Michael Goldot Európában alig ismerik. Michael Gold azok közé az uj amerikai irók közé tartozik, akik tul és fölötte vannak annak az „amerikanizmusnak” amelybe az európai átlag olvasó felfogása szerint elveszni tünnek az amerikai irok. Michael Gold „jó-amerikai”. Ezért mutatjuk be.

 

A különvonat nem állt meg sehol. Hasonlított a háborúhoz. Tönkrezúzta a sötét amerikai mezők békéjét. Békák ugráltak a tavakba, ahol a szörnyeteg tova tombolt. Madarak riadtak fel és kiáltoztak. Fák hajoltak meg a vihar előtt. A levegő örvénye rácsapott a csendes parasztházakra, amelyek legutolsó gerendájukig megremegtek. Már nem volt csönd többé. A hold remegett. A szűzi éj álmaiba betört az erőszak s a különvonat nem állt meg sehol. A különvonat két szalonkocsiból és a mozdonyból állt.

A különvonat nem állt meg sehol. Sípja és harangja sípolt és csengett; „A világ az enyém”! És sikították: „Félre az útból! Az úr jön!” A különvonat arany szikrákat köpött az ég alázatos arcába. Hollywood fele futott. Ervin Schmidt a német-amerikai mozimilliomos bérelte a vonatot legfiatalabb stárja és pár barátja számára. A vonat kazánjai dörögtek. A sín nyögött, mint valami haldokló asszony. A kis városokban röpülő gőz és röpülő acél rebbent az ácsorgók köré. Aranyban világló ablakokat láttak. A városok és mezők örvénylettek. A hegyek vad hajszában ringtak le-fel. A különvonat nem állt meg sehol. Az Atlanti Óceántól a Csendes Óceánig szabad volt az út előtte. Az övé volt az amerikai horizont. (Amerika egy különvonat, amely a történelem csupasz sínein repül. Tempo, Amerika, tempó!) A különvonat nem állt meg sehol.

Schmidt úr egy hallatlanul kényelmes hintaszékbe ült és mosolygott. Negyvenöt éves volt, kopasz, rózsaszínű, ragyogó és ápolt. Ezenkívül nagyon toleráns és biztos önmagában. Megnyomott valami gombot és a világ megjelent egy felszolgáló asztalkával és hozta eléje azt, amit kivánt. Schmidt úr inyenc volt.

Drágám, — mondotta atyai hangon a véle szemben ülő fejletlen fiatal lánynak. Töltesse George által még egyszer tele a poharát.

— Köszönöm Schmidt úr, — hebegte idegesen s nyelvét végighúzta száraz ajakán a leány és mosolygott.

—  Drága gyermekem, — turbékolta Schmidt úr — nem szabad, hogy Schmidt úrnak nevezzen. Maga mindig” ilyen hivatalos? A kislányaim mind úgy hívnak, hogy „Pops”, egész egyszerűen „Pops”.

—  Igen, Pops...

—  Lám így sokkal jobb, kis angyalkám.

George, a szép szál fehérbe öltöztetett néger mély orientális hajlongással belépett. Tökéletes mozdulattal bort töltött két szikár pohárba, azután lefátyolozta a szalonkocsi villanykörtéit, amelyekkel száz kilóméternél nagyobb sebességgel robogott az ősi alázatú éjszakán keresztül a vonat.

— Igen, csöpp Dotom maga egy valóságos stár. Tizenhét esztendejével nevét a világ minden városában minden mozi lángolni fogja elektromos fényeivel. Nem csodálatos ez? Tegnap még egy kis gépírókisasszony volt s holnap már világhírű lesz, mint Glória Swanson, vagy Douglas Fairbanks. Nem boldogság ez magának kis hamupipőkém?

— De igen Pops... úr.

Gyerekes kék szemek, lágyak és bizalomteltek, mint egy kutyáé. Fehér és rózsaszínű arcocska, olyan banális, mint valami amerikai maga-zin fedőlap-rajza, amelyet egy gazdag amerikai festő vázolt. A felsőbbleányiskolából ép most jött s kissé zavart. Balga csöpp szive hevesen dobog. Mit akar ez a Pops?

