„Eh!” kiáltott Pawelkáné ingerülten, „én fütyülök miszter Russeire, fütyülök miszter Rutherfordra és fütyülök a te örök életedre! Milliók élnek a földön, akik sose fognak meghalni, ezt mondják a te prófétáid és apostolaid. Mi hasznom ezekből a milliókból! Egy se csináltat nálad zakót és egy se foltoztatja veled a régi ruháit. Nekem nem kell örökélet piszokban és nyomorúságban, nekem néhány nyugodt év kell, nekem egy szép lakás kell, nekem egy részletfizetéses kis autó kell és egy jó néger cseléd, mert már meggebbedek a munkától. És ha már a milliókról van szó, én többre becsülöm Salamon kollegád igazi millióit, mint Russel próféta sokmillió halhatatlanját. Miért halt meg Russel, ha mindenkinek, aki lefizette az ötven cent tagsági díjat, örök életet igért?”

Pawelka a vasaló alá simította a megfoltozott nadrágot, mélyen tüdőre szívta a vasalógőzt és nyugodt alázattal felelt:

„A próféta meghal, mielőtt bejutna az ígéret földjére”,

„A hivek pedig meghalnak, mert nincs mit enniök. Mert még azt az ötven centet is a szájuktól vonják meg. Hogy akarsz te millió évig élni, ha annyi pénzed sincs, hogy visszamenőleg kifizesd a házbért? Nincs holnapra mit enned, nincs annyi pénzed, hogy a feleségedet tisztességes ruhában járasd, a gyerekeidet nem tudod rendesen iskoláztatni és millió évig akarsz élni. Vagy még tovább. Igy élni, Pawelka, egyetlen napig sem érdemes”.

Az ember megnedvesítette a vasalórongyot, kifacsarta és csendesen mondta, csak úgy magamagának:

„Boldog a férfiú, aki a megtámadtatást tűri, mert övé lészen az élet koronája”.

„Mit beszélsz?” kérdezte, az asszony.

„Semmitse beszélek, csak idézgettem Szent Jakab leveléből a tizenkettedik verset”.

„Igy már rendben van. Csak idézgesd Szent Jakabot, Szent Russelt, és Szent Rutherfordot. Melyik szentet fogod idézni, ha a füszeres tizedszer is elhozza a mult havi számlát? És ha kidobnak a lakásból pereputtyostól? Mert kidobnak öregem, mint egy rongyot. Aztán hova mégy lakni, ha már ezen a nyomortanyán se tűrnek meg? Igen, Salamon! Azt nevezem embernek. Pedig együtt jöttetek Newyorkba és ő is csak egy nyomorult kis foltozószabó volt, mint te. Ö is itt lakott Eastnek ebben a legmocskosabb részében. De most már ott van az irodája a Fifth Avenuen, És három nagy háza van. Salamon persze nem énekelt szent zsoltárokat munka közben, ő ott fogja meg a dolgot, ahol kell”.

Pawelkának eszébejutott egy idevágó mondat ugyancsak Szent Jakabból, hogy miként a virág a rekkenésben, ugyanugy hervad el a gazdag az ő útjain. De mert ép´ egy vastag szövetdarabot vágott az ollóval és ezt az erőfeszítést rendszerint nyelőreflexekkel kisérte, többek között ezt a mondatot is lenyelte. Okosan tette, mert a felesége ma erősen pörlekedő hangulatban volt és ha Pawelka elővette azt a parányi kis businesseszét, amellyel az örökélet problémáin túl a napi egzisztenciáján gondolkodott, rájött, hogy az asszonynak valamelyest igaza van. Egészen más, ha az ember ott van a meetingen és hallgatja a nagy Russel tanainak terjesztőjét, az aranyszájú Rutherfordot, hogy pontosan 1874 óta itt van az aranykorszak és ezer meg ezer halandón kezd beteljesülni az irás szava, hogy „Nem lészen többé halál”. Ott megtelik az örökéiette! és nem gondol arra, hogy házbér is van, tejes is van, bérlet a földalattira és gyerek és hanyag” rendelők, akik után folyton szaladgálni kell. De itthon, ha az asszony megszellőzteti előtte a mindennapot, látnia kell, hogy az élet tele van kicsi és fárasztó gondokkal. Ma az ember megöregszik a gondoktól, akkor könnyen megtörténhet a baleset, hogy törlik a nagy listából, amelybe a sokmillió halhatatlan be van jegyezve. És ha már örökélet van rendelve valakinek, akkor azt is tudnia kellene, miből fog megélni százötvenezer év mulva. És Pawelka azt se tudta, miből fog a legközelebbi napokban megélni. És még kevesebbet se tudott, azt tudniillik, miből fog visszamenőleg megélni, mert már az ötödik heti házbérrel volt hátralékban és a jó miszter Broadling már csak két napig volt hajlandó várni.

