A hagyomány szerint ezen a területen, ahol most egy százezer lakosú város fekszik, valaha összeomlott vár állott, vár, amelyet senkisem lakott, sűrű erdő nőtt körülötte, eltakarva az omladékot. Két mértföldnyire a kövektől kis falu: Kolozs. Valamelyik kolozsi gazda keresve az eltévedt barmokat, bekerült az erdőbe, meglelte a várat, — hogy állataít is megtalálta volna, arról nem szól a krónika, — elég az hozzá, hogy visszament falujába, felkeltette a figyelmet e várra, vagy még inkább a Szamos folyóra és mert Kolozson sem folyóviz, sem rendes ivóvíz nem vala, egy kolonizációs folyamat indult meg az elhagyott terület felé: így született meg először falúnak, majd városnak, később fővárosnak Kolozsvár, miután már annak előtte is volt. Ha nem csapnak be bennünket a kövek, Claudia római gyarmat előzte meg a kolozsi honalapítást; legiónáriusok hordották össze a várat, azokból a kövekből, amelyek egy régebbi vár anyagául szolgáltak — de talán ne menjünk olyan messzire.

Az ember szülővárosával, azzal a várossal, amelyben él és talán meg is fog halni, majdnem annyít foglalkozik, mint saját legszemélyesebb életével. A pillanat hangulatai szerint majd eláradó lokalpatriotizmussal, majd eltúlzó kritikai hévvel. De mindig belevíve önmagát is. Engedve saját szubjektív érzéseinek. Ezért közel állott hozzám témának — megfogni Kolozsvár pszihéjét, kiemelni a többi városok közül — ezen a kolozsi legendán keresztül megérzékeltetni és egy pillanatig áltatni magamat: Kolozsvár köré e sűrű erdő tapad, ahol nem látni fától az életet, legyek hát en a hírvivője: kik laknak itt és mit akarnak.

Kilátó tornyot keresek, ahonnan a lehető legmesszebbre szeretnék ellátni. Mondom: legmesszebb ott van ez a Claudia. Azután jönnek a kolozsi telepesek, jönnek II. Géza telepesei: már keveredik a szász, a magyar, a román. A hajdani várterület, a mai „Óvár” szélesbedik, polgárosodik. A főtere, a piac ott van a dömések klastroma előtt — ma e zárdában a Ferencesek szolgálják az Istent. A szászok kelet felé feszítik a telepet, már felverik a kőhidat: innen indul el a Hídkapu két szárnyfala. Ezek az első indulások, az első gyerekcipők: Kolozsvár járni tanul. Zsigmond király Szent Mihály templomát már nem az óvári kőfalak belső lapjára helyezi, ráteszi a mai Mátyás Király térre. Hét uccából állott az egész vár, de mire egy Szilágyból jövő Örzsébet asszony egy szász atyafi szállásában megszüli azt a fiút, akit Hunyadi Mátyásnak ismer a történelem, már harminc uccája és három tere van a városnak. Fejedelemségi kor a kezdődő tizenhatodik század. Emlékszem, az unitárius főtanodában egy egész kötetnyi pályaművet írtam „Kolozsvár irodalma a tizenhatodik században”, címmel. Késői transzilvánisták, mit szóltok ehhez: Kolozsvár irodalma a tizenhatodik században. Igaz, hogy ez az: irodalom kilencvenkilenc százalékában hitelvi kérdések heves, sőt néha tulságosan bárdolatlan hangú megvitatására szorítkozott, de ne felejtsük (el: ennek a kornak embereihez olyan közel állottak a protestantizmus és katholicizmus theológiai problémái, mint a mi korunk közönségéhez. a regény, vagy Hollywood. A tizenhatodik század Kolozsvára még tarkább, e város falai között Felvinczi György kóbor íródeák már színházat játszott egy falusi ház padlásán, Misztótfalusi Kis Miklós már nyomja az akkori Európa legszebb nyomtatványait, a céhek már gazdagodnak, a fejedelmek már fénybeborítják, Erdély közepébe emelik e várost és már a költő sorsának örök szimbolumaképpen elevenen rothad meg Szenczi Molnár Albert, a zsoltáros költő az árokban... A „kulcsos” város: „Pusztán s fenyegető homlokkal előre nyújtott paizsként, könyöklötték sötét kockákból emelt falak körül, melyeknek rovátkos galléra nem állott védtelen és zajtalan, mint a jelenben. A falaikat széles árok övedzé s védék izmos négyszegű tornyok, keskeny lövő nyilatokkal ellátva; felvonós hidak vezettek”... Nem, ezt a világot, amelyről Jósika Miklós ír, mi, már nem ismertük, csak könyvek, kőlapok tárják elénk a fejedelemség bukása utáni német aerát, a latin nyelvnek, a német nyelvnek detronizálását megint a magyar nyelv ismételt fellángolásáig — ó Wesselényi Miklós! — épületeink, műemlékeink mind kevésbé hordozzák már az Unió korának, a Kemény Zsigmondi kor Kolozsvárjának históriáját, ma már a tegnapelőtti Kolozsvárra is alig emlékezünk, új város, hihetetlenül új város, de ha széthordanak minden multra emlékeztető kődarabot is, magából az Itteni emberanyagból tapogathatjuk ki a mai Kolozsvár kulturáját s a külön városi karakterét kitevő elemeket.

