Azzal, hogy Henri Massisnak, a katholikus nacionalizmus szellemi vezérének művét megkoszorúzta, a Francia Akadémia kihangsúlyozta a konzervatív irodalmi irányzat jelentőségét a mai francia szellemi életben viszont néhány ujabban megjelent könyv a baloldalon mutat erőteljesebb erjedésekre. Ezek végérvényesen szakítani látszanak a demokrácia, a köztársaság és pacifizmus eszméivel, amelyek a háború előtt lelkesítették. Ma szilárdabb talajt keresnek.

Húsz évszázados vallási hagyományra támaszkodva a katholicizmus elég erős és eléggé hajlékony ahoz, hogy ellenálljon minden megpróbáltatásnak. A legutóbbi, az Action Francaise konfliktusa, amelyet a Köztársaság és a Vatikán közeledése idézett fel, meggyengítette Maurras befolyását, de nem érintette a katholikus eszmehatást magát. Ez csodálatosan jól tud alkalmazkodni minden új történelmi adottsághoz. Ugyanazon katholicizmus eszmei szárnya alatt huzódik meg egy fasizmushoz közel álló, kimondottan nacionalista és reakciós mozgalom és demokratikus, keresztény-szocialista csoport, amely főként Robert Garric „Equipes Sociales”-ja körül helyezkedik el.

A liberalizmus jóval kisebb ellenállást mutat a történelem csapásaival szemben. Gazdaságilag likvidálta az ipari fejlődés, politikailag megrázkódtatta a diktatura korszak, amelybe Európa lépett az osztályharc kiélesedése következtében: úgyhogy most teljes az ideológiai krizis. S a reakciós tanok ellenhatásaképen megszületnek a marxi és soreli tanítások által erősen befolyásolt szellemi áramlatok.

Jean Guehenno, a „Caliban parlé” szerzője valamint Emanuel Berl, a „Polgári gondolkozás halála” szerzője, ugyan nem vallják magukat szocialistáknak vagy kommunistáknak, nem foglalnak úgy forradalmilag állást, hogy pártba lehetne őket osztályozni; mégis gondolkodásuk kialakításában a marxizmus nagy szerepet játszik. Másrészt Sorel még mindig élő szelleme, Edouard Berth ritka irásaiban nem áll messze attól a szellemtől, amely André Malraux „Conquéralits”-jaít áthatja. És ugyanazt viszontlátjuk, bár jelentékenyen átformálva a fiatalok egy csoportjában, amely Georges Valoist vallja vezérének. E két irányzat mellett ott van még Gaston Riou, aki egy Európai Egyesült Államokra épített misztikus demokráciának próbál életet adni; Drieu La Rochelle az összeegyeztethetetleneket kísérli meg összeegyeztetni: a szovjetek komunizmusát az amerikanizált kapitalizmussal; André Chamson új történelmi felfogást keres, amely nem látszik távol esni a dialektikus materializmustól.

Ma még elég nehéz kivenni a különböző elemeket, amelyek lehe tővé tennék e különböző irányok jövő fejlődésvonalának megrajzolását.

Egyedül Georges Valois iránya látszik kísérletnek a polgári gondolat megújítására: a liberalizmus likvidációja után megpróbál alkalmazkodni a társadalmi élet új formáihoz, a szindikalizmushoz, a diktaturához. Régebbi szocialistákkal, mint Charles Albert vagy Hubert Lagardelle és fiatal demokrata politikusokkal, az 1924 évi francia fasizmus feje egy szindikalista publikanizmust akar alapítani, ami lényegében nem egyéb, mint kendőzött fasizmus. Guehenno, Berl és Malraux semmi közösséget nem vállalnak ezzel az irányzattal, ők az osztályharc alapján állanak. Malrauxnál azonban az individualista kalandor-szellem oly szorosan kapcsolódik a társadalmi erők megértéséhez, hogy félni lehet, hogy a nihilizmus fog győzni benne a tudatos forradalmi gondolat felett. És bár Emmanuel Berl nagy erővel mutatja meg a polgári gondolat bukását s önmagafeladását, nem tud a lerombolt helyébe újat állítani. Végeredményben Guehenno látszik a legforradalmibbnak közöttük, kitart az osztályharc eszméje mellett a marxi értelemben s e mellett nem hajlandó egy tollvonással megsemmisíteni hoszszú századok kulturájának és tradíciójának összes szerzeményeit.

Franciaország határain kivül, ahol a szocializmus már nagy gazdasági, történelmi és filozófiai irodalmat hordott össze, csodálkozni fognak, hogy a mai francia gondolkozás eleven áramlatai között nem lehet a marxi gondolat örökségét megtalálni. Be kell vallani, hogy így van, ugyancsak a költészetben és regényben is, ahol távolról nincs meg az a jelentőségű forradalmi irodalom, amely összehasonlítható volna pl. a némettel. (Páris)