Nem kell megijedni: nem békerevizió és Kosztolányinak sem kell idegeskedni: nem Ady-revizió. Csak hirtelenében kiragadott helyreigazítások, ellenvélemények és igazságok régi és új halottakról és még élőkről Szent Ágostontól— Stresemannig. A Neue Schweizer Rundschau-ban André Suarès Szent Ágoston tekintélyét kezdi ki: „Ágoston a pietisták atyja hegyeket tornyosít, hogy megszülhessen egy egeret. Augustinus igazi kispolgár. Életének nagy megtérése, az egész Istenhívás nem más, mint egy elévült szerelem szánalmas története. Az Isten és a dogmák, ez az egész szánalmas dialektika csak egy célt ismer: szakítani egy szegény asszonnyal, akivel méltatlanul bánt el és aki, mit tagadjuk, százszor többet ér, mint ő. Mégis mi az oka, szokatlanul nagy tekintélyének (filozófiájától eltekintve)? Ő az első, aki — a lényeget és igazságot eltakaró frázisok dacára — önmagával foglalkozik, aki vallomást mer adni bűneiről, életéről és arról, amít szenvedélynek hitt. Mint igazi romantikus mazochista túlságba vitt mindent. Nem a szeretet istenembere ő, mint Assisi, de a szenteskedő, aki reggeltől estig saját könnyeiben fürdik és nem fél attól, hogy ezzel még Isten előtt is ellenszenvessé válik”. — Suarès a régi szentet piszkálja, vajjon mit látna a. berlini proletárnegyed profán szentjében, a világismert Vater-Zille-ben, aki mégis csak több, mint a „milljöh” karikaturistája. Paul Westheim a Kunstblatt-ban pontosan kijelöli Zilie helyét: „Zilleban volt valami az etnográfusból és Zilie rajzai a szöveggel együtt — tényjegyzőkönyvek. Zilie az ötödik rend Brehmje volt. A proletariátusból kiindulva és velük együtt élve olyan szakismeretet hozott róluk, mely egyedülálló. Hogarth, Daumier, sőt Wilke és Gross mellett rajzai majdnem sztereotipek. A rajzszerűség nála csak eszköz. Amit megélt és amit pontosan vetít: az már erkölcstörténet. Zilie ez emberről való ismeretünket gazdagította és ezt nem minden művészről mondhatja el az ember. — Még Karl Capek-ről, a csehek világhírü írójáról sem lehet ezt elmondani, pedig ez a cseh-Molnár Ferenc nagyon is előreszaladt, hogy valami, újat mondhasson az emberről és mégis: valami hiányzik ebből a nagy igyekezetből. Upton Sinclair egy körkérdésben a rája ható proletár és humanista személyiségek között felemlítette Capeket is. B. Vaclavek a Neue Bücherschauban egy Sinclairhez intézett levélben revidiálja Sinclair tévedését: „Capek humanizmusa polgári humanizmus. Lényege: kollektiv eszmét megvalósítani nem lehet. Capek gyógyíthatatlan pesszimista, aki nem hisz egy szebb szociális jövőben és fátuma a „szegénység”, mely ellen nem lehet semmit sem csinálni. A menekülés tipikus példája: regényeiben belletrisztikusan kísérletezik tudományos utópiákkal. A modern életet nem birja elviselni, nem azért, mert ez a dolgozó embert rabszolgasorba kényszeríti, de mert ez, az élet a saját romantikus világnézetét zavarja. A jelen nagy konfliktusait kispolgári idillekkel véli megoldani és ép azért ellene van mindennek, ami forradalmi. Capek a polgári világot komplikált filozófiai-irodalmi eszközökkel dicsőíti: ez az ő igazi lelki portréja, tehát teljesen ellentéte mindannak, amit Sinclair jelent”. — Vajjon Capek a polgári humanista elparentálta-e a polgárság nagy halottját: Stresemann-t? A polgári lapok frázisait ismerjük a nagy temetésről, hallgassunk meg egy véleményt, mely ha baloldalról jön is, lényegében többet és hízelgőbbet mond a halottról, mint az egész polgári sajtó kolumnás jajongása. A Weltbühne-ben Carl v. Ossietzky bucsúzik Stresemanntól; „Az élet kordéja tovább megy, de amit Stresemann öt év alatt megteremtett az halálával veszélybe került. Lehet-e egy államférfiről többet mondani? Stresemannak nem volt zseniális víziója Németországról. Szerinte a német jövő: egy minden oldalról respektált Németország, mely kész a népek tanácsában egy-egy jó, könnyű vagy súlyos szóra; semmiféle radikalizmus sem befelé, sem kifelé és a háttérben egy a nagyhatalmaktól engedélyezett imperializmus. Szóval: egy igazi. jó középpolgár koncepciója. Mindent egybevéve: hajszálpontossággal az az ország, amelyben élünk. Stresemann viziója maradéknélkül realizálódott. Sorsának sajátságos német bizarsága: hogy ezt a jópolgári középprogramot sokszor igazi bolseviki temperamentummal volt kénytelen kiküzdeni. Tragikuma — és közvetlen ez idézte elő halálát is — hogy senki butábban és kútmérgezőbben nem támadta, mint a jó polgárság vezetői. És Stresemann, aki megesküdött arra, hogy a német polgárságot megszabadítja vörös láncaitól, csak úgy tarthatta magát, hogy kezet fogott a demokratákkal, szocialistákkal és egyéb pacifista hazaárulókkal. Irtózott az internacionalistáktól, de nem nélkülözhette őket. És talán ők lesznek majd az egyedüliek, akik magukhoz váltják munkája eredményét és megvédik majd emlékét barátaival szemben”.