*

Mondom, műemlékei gyér számban vannak a városnak. Jorga kétségbe vonja, hogy egyáltalán vannak. Bizonyos, hogy ez a város nem őrzi meg, külsőleg is láthatóan, a, középkort, a fejedelemség korát. Nem egy Nürnberg, Salzburg, Buda, Késmárk, még talán egy Segesvár sem. Van néhány temploma agyon restaurálva: egy kifent, kikent Mátyás szülőháza, egy gyarló kivitelű „zum goldenen Dachl”; néhány várfal omladéka, amelyek mellett minden megilletődés nélkül megy el az ember. Az „Óvár” maga is sivár hely, egy pillanatig sincs az az érzésünk, hogy lábujjhegyen kellene járni benne. Talán a Farkas-ucca tájéka az egyetlen hely, ahol mély lélegzetet vesz a történelem. Pedig szép város. Régi város. Az éjszaka holdfényében fel-fel villantja hajdani arcát. Néhány elragadó barokképülete ízelítője a multnak. A Bánffy palotát a Főtérről mintha a régi római villanegyedből cseppentették volna ide. És milyen szép az a Szentháromság szobor is a piarista rendház kiszögelésénél... És a régi színház is mily megkapó síma, minden dekoratív hatásából kifosztott homlokzatával. Igazi morbid hangulat. Egy óriás haldokol. Egy-egy elomló ablakdísz, vasrácsozat, erkély-maradvány, — a majális tető, a házsongárdi csontkert lanyha fuvallata mállasztja szét még azt a keveset is, ami megmaradt. Van valami kedves, elbágyasztó unalom ebben a városban, amely nem áll meg a holt romok felett, de rátelepszik a mai élet arcára is. Egy pillanatig az az érzésed, hogy a század elején épült házak, a kiformálódott ucca sorok vették át a történeti Kolozsvár ritmusát és a hangvilla finom rezzenésével adják át házról-házra, tűzhelyről-tűzhelyre. A haldoklás őszi unalma csillog le még az új bérkaszárnyák fedeléről is — Kolozsvár rajongói azonban azt mondják erre: ez nem unalom, ez: „exkluzivitás”. Nem tagadom, koronként át remegnek e városon olyan hangok, amelyek mély melankóliába polyálják a fogékony kedélyt. Elindul egy szaggatott mozdonyfütty az indóház felöl és sóhaja érthetően vibrál a városban, amelynek kilenc óra után már abszolut a csendje. Szentimentális tárogató valamelyik tanoda második emeletéről... A kaszárnyák bucsuzó trombita-jelei esténként... Néha riadó harangütés a tüzoltó toronyban. Ezeket a hangokat semmi sem tudja megölni. De az unalom kelyhét maga a kolozsvári élet vontatja ajkad felé.

*

Az erdélyi magyar világ utolsó esztendeiben Kolozsvár tipikusan hivatalnok város. A- bürokráciának, az állami tisztviselői karnak a színe adja meg a város unalmát és exkluzivítását is. Itt sokáig nem volt vezető kereskedelmi társadalom, amely mint Nagyváradon vagy Aradon, szerette önmagát is kitenni a kirakatba. Kolozsvárnak egyeteme, számos középiskolája a „Szamosparti Weimar” illuziójába ringatta a várost. Munkássága nincs. Vannak nagyszámú kézművesei. Ezek megingathatatlan polgári nyugalma amazoknak zavartalan penzióbajutás előérzetével párosulva adták meg az örökös lethargia alaptónusát. Zsidósága, amely megbontja s nyugtalanná teszi a tömeglelket, még nem bir elég tradícióval, hogy tényezővé válhassék. Az egyik ember a nyolcadik fizetési osztályban van, a másik a hetedikben, a hatodik fizetési osztály nem áll szóba a nyolcadikkal, lenézi — ez a kolozsvári „exkluzivitás”. A mágnás elszigeteli magát és hem áll szóba a zsentrivel. A zsentri elszigeteli magát és nem áll szóba a kefekötővel vagy a tímármesterrel. Mindegyik a maga világát éli, mindegyik egy kis ingatlanra vágyik. Mi sem áll távolabb e várostól, mint az új eszméket kitermelő idegláz, az újítás kalandos merészsége. Igen, hazamenni, hivatalos órák után levetni a munkakabátot, rágyujtani egy ötös szivarra. Ha Kolozsvár a merev, de biztonságot adó csigahéj képét idézi fel benned, úgy el ne felejtsd, hogy tényleg csiga buvik a csigahéj alatt. Itt sokáig elképzelhetetlen volt egy olyan kezdeményezés, amely merész lökéssel vitte volna előre a továbbfejlődést. Itt elképzelhetetlen egy Bernády György, akinek harcos temperamentuma egész Marosvásárhelyt meghunyászkodásra kényszerítette: csináljon a városból azt, amit akar. — A vállalkozó embernek a hétköznapi gondolkodás, a mértéktartó fegyelmezettség szintje fölé való emelkedése itt forradalmi cselekedet volt, amely mindig szembetalálta magát a közvéleménnyel. Progresszív mozgalom? Nyugati eszmeáramlatok lelkes felkarolása? Ebben a „szolid” városban, amely rátarti gőggel vetette meg például a „talmi” Váradot, még egy olyan ember is egymagára maradt, mint Apáthy István, aki pedig nem volt felforgató kedély, a tervek nélküli, az önmagáért való cselekvés embere volt, de magasabb hőfokú natura, színesebb, explodálóbb, Kiint a többi helyi nagyság és ezért csak a katedrája, a tudománya iránti tiszteletből nem bélyegezték meg „demagóg”-nak.

