Amerikai és berlini sikere után Pestre is elérkezett az első beszélő, éneklő zenélő film „csoda”. Sikerével kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy óriási sikerét, nem hangosságának, hanem szentimentális, mindenkit sírásra fakasztó giccses témájának s Al Jonsohn, amerikai filmekben régen látott, emberi játékának köszönheti. Különben pedig: mint beszélő film korántsem tökéletes. A hangos film most keresi törvényeit s bizonyos, hogy meg is fogja találni. A Singing Fool is csak kísérlet, érdekes és szimpatikus kísérlet, mely bebizonyította, hogy a beszélő film az önmaga útját fel nem ismert néma film válságának, kimerülésének az eredménye; valójában nem is új, hiszen a néma film megszületésével egyidejüleg már kísérleteztek (grammofonnal) beszélő filmmel. Mint film, mint új művészet a beszélő film nem jöhet tekintetbe. Mert a néma film sajátos, a valóságtól eltérő filmtérből (és filmidőből összetett egységének a dinamikája a mozgásban, a változásban van. A hang, idő és ezzel a hang-dinamikája is egészen más, mint a filmé s így természetes, hogy a hang, miután annak a valóságos térben és időben kell megjelennie, a filmet nemcsak a képek egymásutánjában, hanem az egyes képeken belül is ellassítja. De ettől függetlenül is, a filmnek fel kell adnia a csak képpel való kifejezést is, hiszen a képpel pótolhatja a film hiányosságait is, ami tehát a film vizualításának szegénységét is jelenti. Hiszen a film optikai gazdagságát és ezzel eredetiségét is az a küzdelem adta, amely mindent képben és mozgásban igyekezett a megvilágítás, a beállítás, a ritmus segítségével kifejezni. Az optikailag szegény, képváltozásban és különösen a belső képtartalomban ellasított, lebegő hangot adó fotográfia, még akkor sem adja a néma film valóságérzetét, ha a néző nem érezné, hogy a hang és a fotó két külön tényező (ami különben is csak a technikai fejlődés kérdése). A beszélő filmnél, a kétdimenzióban megjelenő, lassú mozgású, beszélő fotografia, hogy a valóságérzete nagyobb legyen, önkéntelenül is ki fogja kényszeríteni a plasztikus filmet s ezzel visszaviszi a filmet, néma formájában is legnagyobb hibájához: a színpad utánzatához (amit persze sohasem pótolhat), mert éppen a hang miatt, nem árad belőle a jó néma film, mint pld. az oroszok filmjeinek, életteljes levegője.

Ez azonban nem baj. Sőt, én ezt a színpad felé való orientálódást tartom a, beszélő film egyetlen nagy jelentőségének. Mert bizonyos az, hogy ha megtalálta eredeti lehetőségeit, különösen, ha a plasztikus film megszületik, a beszélő film fogja feldolgozni mindazokat a színpadi, irodalmi elgondolásokat, amelyeket eddig a néma film dolgozott fel és ami zsákuccába vitte. Hogy a filmgyártás általában mennyire nem ismeri a film sajátos törvényeit, mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy az amerikai filmgyárak, miután nem tudták megoldani a beszélő film internacionalismusát, természetesnek tartják, hogy a filmeket, ugyanazt a filmet, „talkie” és „silent” formában hozzák forgalomba. Az ő szempontjukból a kettő ugyanaz, néma alakjában legfeljebb a beszédet felirat helyettesíti, ha nem is, olyan terjedelemben. Ez a film legfeljebb, ha jobban van megvágva, s csak tempóban van így különbség közöttük, lényegben azonban ugyanaz.

A beszélő film tehát a néma film válságának az eredménye. Ez a válság azonban nem lesz hosszú idejű Miután a színpadi és irodalmi filmelgondolásokat beszélő filmmel fogják realizálni, természetes, hogy ezáltal önként adódik alkalom arra, hogy a néma film saját útjára lépjen. A beszélő filmnek ebben a nagy tisztító munkájában van az eddig alig felismert értéke. Mert egyébként à beszélő film úgy ahogy a filmtermelés ma elképzeli a legnagyobb giccs, amit a technika eddig produkált.

Nagyon érdekes, hogy Lloyd Bacon, a Singing Fool rendezője, érezte a beszélő filmek előbb érintett hiányosságait. Amellett, hogy egy valóban új műfajt akart teremteni, nem mondott le a néma filmről sem. Ez korántsem abban mutatkozik meg, hogy a film egy része néma és csak a másik részében beszélnek, hanem az egész film epikus felépítésében. Ez az epika mentette meg ugyan a filmet a teljes színpadszerűségtől, de viszont ez tette teljesen feleslegessé is a beszédet benne. A film némán is jól hatott volna, ha el tekintünk ideológiájától, s mert a beszéd nem adott egy pluszt a filmhez, újszerűségén kívül, a beszédnek semmi élményszerű hatása nincsen. Ez tehát nem technikai hiányosságnak a következménye, hanem annak, hogy a hang különálló tényező benne, amelynek az alakok szájmozgásával való együtthangzásáért szinte drukkol a közönség addig, ameddig magával nem ragadja — a téma. Az emberi hangnak meglehet a helye a filmben. Ennek frappirozó hatásáról is éppen a Singing Fool győzött meg s ezért tartom feltétlenül érdekes kezdeti kísérletnek. Pld. van egy jelenet, amelyben a gyerek meg akarja ijeszteni az apját. Észreveszi, hogy az a szobája felé jön, az ajtó mögé bujik s amikor az apa belép a szobába elkiáltja magát: huh. Egy másik jelenetben az apja ölében gügyög. Olyan jeleneteknél mint ez, de valamint azoknál is, amikor az anya elsikoltja magát a gyerek halálos ágyánál, amikor egy telefon beszélgetést minduntalan megzavar a mulatóból egy egy pillanatra beáramló zaj, lehetett érezni, hogy itt, ezen az úton kell keresni az emberi hang lehetőségeit a filmben. Mert ezek az egyfázisú hangrészek, amelyek egy pillanatra élesen az előtérbe kerülnek, mintegy lökést adnak a film menetének. A rendező mindezzel ökonomikusan bánt, s ezzel nem vette el a hatásukat, mégis nem volt meg az az erejük, mert a hoszszas beszélő részek ellensúlyozták. Lerontották a hatást, már csak azzal is, hogy megváltozott a filmképek megvilágítása és a mozgása (pedig sehol sincsenek a jelenetek a hang miatt túljátszva). Az egyfázisú hangok dinamikus erejét, teljesen megkötötték a beszélő részek lassított és gyöngén megvilágított, a filmben mintegy idegen testként ható, felvételei. Mindent összevéve: a Singing Fool első komoly megnyilvánulása egy a profit által kikényszerített hazúgságnak és a technika alkotó lehetőségeinek. Alap, amelyről kitűnően megfigyelhetjük, a beszélő film további útját. (Budapest)