A második kocsi hosszú aranyozott terme olyan, mint egy palota, benne egy sajtóügynök, három filmszínésznő, egy filmszcenárium írónő, két rendező és egy angol író. Isznak és táncolnak a rádió zenéjére. Közülük egyiküknek sincs szüksége majommirigyekre.

Gladys La Svelte kiöntött egy pohár pezsgőt, majd az ünnepélyes külsejű angol író nyakába harapott és megakarta húzni a vészféket.

Henry, a csöpp fehérbe öltöztetett néger, mély orientális hajlongások közt mondja:

—  Kérem a vészféket csak veszély esetében szabad meghúzni.

—  Én azonban azért akarom meghúzni, hogy a vonat gyorsabban menjen. Gyorsaságot akarok, gyorsaságot, gyorsaságot!

—  Kérem...

 

—  Gyorsaságot, tempó, tempó! Mondja meg a mozdonyvezetőnek, hogy menjünk gyorsabban.

—  Igen.

A vészféket azonban nem húzta meg. A rádió elérte tetőpontját az emberiség történetében egy csodával. Egy közkedvelt sikamlós dalt közvetített. A piramisok melletti Karnac Hotel jazz-bandje tombolt és örjöngött, mint a bolond.

—  Ez tényleg húsba és vérbe hasít — vélte naivul az angol író.

—  Micsoda ország! Tempó! Tempó! — nyöszörögte.

Csodálatos hollywoodi szerződésére gondolt és Gladys nyakába harapott, hogy örömének kifejezést kölcsönözzön. Minden merevségét elveszítette. Ez a többiek számára vídám meglepetés volt. Tarka konfettit szórtak reá.

A fűtő szenet lapátolt a vörös izzásba. A fűtő szikkadt, sötét amerikai volt, aki már három vasúti szerencsétlenséget élt meg; az egyiken megsebesült a fején.

—  Jól megyünk, mi? — kiáltotta kihívóan. Kemény arca merev volt, kormos arcát egy fadarabkával törölte le.

—  Nagyon is jól, — válaszolta az öreg mozdonyvezető savanyú mosollyal. Őt már nem érdekelte a gyorsaság: negyven éve vezet expressvonatokat. Schmidt úr azonban megígérte, hogy az utazás végén ötven dollárt ad neki.

—  Mi az, hogy nagyon is jól? —kiáltotta a fűtő. — Nem adok tán magának elég gőzt?

A mozdonyvezető nem hallotta a fűtő szavait és nem válaszolt. A fűtő haragosan ismételte meg kérdését. Idegei a megpattanásig feszültek. A szeretője elhagyta valami árúsitóért. Ezenkívül három napon keresztül szakadatlanul ivott. Az utolsó vasúti szerencsétlenség óta, amikor a fején megsebesült, mindig iszik. A mozdonyvezető még mindig hallgatott; aggályai voltak:

„Vigyáznom kell. De Moines közelében veszélyes. Három hónappal ezelőtt Moorenak ott összeütközése volt a nyílt pályán. Vigyáznom kell. Moorenak összeütközése volt. Fütyölve haladt fel a dombon s hirtelen a No. 4. meredt a szemébe. Vigyáznom kell”.

— Tempó, Tempó! — ordította a fűtő — hisz annyi a gőze, amennyit csak kibír. Mi? — Valamilyen okból kifolyólag félőrült volt a dühtől s a szenet úgy lapátolta be az izzó katlanba, mint egy dühödt ördög. —

Tempó! Tempó, te öreg kutyafi.

A mozdonyvezető felcsattant:

—  Rám mondja? — kérdezte és szigorú szemekkel meredt a fűtőre.

— I genis magának, — ordította a fűtő és a mozdonyvezetőre fenyegetett lapátjával. — Magának hát! A haja lobogott a viharban s a kazán fekete és sárga fényei kivilágították arcát a pokol lávájával.

A szűk személyzeti fülkében a fehérbe öltözött két néger, George és Henry kimerülten rogytak le, mint a gondoktól tépett anyák valami betegágy előtt,

—  Nem utálatos ez a nő?

—  Tudja Isten, — igen.

—  Ha csak valamit aludni tudnék.

— E zen az úton nincs alvás, fiam.

—  Még a nagy borravalók sem kárpótlás ezért. Gyűlölöm kiszolgálni az embereket.