A közjogi változások új korszakában a kolozsvári hivatalnoki, az állami szolgálatban élő értelmiségi osztály hegemóniája megtörik, minden társadalmi osztály között ezt az osztályt éri a legnagyobb szenvedés. Merem állítani, hogy nincs még erdélyi város, amely az államcserével járó komplikációkat oly közvetlen érezte volna a testén, mint Kolozsvár, ami érthető is, mert az új rezsim éppen a hivatalnoki réteg száz százalékos kicserélését vette tervbe és mert megváltozott viszonyokba kényszerítve éppen a hivatalnoki, az intellektuális réteg mutat a legcsekélyebb simulékonyságot. Azt mondják, nem tudom pontosan ellenőrizni, hogy az imperiumváltozás óta harmincezer román telepedett meg az 1918-ban még alig hatvanötezer lakosú Kolozsváron. Az újonnan elhelyezkedettek kétharmada a kényszercsére belső természetéből kifolyólag tisztviselő, tanár, tanító, egyetemi hallgató, magánhivatalnok, katonatiszt, szóval foglalkozásilag ugyanaz a réteg, amely a „magyar” Kolozsvár vezető társadalmának adta meg a specifikumát. Ez a társadalmi réteg, ha mindjárt véralkata szerint hajlamosabb egy külsőleg intenzívebb életformára, nem találva meg a zajosabb és nagyvárosiasabb élet feltételeit, — példának okáért Kolozsváron nem kapott kávéházat, még kevésbbé zenés kávéházat — kénytelen volt alkalmazkodni a város sajátos lelkiségéhez, úgy hogy Kolozsvár ebben az átfestett állapotban is ugyanaz a hivatalnok város maradt, amely volt a gubernatórium felállítása óta.

*

Ez a város azonban több, mint város — Kolozsvár mind inkább a főváros pretenzióival kellemezteti magát. „Kolozsvár a legkülönb a nyugatról Romániához csatolt összes városok között”... „Kolozsvár természetszerűleg fővárosa Románia egész magyarságának”... De mit jelent az, hogy főváros? Budapest fővárosa Magyarországnak; Bécs fővárosa Ausztriának; Bukarest fővárosa Romániának. Fővárosok, mert minden ér oda szalad, mert gazdasági, ipari, pénzügyi, vasúti, kereskedelmi gócok, mert oly óriási különbségek közöttük és a többi vidéki városok között, hogy egy pillanatig sem lehet vitás a prioritás kérdése. De Kolozsvár? Mennyiben előrehaladottabb gazdasági, pénzügyi tekintetben, mint például Arad vagy Nagyvárad? Ezt a kérdést mindig felvetik a határszéli városokban akkor, amikor Kolozsvár öntudatosan meri hangoztatni „fővárosi” jellegét. Bizony, Nagyvárad, Temesvár, Arad féltékenységének van rációja. Kolozsvárnak ugyanis az a tragédiája, hogy mindig csak akart főváros lenni, de nem tudott. Intézményeivel, lakóinak lélekszámával, szellemi és anyagi felkészültségével, minden irányból való területi megközelíthetőségével, illetve megközelíthetetlenségeivel szemben ambíciói arányban nem állottak és soha nem nyíltak lehetőségek a számára, hogy behozza azt a pluszt, amely „fővárosi” mivoltának automatikus elismertetéséhez szükséges lett volna.

