A Nouvelle Revue Française januári számában befejezte Jean Prévost, fiatal francia író Dix-huitième année című regényének közlését. Ez az írás egykét korosztályra a kinyilatkoztatás erejével hathat, mert benne kifejezésre jut az a lelki átalakulás, amelyet a világháború befejezésével az akkor 18-évesek legtöbbje átélt. A világháború érdekes rétegeződést eredményezett egymáshoz közelálló korosztályok lelki életében, és közöttük ezáltal nagyobb különbségeket mélyített ki, mint azt máskor egész emberöltők tették. Fiatalemberek akik a háború előtt érték el legfogékonyabb ifjú éveiket, a heroikus 18–20 éves kort, még olyan világnézeti alapot kaptak, amelynek gyökerei mélyebbre nyúltak semhogy a bekövetkező vihar teljesen ki tudta volna őket tépni. Azokat viszont, akik a háború alatt töltötték be ezt az életkorukat, a nagy emberi katasztrófa egész erejével támadta meg és vagy összetörte, vagy megkeményítette. Ismét más lelki. képet mutat annak a korosztálynak benső világa, amely a Háború alatt még középiskolás volt és így meglehetősen kritika nélkül, és hozzátehetjük a rettenetes élmények közvetlen érintése nélkül, osztotta meg a mesterségesen, hadihírekkel keltett háborús hazafiasságot és legszebb idejét és energiáját az újságok rendkívüli kiadására pazarolta. Bármily szomorú, ez volt a tényállás: ez volt a háborúban serdülő ifjú érdeklődése. Amikor pedig elérkezett a nevezetes tizennyolcas év, ez a korosztály éppen küszőbén állt a heroikus fiatalságnak, annak a kornak, amelyben a legfogékonyabb a lélek a forradalmi eszmékre, még megváltó erőket sejt magában és gondolataiban. S ritkán voltak évek amelyek alkalmasabbak lettek volna az ilyen érzelmek hevítésére, mint az 1918–1920. Az ifjak, akik néhány hónappal ezelőtt, még saját nemzetük hadseregének győzelmét, lesték és várták, hirtelen éles fordulattal átlendültek a legszélesebb baloldalra, szakítani akartak minden hagyománnyal, amely még nem is lett lelki tartalommá bennük, s a világforradalomtól csodát várták. Szívükben felhangzott a J´accuse, mély undor töltötte el őket, hogy elragadtatták magukat a háborús láztól, szégyenérzet reszketett át lelkükön, hogy tudtak a szörnyű játékért lelkesedni, amelyet nem ismertek, nem láttak, amelyet csak hírek szárnyán éltek át. Szélsőséges pacifizmus tölti el őket, olyan hirtelen, ahogy csak ebben a korban változhat az ember, s lelkük egész hitével csüngenek a megváltó eszméken. Alig telik el egykét év és ők, még mindig nagyon fiatalon megérik a nagy csalódást; a tiszta szép eszmények megvalósulatlanul, ködszerű ideálizmusként tűnnek fel előttük az élet kérlelhetetlen harcában. És a századforduló szülöttjei, a kilencszázasok, kilencszázegyesek és talán még kettesek, hamarabb megöregszenek, mint szülőik; kifáradnak, minden hitet elvesztenek és minden mozgalomból kimaradnak, nem tartoznak a régiekhez, akiknek úgyszólván egyetlen értéke sem érték már számukra, de nem tartoznak az újakhoz sem, akik néhány évvel a háború után jutnak el a férfikor magasbalendítő küszöbére, és hittel, bátor akarattal kezdik építeni az új világot, amelynek eljöttében talán kevesebb ideálizmussal, de nagyobb életokossággal hisznek. A kilencszázasokból így lett a mai ifjúság legpasszivabb korosztálya. Ezt a nagy lelkifordulatot, a tizennyolcban tizennyolcévesek lelkivilágát rajzolja meg Jean Prévost regényében. Egyszerű önéletrajz a könyve, nincs benne semmi rendkívüli, kitalált történet, elmondja, amit átélt és ezzel megírja a századforduló szülöttjeinek lélekrajzát és elsőrangú dokumentumot ad a közelmultról.