—  Most utoljára csinálom.

—  Már megin a csengő. Ha ezt az öreget megütné a guta.

—  Tégy port a borába.

—  Hisz én akarnám, ha volna bátorságom hozzá.

És ezután ismét egész orientálisan öntötte George Schmidt úrnak a pompás bort a legszikárabb pohárba.

— Oltsa le a villanyt, — mondotta a nagy ember, fáj a fény a szemeimnek.

— Igenis uram.

A különvonat nem állt meg sehol.

A másik kocsiban Hollywood volt. Az emberek pazarolták az életet. Kiabáltak, rángatóztak, nyöszörögtek és tapogatták egymást. Egy óriási tyúkot és sonkáskenyereket falatoztak. Egyik rendező és egy színésznő visszavonultak a hálókocsiba. A többiek flörtöltek, nevettek, zabáltak és bekenték egymást mustárral. Egy ruha elszakadt, a padlón asztalkendők, salátalevelek, dugók és cigarettacsutkák feküdtek. A rádió surrogott, az éjszaka repült. Az ablakokon keresztül a sötétben öreg parasztházak röppentek fel és fák és folyók, mint valami rossz moziban. A sivár öreg amerikai mezők mély dörgéssel repültek tova. Protestáltak az új ellen. A különvonat nem állt meg sehol.

— Haha, — a kislánynak és Popsnak adjunk egy éjjelizenét.

— Nem, — mondjuk meg a mozdonyvezetőnek, hogy menjen gyorsabban, — kiáltotta Gladys.

Valaki az ablakhoz dugta a fejét: — Az én ízlésemnek ép´ elég megfelelően haladunk.

— Gyere csald, a kislánynak és Popstnak adjunk éjjelizenét. Ő a házigazdánk. Elismerésünket be kell mutatni.

A fűtő felszakította a kazán ajtaját. A gyönyörtől nyihogott, amidőn az izzó levegő izzadt arcába csapott. Hatalmas izmai kifeszültek, meztelen melle csillogott és úgy táncolt, mint egy lomha bika. Felkapaszkodott a mozdonyvezető helyére. Az öreg mozdonyvezető ´felkiáltott. A fűtő a lapáttal rásújtott a halántékára és táncolt.

—  Tempó, tempó! — kiáltotta és óriási karját kitárta a vihar előtt. Tempó, én mondom neked menj gyorsabban. Itt én vagyok az úr, a milliomos, a világ királya! A különvonat nem állt meg sehol. Nagy iramban ugrott előre, mintha valami óriás rugott volna beléje.

— Még oly fiatal vagyok, — suttogta szégyenlősen — nem tudok az ilyen dolgokról semmit. Tényleg megtegyem, Pops? Nem bűn ez?

—  Dot, — válaszolta komolyan szive mélyéből — úgy szeretem mint a saját gyermekemet. Maga szent előttem. Azt hiszi, hogy képes volnék valami helytelent kivánni magától? Egész máskép van Dottie. Én szeretem magát. Szeretem attól a naptól kezdve, araikor először láttam meg az irodában az írógép mellett.

Egy kissé izzadt.

— Tényleg szeret maga engem, Pops?

—   Hogy kérdezhet ilyesmit? Hát nem hiszi, hogy a világ minden lánya az enyém lehet? Azok is akik itt vannak a vonaton!? Én azonban csak magát akarom, drága kis ibolyám.

—   Ó, Pops, maga oly szép dolgokat mond, maga úgy beszél, mint egy költő.

 

—  Drága kis nyulacskám, hisz maga még csak most kezd megismerni engem. Az emberek mind azt hiszik, hogy én egy hideg, megátalkodott üzletember vagyok, holott egy művész lelke az enyém. Ez a sikereim titka is. Nagy művésznőt csinálok magából szivecském még ha egy milliómba kerül is.

—  Ó, Pops milyen boldoggá tesz maga engem.

—  Csókoljon meg Dottie.

—  Ó, Pops!

—  Hm, milyen puha maga és olyan kicsi, mint egy baby.

—  Ó Pops, Pops!

Henry és George féltek. Kihajoltak az ablakon: a szél úgy csapott az arcukba mint Jack Dempsey egy ökölcsapása.