Vagy talán azért volna főváros, mert a szellemiek terén érzi magát fölényben a többi erdélyi, új tartományi városokkal? Avagy politikai fölénye nagyobb amazokénál? Még ha így is lenne, akkor sem illeti meg őt teljes joggal a jelző.Hiszen a gazdasági fölény erővel teljesebb az élet valóságában minden szellemi fölénynél, konkrétebb és magának a gyors szellemi kifejlődésnek is nagyobb biztosítéka. Nem vitás, hogy mint a multban, úgy a jelenben is megvannak a pszihikai alátámasztásai kolozsvár „fővárossá” való kiépítésének. Hiszen akár román, akár magyar szemszögből ítéljük meg: Kolozsvár politikai értelemben: gócpont. Akár román, akár magyar szemszögből ítéljük meg: Kolozsvár Erdély irodalmi, zsurnalisztikai, kulturális értelemben vett centruma. Holnap talán közigazgatási értelemben is. De ez a, fővárossá való kiképződés még csak dinamikus állapotban van, még csak az állásfái vannak felrakva, még nem ment végbe. Szinte azt merném állítani, hogy Kolozsvárnak még várossá átalakulása sem történt meg hiánytalanul. Vannak napjai és vannak helyei, amikor külső aszpektusa a falu, a mezőváros ízét lopja be az öntudatunkba. Egy város, amelynek fő uccáján ökörcsordákat vezetnek... Egy város, amely népgyülésein, tömegmegmozdulásaiban világosan észrevehetővé teszi, hogy két falú, egyik oldalon a Monostor hat le nem tagadható tényezőként életében, másik oldalon a Hostát, az egyik a maga román, a másik a maga magyar földészeivel. Az itt élők gondolkodása, igényei, látókörének peremszélessége mind-mind azt árulják el, hogy Kolozsvár nem nyugati értelemben vett város, de ha mégis város, úgy keleti értelemben az. Kolozsvárt mindig az átmenetek és lassú kibontakozások folyamata jellemzi. A városi élet kellékei a multhoz viszonyítva is mindinkább hiányoznak. A lakosság befogadására alkalmas lakások száma nem áll arányban a lakosság mesterségesen felduzzasztott szaporodási arányszámával, ennek következtében a városi ember életszínvonala proletarizálódott. Az urbanus szellem teljesen kiveszett, a városi költségvetés a csinosítási, szépítési célokra mind kevesebbet áldoz, a hajdani rendeltetésüket hibátlanul betöltő közművek mind kevésbé válnak életképessé. A várossá formálódás folyamata, amely különben halk volt, a fentebb megvilágított okok folytán túl óvatos lett, most: egyszerűen megakadt. Fővárossá (akart felfejlődni, és visszasülyedt egy nagyobb lélekszámú provine várossá... Ez a jelenség, amely különben e város története folyamán nem egyszer ismétlődik meg, élesen világítja át Kolozsvár behelyezkedési és elrendeződési problémájának egész paradoxonát. Brassó a történelemben mindig Brassó, Szatmár mindig Szatmár, Marosvásárhely mindig és pontosan Marosvásárhely. Hijján az indokolatlan romanticizmusnak e városok nem akarnak mást, mint betölteni azt a helyet, amelyre rendeltettek. De Kolozsvárt a história menete sokszor berugatta egy eszmei vezető szerepbe. Sokszor játszott a kezére, hogy magamögött hagyva várostestvéreit az élre kerüljön, — más rácsapó történeti események (azonban a régi mederbe kényszerítették és leforrázták a fővárossá avanzsálás álmát. Problematikus történelmi helyzetében, mint egy komp hol a mezőváros és megyeszékhely, hol a kisváros és a főváros partjai között hánykódott és mint lejjebb látni fogjuk, ma sincs különben.

*

De akit egyszer megcsípett a hiuság tarantella pókja, az szüntelen fogja lejteni a maga vitustáncát. A kolozsváriak fejükbe vették, hogy Kolozsvárból megcsinálják a tágabb értelemben vett, tehát a Bánsággal handicapelt Erdélynek a fővárosát. Az utolsó tíz év ennek a törekvésnek folytonos nekirugaszkodásai között telt el. Hogy félre ne értsenek: nem azt hibáztatom, hogy a kolozsváriaknak meg van az ambíciójuk, mint inkább azt konstatálom, hogy az eddig végzett városteljesítmény nem predesztinálja őket erre a jogcímre. Kolozsvár lehet majd főváros ha előbb az élet valóságában szerzi meg a főváros atributumait, tehát csak ezután.... Volt egy időpont, amikor Kolozsvárt megtették a gyári termelés középpontjává, ámbátor a vezető gyárak nem itt vannak; amikor az ujonnan csatolt országrész összkereskedelmét innen akarták irányítani, noha a kimagasló nagy kereskedelmi cégek máshol találtatnak; a bankszakma is úgy gondolta, hogy Kolozsvár kell megadja a pénzügyi vezérszólamot és erre Temesvár horkant fel némi joggal. Lassanként azonban rájöttek az emberek, hogy a bánsági és erdélyi területrészek között hatalmas féltékenység van keletkezőben és ezért osztozkodtak: Kolozsvárnak marad Erdély, Temesvárnak marad a Bánság. A politikai centralizálás törekvése már kevesebb akadályokba ütközött. Kolozsváron tekintélyes magyar intézmények működtek már a multban is, EMKE, EME, itt van az erdélyrészi református és unitárius püspökség székhelye, itt székel a római katholikus státus, Kolozsvár nagymultú magyar város, szinte automatikusan vették hát tudomásul, hogy Kolozsváron székeljen a Magyar Párt is ´és innen irányíttassék a tagozatok élete. Ebbe a megoldásba a tudat küszöbe alatt belejátszott az a körülmény is, hogy a románság az összes erdélyi városok között éppen. Kolozsvárt akarta leginkább elrománosítani és hogy Gyulafehérvárról az erdélyi románság Kolozsvárra tette át a főhadiszállását. Immár két erdélyi nemzet is centrumává avatja Kolozsvárt, mi sem természetesebbb, hogy a magát külön nemzetiséggé deklaráló zsidóság — amely elhatározás természetesen erdély zsidóságának csak törpe hányadát öleli fel — hasonlóképen itt vélte helyesnek felállítani a Zsidó Nemzeti Szövetség centrumát. Kolozsvárra került át a szociáldemokrata munkásság vezetősége is és minden ilyen politikai és parlamenti párt képletét magára öltő megmozdulás önmaga körül kitermelte a központi sejtet, az erdélyre szóló intézmények egész sorát. E pillanatban Kolozsvár palettájának minden más erdélyi és bánsági várostól megkülönböztethető színkeveréke, hogy itt az új nyugati országrész politikai tűzhelye és innen lehet legjobban hallani Erdély és Bánát szívverését. Egyedül a szászok mellőzik érthető okokból Kolozsvárt, noha e városnak meg van a maga szásznémet hangja, ha mindjárt erőtlenül is. Ezek a különböző politikai erőfeszítések a városban bizonyos feszültséghez vezetnek, bizonyos lappangó polgárháborúféléhez, amely fellángol, vértelen formájában, valahányszor választásokon, vagy nem választásokon, de a népi érvényesülés lobogóját kell győzelemre vinni. Minden más városban, ahol megfordultam, nagyobb az összeműködés, a társadalmi élet hajszálcsöves áramlása, mint éppen minálunk. Itt Kolozsváron ha akarom három, ha akarom négy világ is él egymás mellett: magyarok, románok, szászok, zsidók és ezek nem igyekeznek tudomást venni egymásról, kitépik magukat minden közös társadalmi érintkezésből. Érdekes, hogy mig a Kolozsváron székelő angol, francia, osztrák, csehszlovák, magyar, német, olasz külügyi képviseletek a diplomáciai testület doyenjének vezetése alatt időnként megtalálják nemcsak az érintkezés, de a barátságos társadalmi kapcsolatok szálait is, addig Kolozsvár autokton nemzetiségeinek nincs egyetlen közös foyerje sem, ahol hébe-korba összejöhetnének az emberek, pláne tekintetbe véve azt, hogy a gyakorlatban még a városi autonómiának sincs meg a korszerű testülete és így az előbb említett nemzetiségközi találkozások rendszeresítése fokozottabban indokolt. Valahogy úgy érzem, hogy a népek közötti gondolatfluktuációnak ez a mesterséges eldugaszolása ismét jellemző kolozsvári tünet, amelynek egyik oka nemcsak az, hogy e város eredendőleg konzervatív és elzárkozó — mint említettük, — a magyarok még maguk között is elzárkózók, hogyne volnának elzárkozóak más nemzetiségekkel szemben? — de azért is, mert a brüszk népesítési politika megbontotta a lakosság kifejlődésének természetes folyamát és máról holnapra egyetlen mozdulattal a város lakosságának harminc százalékát az „illetékesség” lovagjává avatva, kicseppentette Kolozsvárt a többi vegyes lakósú kisvárosokat annyira jellemző intimitásából.

