Az a régi terv, hogy Dower és Calais között alagútat építsenek, most megint a párisi és londoni érdeklődés középpontjában áll. A nagyszabású terv a Britt szigetbirodalmat a szárazfölddel kötné össze s Anglia és Franciaország fővárosai között az utazást öt órával rövidítené meg. Pompás megkönnyebbülés volna ez az utasok légióinak, akik napról-napra a nyomorúságos gözösökön szenvednek át a csatornán s akik már ezer és ezerszer elátkozták e vékony tengersávot. A párisiak az idegen forgalom nagy fellendülését, a britt birodalom legfelsőbb védelmi tanácsa viszont az angol stratégiai helyzet komoly veszélyeztetését várja az új alagúttól.

Az alagút terve különben nem sokára száz éves évfordulóját ünnepelheti. A francia Thomé de Garnont 1830-ban vázolta fel az alagút tervének fáradságos munkáját. Ezóta a csatornaalagút azok közé az örök tervek közé tartozott, amelyekről bizonyos időközökben újból és újból szó került. Anglia maga fél évszázaddal ezelőtt foglalkozott hasonló tervezettel. Egy akkori bizottság azonban, mely a felső és alsóház tagjaiból állott hadászati szempontból ellene volt a terv kivitelének. Ugy vélték, hogy az alagút Anglia inzuláris helyzetét, – Brittania splendid isolation-jét veszélyeztetné.

Közben azonban a világon sok minden megváltozott. Megszületett a repülőgép, mint a legfélelmetesebb és leghatásosabb hadieszköz. Az 1928. nyarán London felett tartott légi hadgyakorlat s a háború folyamán a Zeppelinek bombázása viszont ép eléggé bebizonyították, hogy minden előzetes védekezés hiába való s Anglia valójában össze van kapcsolva az európai szárazfölddel.

A csatorna szélességét jelentő távolság ma már egyáltalán szóra sem érdemes. Ez a tengerszoros ma már csak utazók számára képezhet közlekedési akadályt, nem pedig egy esetleges ellenség támadó arcvonala előtt. Ezek szerint tehát lélektanilag a talaj elő volna készítve a csatornaalagút számára. Az a bizottság, mely a terv iránt érdeklődik már ki is állította Londonban az alagút modeljét s az angol parlamentben meglehetős hevesen vitatják a kérdést. A kormány már „tárgyalásokba bocsájtkozott”. Röviden: az esélyek sokkal kedvezőbbnek látszanak, mint 1925-ben, amidőn egy Balfour, Lloyd Georges, Baldwin és Asquith személyéből álló bizottság a csatorna tervét elvetette.

A tervezetet különben a mai technika és gazdaság szemszögéből érdemes szemügyre venni. Két felfogás áll mereven egymással szemben. Az egyik az alagútat csupán arra akarja használni, hogy a London-párisi nagy vasutvonal hiányzó darabját kiegészítse. Ezáltal, eltekintve a tengeri út elesését, a mostani London-Páris közötti hét órás utazás öt órára csökkenne. Ez az időmegtakarítás azonban a második csoportnak nem elég nagy. Ezért ez a csoport a mostani vasútvonalat ki akarja kapcsolni s ennek a helyére egy széles nyomtávú villamosvasútvonalat akar építeni London és Páris között, melyen az egész utat két és fél óra alatt lehetne megtenni. A tulajdonképeni „tengeri út”, mivel a csatornaalatti vonal huszonnégy angol mérföldet tenne ki s a vonat percenként egy mérföldet fut, huszonnégy percig tartana. A londoni vonat tehát 85 perc alatt Boulegneba futna be, amely Észak- és Középeurópa, mindenek előtt pedig Köln felé szállítaná át az utasokat.

Végre egy tényleg merész angol tervezet, olyan merész, amely méltó volna egy bolseviki diktátorhoz. A költségek hasonlóképen merészek. Harminc millió fontba kerülne az alagút és 160 millió fontba az új vasutvonal. Az első csoport tervénél természetesen ez az utóbbi költség el esne, azért ez a csoport olcsóság tekintetében meglehetős előnyben van. Ez a csoport különben még azzal is érvel, hogy a londoniak számára lehetséges volna átszállás nélkül a Riviera, Italia, sőt egész Perzsia felé utazni, amivel szemben a másik csoport utasai a párizsi végállomáson vonatot volnának kénytelenek cserélni. Ami a költségeket illeti úgy a drágább tervezet támogatói úgy gondolják, hogy a forgalom mindkét oldalról való megnövekedése miatt tervezetük egyáltalán nem nevezhető drágának.

Az alagútat a kréta rétegben, amely 50 méterre a tenger felszíne alatt huzódik, építenék. Az alagút három aknája (az egyik Calais, a másik Dower irányába, a harmadik pedig a talajvíz levezetésére) száz méterrel a tenger felszíne alatt futna. Az alagút két bejáratánál átszálló állomások volnának. Az utasokat az alagútba liftek szállítanák le.

Az alagút kérdése körüli harcok a Kellog-paktum évében természetesen tisztára katonai szempontok körül forognak, még ha e lényegről, hogy a francia szövetséges érzékeny idegeit megóvják, nem is kerül semmi a lapokba. A tengerészet és vezérkar többsége védekezésül egyáltalán nem elégszik meg azokkal a készülékekkel, melyek lehetővé teszik, hogy háború esetén az alagútat elpusztítsák és vízzel ellepjék. Ezek a körök teljességgel a terv ellen vannak. A konzervatív angolok 1929ben tehát még mindig félnek az alagúttól s egyáltalán nem akarják felépíteni. A brit sziget birodalom megtámadhatatlanságának legendáját nem szabad megtépázni. (K.)