A fenséges témákban utazó Rostand család egyik tollforgató tagja, Maurice miután a családi hagyományoknak fiúi készséggel akar engedelmeskedni és miután IV. Napoleon alakjával, mint drámai alakkal végzett, a messze multakban való elbarangolás után napjaink és történelmünk figurái után nyújtja ki bizony bizony gyönge drámaírói tollát. Az tulajdonképpen, hogy a tehetségtelen apának még tehetségtelenebb fia már megcsömörlött a messze történelmi múlttól Maurice. Rostandnak magánügye lenne. De ha a tehetségtelen drámaíró könnyen kontrollálható terrénumokra botlik, azokra a terrénumokra, amelyeket nézőközönségének jórésze vére árán jobban ismer, mint a szerző, az már végzetes hiba. Állapítsuk meg tehát, hogy ennek következtében Maurice Rostand Az utolsó cár című darabjával, mint drámaíró végleg megbukott. A felséges témáknak apáról fiúra szálló szeretete a fiún most halálosan megbosszulta magát. A kritikátlan és a színházak által szubvencionált sajtó természetesen kénytelen előszedni ezúttal is dicsérő jelzőinek vastag szótárát, kénytelen a közönségnek saját csalhatatlanságát bizonyítani. Mindez azonban nem változtat a lényegen. Maurice Rostand az oroszok legutolsó cárjának II. Miklósnak alakja köré font rózsavízzel felöntött verses történelmi drámája, nem egyéb (hogy pestiesen határozuk meg), mint ahogy ezt a Móricka elképzeli. Mert Móricka nem tűzött maga elé kisebb célt, mint azt, hogy pattogó verseket nagyszerűen eszkábáló tekintélyével vagy tehetségével tizennégymillió ember halálát okozó világháború egyik aktív részesének alakját, minden történelmi ténnyel ellentétben a világ legszelidebb, legártatlanabb bárányának mentse át. Móricka tényleg úgy képzelte, hogy miután a függöny felgördül lehetetlenre hamisított, és még annak is papiros figurái, néhol apjától kölcsönkért verseit elmondják, (felzúg a tapsorkán, az anyák könnycsatornái megerednek, másnap pedig, őt, a dicső szerzőt a Kupola alatt hasonló módon látó negyven halhatatlan közé déli szunyokálásra szintén halhatatlannak meghívják. Kétségtelen, hogy Móricka reális alapon számított mert Az utolsó cár után máshol, mint a Kupola alatt nem lehet helye.

De lássuk csak mi is van a darabban?

Először van benne egy párisi manzardszobában lakó fiatal francia tanár, aki nem rég kapta meg a tanári oklevelet, de nem tud álláshoz jutni. Végső kétségbeesésében tehát egy esti lapban hirdetést tesz közzé, hogy nevelői állást keres. És mit tesz isten, másnap már egy asztrakáni bundába öltözött fehérszakállas öregúr jelenik meg nála, aki anélkül, hogy magát és megbízóinak kilétét felfedné, nagyszerű feltételek mellett leszerződteti a fiatal tanárt. A második felvonásban úgy a nézőközönség, mint a tanár úr nagy-csodálkozására, a cári udvarban vagyunk. No most mindjárt más is kiderül, mégpedig az, hogy a tanár úrnak még egyetemi hallgató korában a véletlen kezébe- sodort egy fényképet. Ettől a pillanattól fogva, hamar tüzetfogó francia szivének nem volt nyugta. Imádta a fénykép sohasem látott élőmását. Mi sem természetesebb, hogy a tanár úr belépve a cári udvarba érkezésének hírére felvonuló cári kisasszonyok egyikében, Olgában eddig ismeretlen szerelmét, az őrzött fényképének élőmását ismeri fel. De itt kitűnik mindjárt az is, hogy az asztrakáni-bundás öregúr, nem más, mint Nicsevó ezredes, aki a cári család mellett titkári teendőket végez.- Sőt kitűnik az is, hogy a tanár úrat Nicsevó ezredes úr nern kisebb személyiség, mint a cárevics mellé szerződtette nevelőnek. Ezután a lóvonatok lassúságával lepergetett epikai expozé titán megkezdődik a dráma. A harmadik felvonásban kivel találkozhatnánk mással, mint Grigori Rasputinnal, akinek regényekben, naplókban, hiteles dokumentumokban, színdarabokban vagy filmekben feldolgozott alakjához Rostandnak semmi hozzáadni vagy elvennivalója nincsen. A későbbiek során pedig betekinthetünk a cári család legbelső életének minden titkába. Azaz nincs is ott titok, mert a cári család minden tagja olyan nyílt életet él, a környezet annyira egyszerű, életmódjában annyira áttekinthető, hogy az idilleknek ezt a bájosságát a legkisebb polgári család is megirigyelhetné. Nem lehet tehát azon különösebb módon csodálkoznunk, hogy ebben a miliőben csak nemesen verő szivek dobognak. ´Hogy itt mindenki az abszolut jóság, egyszerűség megtestesítője. Azon sem kell csodálkoznunk, hogy II. Miklós könnyeketfakasztó megértéssel beszél népéről.

