A Korunk márciusi számában Kemény Gábor megrajzolta Rákosi Jenő portréját. A rajz egy kedves, derűs öregurat állit elénk, a „nemes ellenfelet”, a „tévedéseiben is őszinte” magyar heroldot. A derűs öregur láttán önkénytelenül fölmerült a kérdés: ez volt, valóban ez volna Rákosi Jenő, a nagy Rákosi? S nem kellett messzi emlékezni, a mult ködéből előtünt a másik Rákosi, az igazi, hü fotográfia arról az „ujságírófejedelemről”, akinek „érdemeihez” odatartozik egy kissé a háború is. Ez a komor Rákosi, a derűs Rákosi mellett teljessé teszi a magyar történelmet: 67-től Trianonig.

Kemény elfelejtette, amit nem szabad elfelejteni: Rákosi a magyar imperializmus fölkent vitéze volt. Azé az imperializmusé, amelynek lelkén több százezer magyar halála szárad – a háború. Ha valaki bűnös az 1914-es tömegvérontásban, Rákosi az elsők között van; ezt letagadni nem lehet és hiába! Ahogy Kemény mondja, álmodó volt, de a vér és a halál nagy álmodója: kíméletlen hóditó. (Mese a 30 millió magyarról). Az imperializmus prédikátorának csapott föl és a bürokrácia, (a kapitalizmusnak ez a veszedelmes´ gépezete) tőle kapta a szellemi fegyvereket Rákosi – vezércikk volt a katekizmus, a program – a magyar temetők programja. Az imperializmus a magyar megfordítva csinálta, mint az angol; előbb jött a csendőr, aztán a vigéc és végül Rákosi. A hadjáratot mindig ő fejezte biet, ő volt az adut, a döntő érv, az „igazolás”. Ezt a Rákosit igazán nem, lehet „gyerekesen naivnak” nevezni, nem is volt az, ellenkezőleg: nagyon öntudatos és nagyon fekete. (Kossuthnak valóban egyenes utóda, ahogy a forradalmi, 48-as polgárságnak utóda a reakciós polgárság). Hiszen „ez a gyerekes naivitás” 1918-ban ezt a bilanszot hozta össze: 700.000 magyar halott, másfélmillió rokkant és ugyanannyi hadiárva. Aki e z t a mérleget nem veszi komolyan, az nem lát tisztán, vagy nem akar tisztán látni.

Sok embert megtéveszt Rákosi kurzus-alatti szereplése. A látszat az volt, hogy balra tolódott, a liberalizmus felé és a magyar imperializmus ellen. A valóságban az történt, hogy az ellenforradalom ment jobbra tőle, olyan jobbra, hogy az már a tőkés osztálynak is kellemetlen lett. A magyar kapitalizmus realizálni szerette volna „győzelmét” és a „kilengő.” fegyveres alakulatok, sötét ferencvárosi politikák megszüntetését akarta. S mit akart, miért harcolt a „megtérít” Rákosi? Ugyanezért. Az imperializmushoz nem hűtlen a kurzus alatt sem és ha kissé ellenzékieskedett is maradt a régi: a reakció szellemi nagykövete és minden magyar előbbre jutás „nemes ellenfele”. (H–i.)