Mint előre látható volt, szép csendesen elalszik: sok nagyfejünek lenne nagyon kellemetlen s a „leszerelési politika” felszerelési hátterét túlságosan pucérra kezdette vetkőztetni ahhoz, hogy sietve hivatalos kendőkkel el ne takarják. Pedig egy ilyen Shearer-botrány bizony mondom többet használ a leszerelés ügyének, mint pl. MacDonald sok pohárköszöntőben gazdag amerikai „leszerelési” utazása. Sőt ezt az utazást s az egész genfi leszerelési játszmát az ilyen ügyetlenül kipattant Shearer-ügyek hátterében lehet csak igazán jól megítélni.

William B. Shearer hogy úgy mondjuk sajtófőnök volt: az amerikai nagy hadfelszerelési ipar sajtófőnöke. Hogy ilyen egyáltalában van s hogy a legjobban fizetett állások közül való, az egy polgári per útján derült ki, amelyet Shearer volt munkaadói ellen indított.´ Kik voltak ezek a munkaadók? A Ship-Building Corporation (Hajóépítő Társaság), a Bethlehem Shipbuilding Co. (amely az amerikai acéltröszt érdekeltségébe tartozik), az American Brown Boveri Electric Co., a Newyork Shipbuilding Co. és a Newport News Shipbuilding and Dry-dock Co. Rövidesen: az Egyesült-Államok összes hadihajóépítési érdekeltsége, élén Mister Henry C. Hunter-rel, aki — mint bevallani kényszerült, Shearerrel a „sajtóügyi” tárgyalásokat vezette.

Két évvel ezelőtt megint egyszer leszerelési tárgyalások folytak Genfben s úgy látszik, az amerikai hadfelszerelési érdekeltségek nem tartották kizártnak, hogy valami megállapodás jöjjön létre Amerika és Anglia között a tengeri fegyverkezés korlátozására nézve. Ezért elküldötték Shearert Genfbe „megfigyelőnek”. Shearer, mint megfigyelő kitünően ellátta feladatát: átvette az egész sajtó hírekkel való ellátását s oly eredményes publicisztikai tevékenységet fejtett ki a tengeri leszerelés ellen, hogy a leszerelési konferencia, mint ismeretes, eredménytelenül oszlott széjjel.

Shearer 50.000 dollár tiszteletdíjat már kézhez kapott eredményes-munkája jól megérdemelt jutalmaképpen. De ő úgy vélekedett, hogy még 25.000 jár neki s amikor ezt nem kapta meg, beperelte a megbízóit. Igy pattant ki az egész szégyenletes ügy, hogy amikor Amerika kormánya részletekbe menő tárgyalásokat folytat a tengeri leszerelés érdekében, ugyanakkor az érdekelt hadifelszerelési cégek, háta mögött, ágenseikkel próbálják meghiusítani az üzleteiket fenyegető megbeszéléseket. Shearer, úgy látszik nagyon megdühödött, mivel a szokástól eltérően mindjárt nevén nevezte a dolgokat. A botrány anynyira nőtt, hogy Hoover kénytelen volt egy szenátusi bizottságot kiküldeni az ügy kivizsgálására. Annái is inkább, mivel MacDonald épen elindult Amerikába nagy pacifista szólamaival s nagyon kínos dolog lett volna egy Shearer-botrány belenemillő melódiájával fogadni.

A meglepő csak az, hogy a társaságok csekély 25.000 dollárért megreszkiroztak egy ilyen kínos pert. Talán nem tették fel, hogy Shearer ilyen kemény fiu s nem fogja magát restelni bemártani, ha azzal megbízóit is magával ránthatja. Igy került a szenátusi bizottság elé az ügy.

Shearer nem csak azt állítja, hogy a nagy hadfelszerelési vállalatoktól egyenes megbízást kapott, megfelelő fizetéssel, arra, hogy Genfbe utazzék s ott a leszerelési konferencia alatt propagandát fejtsen ki a flotta-egyezmény ellen, hanem azt is, hogy e tevékenységében négy amerikai admirális támogatta s hogy sikerült hozzájárulnia ahoz, hogy a flotta-egyezmény meghiusuljon, azt annak köszönheti, hogy az Egyesült-Államok sajtószolgálatra beosztott tisztjei Genfben rendelkezésére bocsátották a hivatalos anyagot. Ez azt jelenti, hogy az admirálisok és a magasrangú tengerésztisztek öszszejátszottak az amerikai hadifelszerelési ipar nagy báróival a leszerelési konferencia meghiusításában.