*

Betoppan egy idegen a városba, legnemesebb értelemben vett utazó, tehát akit nem üzleti ügyei hoztak ide, nem egy balneológiai kongresszus kiküldötte, utazó, aki szeretne tisztába jönni annak a városnak a lelkiségével, amelybe történetesen bekerült. Mondjuk, valami fantasztikus módon ő már olvashatta e cikk (eddigi részét és így tudja, hogy Kolozsvár vegyes lakósú város, szászok, románok, zsidók és magyarok lakják. Hol vannak a németek? — ez az első kérdése. — A németek? Azok csak voltak, — válaszolja a szolgálatkész cicerone. — Ma már felszívódtak a százezer lakósú városba, de azért megtöltenek egy iskolát, egy templomot, egy Schlaraffenabendet, egy felolvasási termet. De hogy valaha színt adtak e városnak, nem egy külső jelenség is mutatja. Például tetszik tudni, van ennek a városnak egy tiszta magyar földészek lakta negyede: a „Hostát”. Nos, ez a szó a Hochstadt-nak ethimológiai változata. Vagy ott van a „németek pallója”. Azaz csak volt, — mert két évvel ezelőtt elvitte a víz, nem csináltjak a helyébe újat, (mert nálunk ami tönkre megy, az végérvényesen tönkremegy, de ezt már nem mondjuk meg az idegeneknek).

— Németnek, bizony kevés — feleli ő. — Mert nem ismeri eléggé Kolozsvár történetét — felelem én. — Engem csak az érdekel, amit a ma profilja vetít felém. Például a románok... Az idegen kinéz a bérkocsi ablakából, amely őt a pályaudvarról a Fő-térre viszi, látja az uccaelnevezéseket, az üzletfelirásokat, az aszfalt mozgalmas képét, egy pillanatra hajlandó elhinni, hogy e város „vezérszólamát” a román többség adja meg. Hiszen már az ujonan épült épületek: is a regáti, hol a Richter féle kirakó-kockára, hol egy modernizált bizantinizmusra emlékeztető regáti építőformanyelvet plántáltak az erdélyi humuszba. De ha leszáll a kocsiból és véletlenül nem azon a korzó-oldalon kezdi meg kőrsétáját, amelyet a román közönség foglalt le magának, hanem azon az oldalon indul el, amelyet a magyar közönség frekventál és azután befordul az uccába, kifelé baktat a forgalmasabb térségekről, odafülel a járókelők beszédére, azonnal észreveszi, hogy ugyanakkor mennyire magyar város is Kolozsvár. — És ön, mint magyar ember — fordul felém az idegen, — mit tart a kolozsvári románság kulturájáról. — Nem vagyok fossz véleménnyel, — felelem neki teljes őszinteséggel. A románság valóban mindent elkövetett, hogy Kolozsvárt tegye kulturközpontjává. Az egyetemnek kitűnő orvosai, tudósai vannak. Közönségük is az erdélyi román intellektuelek legjobbjait teszik ki. Bármennyire is nem tetszik megállapításom egyeseknek, de ez a közönség mohó vággyal veti rá magát a kulturára, hogy behozza sok év mulasztását. — Békeidőben is nagy román élet volt Kolozsváron? — Ó, alig észrevehető. Jó magam, aki a hajdani. Kolozsvárnak, csaknem mindenik vezető figuráját ismertem, csupán néhány román orvos, ügyvéd, földbirtokos familiáról tudok. De ezeknek az autochton román családoknak igényei mindenben megfeleltek a magyar családok kulturigényeinek.