A drámai pont ebben a jósággal, megértéssel tehetett levegőben mégis a világháború kitöréséig érlelődik. Önmagával kerülne ellentétbe a szerző, ha ezekután a kedves, lágy családi idillek, a jószívűség megértése melegágyából s a demokratikus életformák várából nem úgy jutna ki, hogy az ott kint a népek sorában, a katorgákon lévők, a földalatti forradalmi szervezetek sötét kémiai konyhájában született meg a tizennégymillió embert elpusztító háború eszméje. Maurice Rostand drámájából a százszázalékos csalhatatlanság bizonyságával tudjuk meg, hogy II. Miklós cár sohasem akarta a háborút. Hogy családja, környezete napokon keresztül harcolt valószínűleg a nép frontjáról jövő tömegmészárlási vággyal, amíg végre úgy ő, mint környezete kénytelen volt ezek előtt a sötét, pokoli erők előtt meghajolni és forró könnyek kíséretében a hadüzeneti okmányt aláírni. Ettől az időponttól kezdve gyorsan pereg a dráma. Az első forradalmon átrepülünk és egy-kettőre az októberi hamis klisséiben gyönyörködhetünk. Vágtatva érkezünk el a cári család tragédiájának utolsó jelenetéhez, amely a Cseka börtönében játszódik le. Az ismeretes kivégzés éjszakáján itt jelenik meg Lenin is. Ennek a találkozásnak időpontjául a szerző a kísértetjárás óráját, éjféli tizenkettőt választotta. A két halálos ellenség „szócsatába kezd, amelynek során megtudjuk, (Rostand szerint maga Lenin jelenti ki,) hogy mindaz, ami a világháború keretében vagy azonkívül Oroszországgal történt az ő személyes bosszújának eredménye. Igen, ő Lenin Nikolaj Uljánov a cári bitófán elpusztított bátyjának halálát akarta azzal megbosszulni, hogy a cári frontot megdöntötte és a Románovokat kiírtja.

Ezután már nem történhetik semmi egyéb csak az, hogy Lenin visszavonul. A cári család tagjait a szerző szép vallásos képbe megint a színrehozza, megimádkoztatja őket és mielőtt még a Cséka emberei borzalmas tettüket végrehajtanák soraikból kiválik az egyik. Ez a bátor, aki társainak szemébe az emberiesség akadémiai szólamait vágja, nem más mint a Párisból hozott tanár, a cárevics nevelője, a tanár úr, a máskor álmodó, lírai, mindég ellágyuló Tanár úr, aki azért veti közbe magát, hogy szerelmét Olgát, megmentse.

Mielőtt a puskák eldördülnének, mielőtt a Cseka tagjai között támadt nézeteltérés tisztázódnék, mielőtt tehát megtudhatnánk, hogy a tanár úrnak és szerelmének Olgának a szerző milyen sorsot osztott ki, a függöny legördül...

Móricka pedig miután a színház kapuit bezárják hazasiet, finom, asszonyos szalonjában tükör elé áll és asszonyos frizuráját megigazítja, saját vállát megveregeti.

Igy írnak drámát ma Parisban, az Ur 1929. esztendejében. (Páris)