A kihallgatások a szenátusi bizottság előtt megerősítették mindenben Shearer állításait. Annak dacára, hogy a tárgyalást vezető elnök, az erősen konzervatív és flottabarát Shortridge, mindent elkövetett Shearer elhallgattatására. Minden szokás ellenére pl. úgy rendezte, hogy a vádolt vállalatok képviselőit hallgassák ki előbb. Az elnöknek azonban nem volt szerencséje ezekkel a tanukkal, akik olyanokat is elárultak a hadi felszerelés boszorkánykonyhájából, amit egyáltalában nem kérdeztek tőlük.

Az első tanu, Bardo, a newyorki hajóépítő társaság elnöke, el kellett ismerje, hogy tudott Shearer genfi megbízásáról s beszélt is vele személyesen, mielőtt az Genfbe utazott volna. A Shearernek kiutalt pénzekről is tudott. A tanu azonban akkor mondta a legkompromittálóbb dolgokat, amikor meg akarta értetni a bizottsággal, hogy miért érdekelte annyira a társaságokat a genfi konferencia. Meghatottan ecsetelte a hadihajó-ipar depresszióját s közben elárulta, hogy a hajógyárak és a többi hajózásban érdekelt cégek igen élénk tevékenységet fejtettek ki az amerikai kereskedelmi flotta kiépítése érdekében is s 1926-ban egyedül 143.000 dollárt adtak ki a hajóépítést fokozó Jones White Bill keresztülhajtása érdekében. S Bardomegmondta pontosan, hogy ki menynyit adott: a Newport News hajóstársaság 10.000 dollárt, stb. stb. Az így pénzzel keresztül hajtott Jones-Bill felhatalmazta a hajózási hivatalt, hogy állami tulajdont képező hajókat olcsó pénzen elvesztegessen a hajóstársaságoknak s különböző címeken hatalmas szubvenciókat osztogasson ki közöttük. Igy jött rá az amerikai adófizető, hogy milyen hatalmas öszszegeket ajándékozott a privát kereskedelmi hajózás „fejlesztésére”.

A fő tanu, Mister Hunter, a hajóstársaságok jogi tanácsadója szintén kénytelen volt beismerni, hogy tárgyalt Shearerrel, megbízást adott neki Genfbe s pénzt adott neki.

S az is beigazolódott, hogy a genfi leszerelési konferenciára kiküldött amerikai katonai bizottság szoros összeköttetést tartott fenn Shearerrel. Egy ismert washingtoni tudósitó, Drew Pearson, aki mint a „Baltimore Sun” tudósítója részt vett a genfi konferencián, azt vallotta, hogy Reeves admirális s az amerikai delegáció többi tagjai is gyakran együtt voltak Shearerrel s nyíltan kifejezést adtak reményüknek, hogy a konferencia meg fog hiusulni. Ugyancsak ő vallotta, hogy a Shearer közleményei tendenciózusak és zavartkeltők voltak.

És a kihallgatott tengerésztisztek kénytelenek voltak lényegében elismerni, hogy Shearerrel összeműködtek, Reeves admirális is csak azzal tudta enyhíteni a dolgot, hogy nem ő, hanem adjutánsa tartotta fenn az összeköttetést Shearerrel.

Ime: a háttere égy ilyen sok hühóval megtartott leszerelési konferenciának. A nagyérdemű közönség, amely ez esetben nem csak drága beléptidíjat fizet, hanem saját bőrét tudja a zöldasztalon, csak ilyen „ügyetlen” véletlenek útján értesül arról, hogy tulajdonképen mi történik a hosszú és szép beszédek és még oly hosszú és ízléses bankettek mögött. Shearer mindenesetre jól megszolgálta az 50.000 dollárját. (É. A.)