Az idegen személyes kérdésekkel faggat. Meglátja a Romulus és a Mátyás szobrot a Fő-téren és megkérdi, hogy milyen román szobrok vannak még Kolozsváron? Ugylátszik megtévesztette az idegent a Mátyás szobor román felírása, természetesen helyrehozom a tévedést, de megemlítem neki, hogy már megtörtént az Avram Iancu szobor alapkőletétele.

Sokáig nézi a Fő-téri templomot és kérdi, hogy hol az orthodox székesegyház. Elvezetem, megmutatom, szemmelláthatólag tetszik neki az impozáns méretű, de túl lassan épülő bazilika. — Milyen muzeumok vannak Kolozsváron? — Elmondom neki. — Román nemzeti múzeum, képtár nincs? Nincs, — felelem, de tervbe van véve. Az idegen tíz perc alatt tisztába jön azzal, amivel a kolozsvári kommunitási politika tíz év alatt nem tudott tisztába jönni: kulturintézményeket csinálni kell, azok nem lesznek maguktól.

— És most beszéljen a kolozsvári zsidókról. Hallom itt a zsidóság külön nemzeti alapra helyezkedett. — Elmondom neki, hogy miként állunk mi a zsidó problémával. Az idegen: — Hány zsidó középiskola van Kolozsváron? — Mit mondjak erre? — Szeretne látni egy zsidó nyelvű napilapot. — Honnan vegyek elő? — Szeretne egy zsidó színházi előadásra menni. Én is kíváncsi vagyok reá. Az idegen fejét csóválja. Hát a kolozsvári zsidóság nem él kulturéletet? — Dehogy is nem. Tessék elmenni a Magyar Színházba és végignézni a bérlők névsorát. Tessék elmenni a magyar lapok szerkesztőségébe és végignézni az előfizetők névsorát. Tessék bemenni a magyar könyvkereskedésekbe és végignézni, hogy ki vesz könyvet.

— Hát akkor beszéljen a magyar kulturáról....

*

Majd arról is beszélek. Egyelőre csak azt jegyzem meg, hogy ha az idegen a nemzetiségek vonatkozásában az itt élő népeknek egymással való összehasonlításán keresztül próbálja megérteni Kolozsvárt, akkor nem alkot helyes fogalmat magának. Ebben az esetben Kolozsvár szellemi képét csak profilból látja, de nem látja szemtől-szembe. Kolozsvár paradoxona legmélyebb megfogalmazásban nem a román–magyar ellentétnek, de a generációk ellentétének a problémája.

És ez az a pont, ahol nem válik feleslegessé Kolozsvár szellemtörténetének és egyáltalában: történetének némi ismerete. A mult ugyanis folyton folyvást belebeszél a jelenbe.