A mai francia irodalomban különben érdekesen tűnik elő lassanként az a rétegeződés, amelyről fentebb írtam. Tisztán kivehető azoknak a csoportja, akik már a Háború előtt váltak kinyilatkozatókká és akiket sok tekintetben pusztában kiáltóknak tekinthetünk, akik előre érezték, hogy meg kellene újhodni mert különben az emberiségre nagy veszedelem vár, vagy legalább is érezték a válságot és feszültséget. André Gide, Paul Claudel, Paul Valéry, Romain Rolland, Marcel Proust (ha könyvei a háború után aratták is sikereit) a legnagyobbak köztük és érdekes, hogy majdnem mind egy korosztályból valók. Romain Rolland-ot s vele együtt Georges Duhamel-t, majd Henri Barbusset talán külön kell sorolni, ők azok akik a háború alatt az emberiség fáklyáját magasba emelték és tisztán megőrizték. François Mauriac, Jules Romains, Paul Morand, Lacratelle és mások, az ifjabb nemzedék, akiket fiatalon ért a háború, de akik már előtte emberré lettek s így nem zsenge lélekre talált bennük a vihar, hanem férfiként élték át, férfilélekkel küzdik keresztül magukat a válságon, amelybe minden mélyérzésű embert sodort. Érdekes alakja a következő nemzedéknek Montherlant. Ő határmesgyéjén áll a századfordúló szülöttjeinek, 98-as, még kint volt a lövészárokban, még közvetlenül élte át az ember rettentő esését. Az ő példája szembetűnően mutatja, hogy két-három év mennyit határozhatott ebben az időben. Igaz, Montherlant is elérkezett a mindenhit ködbefoszlásához, de megmarad benne az az individuális büszkeség, hogy minden vergődés, minden fájdalom az ő fájdalma. Ez a stoikus, büszke individualizmus Montherlant-t még odaköti a XIX. századhoz, amely a romantikusok nagy én-kultuszával indult és amely Nietzscheben oly hatalmas egyéniséget reprezentál. Ezzel szemben a két évvel fiatalabbak: akik között érdekesen bontakozik elő Jean Prévost, Marcel Arland, André Malraux és mindenekelőtt André C h a m s o n vezető alakká, jellegzetesen a tizennyolcas esztendővel léptek az alkotó férfikorban, nem hisznek eszmék megvalósíthatásában, nem hisznek megváltó mozgalmakban, de nem hisznek az egyéniség jelszavában sem. Jean Prévost megírja kortársai döntő esztendejének lelki történetét,M a 1 r a u x kitünően rajzolja meg, miképen lesznek távol Kínában, olyanokból, akik az európai dekadenciában és fásultságban már nem tudnak nagyratörni, hódítók, vezérek.* André C h a m s o n** első nagyobb írásában a háborúban oly észrevétlenül hagyott objektor of conscience-nek állít megkapóan szép emléket, amely ezt az új, de talán egyetlen igazi hősiességet költőien megragadó alakban varázsolja a lelkek elé. Majd észreveszi, mint tűnnek el a rohamosan terjedő civilizáció folytán a természet és a rusztikus élet idilljei, mint nyer rohamosan teret a mindent uniformizáló technika. Igazi művészi erő rejlik ezeknek a kortársaknak könyveiben, tisztánlátnak, nem áltatják magukat megváltó lehetőségekkel, de érzik bennük: ők nem látnak kiutat a mai válságból. Tudnak lelkesedni azokért, akik bátran, hittel és kitartással új világot akarnak megalapozni, de maguk nem tudnak egész odaadással segítségükre sietni, köti őket a tizennyolcas év, amikor fiatalságuk egész heroizmusával vették kezükbe a zászlót és az élet úgy megcsalta álmaikat. Egy bizonyos: ha cselekvő erejüket meg is bénította az átélt év, egész valójukat szociálisabbá tette, őket már nem az egyéniség büszke szeretete hatja át, hanem atom-érzetük tudata, kollektivum tagjai, a nagy mindenség porszemei, az élet küzdelemben verejtékező emberiség gyermekei. Lélekviláguk nem egocentrikus, mint 3 tizenkilencedik század nagyjaié (még azoké is sokszor, akik szociális eszméket hirdettek). Jeléül annak, hogy a század, amelynek ép hajnalhasadásán látták meg a napvilágot: a kollektivum jegyében áll, a kollektivum százada lesz. Azzá lesz a történelmi fejlődés súlya alatt, a technika diadala folytán, ha pillanatnyilag meg is hiusulnak a szociálizáló törekvések és ha esetleg nem is a mai kommunista tervezet lesz ennek a kollektivitásnak valóraválása. (Pozsony)

* André Malraux: Les Couquérants. Grasset, Paris 1928.

** André Chanison: Roux le bandit, Grasset Paris 1925.