—  Istenem az ilyen gyorsaság mellett kiugrik a vonat a sínekből. Még sohase utaztam ilyen gyorsan.

—  Minden rendben van, George. Egész biztos. Az öreg Gordon vezeti a vonatot. Az tudja, hogy mit csinál.

—  Nem azt a benyomást teszi. Nagyon is gyors, tulságosan gyors!

 

— Az öreg Gordon vezeti a vonatot. Minden rendben van. Egész biztos George. Egész biztos.

Az elegáns Mob a másik szalonkocsiba tódult, hogy szerenádot adjon. Popsnak. Az ajtó (azonban be volt zárva. Üvegekkel csapkodták az ajtót és kiabáltak „Ho! Ho!” „Alig álltak a lábukon; a különvonat úgy táncolt mint a bolond. Páran rosszul lettek. Gladys elrókázta magát a drága mivű padlón. Mindannyian nevettek, mint a vadállatok az állatkertben.. Anglia támogatta Amerikát, Anglia tartotta Amerika fejét.

Gladys drámai lett. Ugy sírt mint Jézus. „Megcsal, megcsal!” Kiszakította magát az angol karjaiból és belerúgott lábával az ajtóba.

— Nagyon jól tudom mi történik odabent. Emiatt a kislány miatt elhagyott ez a vén liliomtipró! De én majd megmutatom neki! Közölni fogom a sajtóval, hogy a kis lányokra bukik. Tönkre fogom tenni. Feljelentem. Tönkretett engem.

A többiek úgy nevettek, mint a vadállatok az állatkertben. Táncoltak. és lebegtek együtt a vonattal.

—   Had csak, Gladys!

—   Gyere énekelj valamit, Gladys!

— Légy eszednél, végül is a házigazdánk.

Az angol ujságíró fenhéjjázva csípte a monoklit a szemébe és a szerződésére gondolt; Gladys tényleg közönséges. A hiénák és pávák nevettek.. Mindannyian elkezdtek énekelni: „Hurrá, hurrá megjött a banda. Mi a fenét csinálsz most?...”

Henry és George rontottak be kitágult szemekkel és elborzadt arccal.

— Nagyon gyors, nagyon gyors — hebegték.

Nevettek, mint az álatkertben. Az elegáns mob konfettit szórt a. két négerre.

És azután... Kisiklottak!

Az élet robban, mint egy bomba.

Brrrrm!

A világ egy lángoló ágyúból röppen ki.

Coney Islandi tüzijátékok. Kereszt. Halálkín.

Vízözön, földrengés, utolsó elhagyott kiáltozása kis gyermekeknek, akiket valami óriás nyelt be. Brrrrm! Brrrrrm! A halál. Minden elsáppad. Csönd. A csendes és kedves virradatban énekel egy madár. És megpörkölt hús szaga terjeng.

A szörnyeteg egy kanyarodónál feküdt. A kemény acél elolvadt és úgy vonaglott szét, mint egy kígyó. Óriási gőzfelhők szakadtak a sárkány sebeiből. A vén síma föld sötét volt és hideg és csöndes. Egy madár énekelt.

Schmidt úr elkényesztetett beavatottjai elhagyatva feküdtek az ütközők közt. Az égen az utolsó sáppadt csillagok ragyogtak. Gladys úgy vigyorgott, mint valami véres viccen. Vörös és meztelen volt. Az angol írókarjaival együtt elveszítette a méltóságát is. George, a néger hosszan, laposan és türelmesen feküdt. Az éjszaka sötét volt és illatos. A kis Dot. görcsösen hevert a fűben, ami a sínek mellett nőtt. A fűtő vad feje tovagördült. Megpörkölt húsa bűzlött. A sajtóügynök hasa egy kitátott szájhoz hasonlított.

És senkise mondta már: „Tempó, Tempó”,

A sötétségbői futva egy farmer közeledett. A kezében sarlót tartott. A farmert egy sápadt munkás követte, munkaruhában, a kezében kalapáccsal. Komolyan nekiláttak a mentési munkálatoknak. Viradt. Feljött a piros hajnali csillag.

Amerika egy külön vonat, amely Hollywood fele fut.

Tempó, Amerika! Tempó, a végletekig!

Fordította: Szentgyörgyi Anna