A nagy háború vízválasztója nemcsak az apák és fiúknak a megszokott értelemben vett nemzedékeit választja el egymástól, de két világot is. Még itt Kolozsváron, Európa e légmentes helyén is ösztönösen érzi, az új generáció tagja, hogy nagyon megváltozott a század élettempója. Akarva, nem akarva bármely kűzködés árán, de ebben a városban is készül az új honfoglalás, áll, örvénylik a harc két tábor, két ritmus között. Hogy egészen stílszerű példával világítsam meg az ellentéteket: az egyik tábornak azok a hívei, akiknek város ideálja: nyugodt terek, sétányok, gesztenyefák az útmentén, vidám terefere a Főtér sarkán vagy az Iparos egyesület előtt, a kulturában: amerikai film, komoly színházi előadás, egyszóval mértéktartó nyugalom, kiegyensúlyozottság, tradicionális folytonosság még a szórakozásokban is. A másik táborba tartozók kivágják a platánfát, mert ott egy benzinkútnak van helye és belenőttnek érezve önmagukat a technika, rádió, autótaxi világába, e vívmányoknak megfelelően igyekeznek a város képét is átformálni. Mintha elektromos áram futott volna végig rajtuk, már kissé nyugtalanok és epedik is ezt a nyugtalanságot. Amig az előbbiek érezve a légköri feszültséget, minden energiájukat arra gyűjtik össze, hogy védekezzenek ellene. Ott: bolthajtásos falak, derék kézműipar, évszázados szokások és formák, emitt: friss nekilendülés, életstandardirozás, felkapott hagyománynélküliség. Az új generáció amerikai méretekről álmodik, betonról és acélról, a nagyváros lüktető iramáról, a W. C. közhelyszerűségéről, higienikus tömegvendéglőkről, központi fűtésről és hiába az Ujság és könyvolvasmányok, néhány külföldi kiruccanás nyomokat hagynak a lélekben. De mert e városban a. régebbi generációk kötőereje különösen nagy, az újítások mohósága ellenben emezeknél csak külsőségekre terjedhet-ki, minden újítás sután fest Kolozsváron, suták azok a fényreklámok, amelyekkel teletűzdelik a város rideg estéit és olcsó az a mondainség is, amelyet befecskendeznek a levegőbe. Ha a. régi város fölé egy azon területen nő ki az új város, mint például Budapesten, Prágában, — rendben van. Ha a régi város mellé kiépül az új városrész, mint például Nürnbergben, Temesváron, az is rendben van. De nálunk bizar módon keveredik, lekötve tartja egymást a már erőtlen mult s a még erőtlen jelen. Ettől a várostól ép olyan távol áll a jazz, mint amilyen távol áll már a cigányzene. Az autochton kolozsvári polgár multbéli életszínvonalának s életfolyamatának szigorú egyvonalúságával, röghözkötöttségével, a családi életbe való beidegződésével egy régi, tiszteletreméltó erkölcsi felfogás belenevelésével képtelen átvenni a cselekvés új formáját. Ha kereskedő nehezére esik, hogy többet töltsön a vámnál, mint az üzletében; ha ügyvéd, nincs inyére, hogy beviteli engedélyeket járjon ki, vagy lakásügyekbe mászkáljon, amikor ő egy nagy pörben jogi tudását akarja megcsillogtatni; ha bankár, megundorodik a devizaüzletektől és a kamathajszától; ha iparos kétségbeesik, hogy az olcsó gyáripar kihúzza lába alól a talajt. És az új generáció, ha a lelke mélyén él is a nagyarányú konstruktív alkotások vágya, a borzasztó súlyos gazdasági körülmények között a vállalkozás merészségével, a kaliforniai aranyásók felelőtlenségével igyekszik túltenni magát a nehézségeken. Mindent csak a látszatra csinál és ez a mindent csak a látszatra csinálás jelen van akkor is, amikor a fővárosok kulturáját színleli. Csendesen mosolyognia kell az idegennek, amikor Kolozsváron Beethoven kilencedik színfóniáját adják elő — zenekar nélkül, revüket mutatnak be; a színházban, — görlök nélkül, pikturát hangoztatnak — festők nélkül, egyesületeket játszanak, tagok nélkül, centrumot mimelnek — kerület nélkül, vezérkart fabrikálnak — katonaság nélkül. Intézményeket létesítenek, amelynek kereteit nem tudják, betölteni élettartalommal, élettartalmak jelentkeznek, amelyeket képtelenek intézményekbe bekeretezni.

A mult és jelen generációjának zavartalan egybeolvadása, az organikus továbbfejlődés folyamata megakadt: két generáció — két külön évszázad. Bizonyos, hogy az a régi generáció, amelyet közjogi változás, népesitési politika, általános gazdasági krízis kimozdítottak egyensúlyozottsági állapotából, bármily óvatosan is, de a Nyugat folytonos nyomása alatt elérkezett volna a városiasodás magasabb fokára. De az autochton kolozsvári polgár kezében nincs a körző, nincs az ecset. A szomorú az, hogy senki kezébe sincs. A város intézésére kinevezett sáfárok csak politikai sakkhúzások kiagyalásában nagyok, csak fantasztikus tervek papirravetéséig jútnak el, de minden igazán konstruktív terv megakad egy út kiaszfaltozásánál, egy épület állásfáinak lerakásánál, néhány kerti pad átfestésénél. Uj városházára, vásárcsarnokra, villanyosra, új pályaudvarra, a vízvezetéki és gázművek (teljes reorganizálására volna szükség. De egyelőre nem tudnának lakáshijján hajlékot adni az élőknek, temető hijján hajlékot a halottaknak. Az idegen csodálkozva látja maga körül, hogy itt vagy ott évek óta akartak csinálni valamit,már a helyét is kijelölték, de ha az idegen öt év mulva vissza jön, mindent csak a kiszabás kezdetleges szakaszában talál. Ez a „kijelölték a helyét”, de tovább nem folytatták tragikusan kolozsvári tünet, mert produktív munkának igazán nem lehet nevezni, hogy a gyerekkocsikat a kisparkból áttették a Fő-térre, a katonazenét a ligetből behozták a Deák Ferenc uccába és a vurstlit, amely eddig a vásártér helyén ütötte fel sátrait, előléptették a város szivébe, a Malom uccába. Az uccaneveket folytonosan keresztelik, de az ucca ugyanaz marad. A félbemaradt város torz aszpektusát dacára; a sokat hangoztatott fővárosi öntudatnak, úgy őrzik, hogy konzerválják, úgy védik, úgy gondozzák, mint valami hallatlan értékű történeti műemléket.

És most beszéljünk valamit Kolozsvár magyar irodalmi életéről is. Az irodalom jelentős szellemi „Überbau”, hű tükre annak az országnak, országrésznek, városnak, amelynek levegőjében fogant. Legalább is elméletileg. A köztudatban úgy él, hogy Kolozsvár ma az egész erdélyi magyar irodalom központja. Itt fogy el a legtöbb könyv. Itt székelnek - ködös magasságokban az irodalmi fórumok. Itt nyomják a vezető irodalmi folyóiratokat. Mint valami delejes golfáram vonza Kolozsvár az irodalom munkásait.

Érdekes szociológiai elmefuttatásra adna alkalmat, ha az irodalom e jelenségeit vizsgálat tárgyává tennők és kimutatnék, hogy miért fogy el Kolozsváron több könyv (nem erdélyi könyv) mint másutt: és hogy miért jelenik meg itt a Korunk vagy a Helikon és nem más erdélyi városban. Egy kicsit meglehetne tépázni a kolozsvári kulturfölény legendáját is. Egyelőre azonban elégedjünk meg két megállapítással.

1. A kolozsvári közönség nem szereti az íróját. Minden valamire való erdélyi városban megfordultam. Több városban mint ujságíró huzamosabb ideig is éltem és azt tapasztaltam, hogy a vidéki városok közönségei inkább tartották szívügyüknek, hogy írók tartózkodnak a falai között, mint a mi büszke Kolozsvárunk. Kérdezem Molter Károlyt és Berde Máriát Marosvásárhelyen, Tabéry Gézit és a nagyváradi közélet legalaposabb ismerőjét, Hegedüs Nándort, hogy hol talál melegebb fogadtatásra egy író, náluk-e vagy nálunk? A kolozsvári írónak és a kolozsvári közönségnek nincs köze egymáshoz. A kolozsvári író úgy él itt, mintha emigrációban élne. Ha a kolozsvári -író a pódiumon óhajt kapcsolatot találni közönségével, inkább egy más városba lép fel, mint itt. Ahhoz Kolozsvár még kis város, hogy az író láthatatlanná tegye magát, megbujjék egy bérpalotában, ne érintkezzék az emberekkel s elközönyösködjék számára a külső világ. Viszont már kinőtt a kisváros kereteiből, hogy intim viszonyt tartson fenn tollforgatóival és ha szükség van rá, szeretve őket, a magánéletben is segitő kezet nyujtson nekik.

2. A kolozsvári író nem szereti a közönséget. Nem szereti, nem érdekli, nem foglalkoztatja, nem veszi észre, közömbösen halad el mellette. Hát nem furcsa dolog, hogy tíz év alatt —e sorok szerzőjének szerény kísérleteitől eltekintve — egyetlen egy erdélyi író sem akadt, aki kolozsvári környezetbe helyezze el alkotása cselekvését. Az irodalom hű tükre az életnek és valóban: Molnár Ferenc, Heltai Jenő írásaiban benne van Budapest; Móra Ferenc írásaiban benne van Szeged, Petelei írásaiban benne van Marosvásárhely; Schnitzler, Hoffmansthal írásaiban benne van Bécs, Bartsch írásaiban benne van Grác, Bahr írásaiban benne van Salzburg, Mauriac írásaiban benne van Bordeaux, Flaubert írásaiban benne van Rouen, Galsworthy írásaiban benne van London. A kolozsvári regényírót azonban hidegen hagyja a város társadalmának minden mozzanata. Házainak, uccáinak, szépségeinek couleur localja — mert minden félbemaradottsága ellenére is szép ez a város — még a történeti, a „kincses” Kolozsvár Géniusa sem ihleti alkotásra a pennát. A Kolozsvárra elkerült írók a Székelyföldről írnak, a Hargitáról, Bordáról, Torockóról, vagy a messzi Nyugatról. De hogy mi történik abban a bérházban, amelyben laknak, abban a kávéházban, amelyben megfordulnak, hogy miként él itt a mágnás, a zsidó és a szegényember, hogy ezen a városon keresztül mutassák ki kapcsolataikat az emberiséggel, — nem vitás, hogy minden regionalizmus csak akkor indokolt, ha mint pars pro toto az emberiséget példázza — nos, szinte fantasztikus az a jelenség, hogy Kolozsváron, Erdély fővárosában még a kolozsvári író sincs odahaza, még a kolozsvári íróból is hiányzik hovatartozandóságának öntudata. Én hajlandó vagyok feltételezni, hogy a város itt a hibás, mert nincs vonzó, lelketformáló, önmagát ellenállhatatlanul szétsugározni tudó ereje és éppen itt, a szépíró feladata: könyvvel megcsinálni Kolozsvárt és a művészet szférájába emelve magasabbrendű imaginárius létezését a valóság létezésébe kényszeríteni. Ahogyan egy nép megcsinálta a Bibliát, úgy a Biblia is megcsinált egy népet, Kemál pasa országát egy Túrán című regény alapozta meg, a fascizmus rendszerét Gentile filozófus írásai és Soffici regényei, a szocializmust Marx. Hiszem rendületlenül, hogy igaz könyvek politikai tettekkel egyenértékűek és hogy Kolozsvár írói sokat lendíthetnek Kolozsvár urbanításának fokozásában, fővárossá hivatottságának beidegzésében. Száz szónak is egy a vége: ezt a város-kompot kilehet kötni valahol, ezt az örökös fel és alá járó teherliftet meglehet állítani bizonytalanságában. De ehhez a két generáció — és itt megint hangoztatnunk kell, hogy nem a régi többségi magyar generációt akarom szembe állítani a hatalmat birtokba vett román generációval szemben, hanem a generációkat általában, nemzetiségi megkülönböztetés nélkül — mondom a két generáció amalgamja kivántatik meg, nagyarányú vérátömlesztés, amelynek műtéténél a kolozsvári írók és intellektuelek nemcsak néma statiszták, de kezükben az életet vagy a halált jelentő sebészszerszám.