A gondolkodás nem tett jót Pawelkának, most például ijedten arra gondolt, hogy talán Salamon, egykori foltozó kollegája, benne van az örökkönélők lajstromában, holott Salamon nem is volt hivő és nem is fizette pontosan a tagdíjakat. De Salamonnak volt egy ötlete, amellyel néhányezer évre biztosította az egzisztenciáját. Salamon is keresztülkoplalt néhány esztendőt a nagy amerikai metropolisban és nem akadt senki, aki azt mondta volna: erre a vilnai szabócskára volt itt még szükség. De egy nap végigjárta a zöld házikókat és a falakat teleragasztottá a maga kis céduláival. Ezek a házikók olyan helyek voltak, ahol minden siető megáll egy-két percre és unalmában többször is elolvassa a hozzá intézett felszólítást, hogy ruháit távozás előtt hozza rendbe. „Ön azonban”, – így szólt a vilnai Salamon felhívása, – „ruháit nem képes rendbehozni sem itt, sem odahaza, vigye tehát Salamonhoz, East 8. 76. Avenue 38. VII. ott huszonnégy óra alatt rendbehozzák”. Egy félév alatt mindenki tudott Salamonról, egy év mulva kétszázötven segéddel dolgozott és ma már D. W. Solmnak írja magát, harminc reflektoros reklám hirdeti a cégét s mint a nagy vezérigazgatók az előkelő Park Avenueben rezideál.

„Holnap elmegyek Salamonhoz”, mondta szelíden Pawelka,. „talán még emlékezni fog rá, hányszor segítettem, amikor ő volt nyomorban”.

„Csak menj”, mondta az asszony, aki gyakorlatibb elme volt, mint a férje, „De nehogy emlékeztetni találd a multra. És nehogy letegezd vagy Salamonnak szólítsd. Mondd mister Dé Dablju Solmnak és kérd meg, adjon üzleti célokra kétszáz dollárt kölcsön. Ennyire föltétlen szükségünk ivari, hogy a pillanatnyi adósságokból kimásszunk és két hétig gond nélkül éljünk.

„Kétszáz dollárt!” álmélkodott Pawelka. Elővette rövidrekopott szabóceruzáját és egész este számolt. Házbér öt hétre harmincnyolc negyven, a kis Fedornak és a nagy Miklósnak és Anyicskónak cipő, a tejesnek is kell pénz, a füszeresnek is, villanyszámla, gázszámla, az asszonynak három méter szövet és egy linoleumabrosz, mert a régi csupa lyuk, összevissza százharminchét dollár kellene. Ha liferálja a kivasalt frakkokat a bárba, a nehány tatarozott ruhadarabot, akkor se kap többet értük tizenhét dollár harminc centnél. És legalább harminc cent ebből is villamosköltség.

„Jó”, mondta Pawelka, „kérek tőle, amennyit csak lehet!”. És magában arra gondolt, hogy százharminc, de legfeljebb száznegyven dollárt kér, bár nagyon csábitón csengett még a fülében a felesége félmondata két hét gondtalan megélhetésről.

Este, mielőtt lefeküdni ment, még megcsapta az örökélet lehelete. Elénekelte a szent balleiujával végződő zsoltárt: „nem a holtak dicsérik az Urat és nem azok akik a sírba szállnak” és eszébejutott Rutherford egyik legszebb szpicsje, amely erre a zsoltárrészletre és Ezsajás 38. fejezet 18. és 19. versére épült fel és Dániel ama verseire, amelyek az igazak életéről beszélnek és arról, hogy a Tanítók a mennyek fényességével fognak világítani Kezdett tünedezni a kételkedése és már tudta, hogy Salamon, akármekkora dollárhalmot is kapart maga köré, mégsincs benne a nagy lajstromban. Salamon csak jobb beefsteakeket eszik, mint ő, drágább szivarokat sziv, de abból, amit teljes megváltottságnak s a lélek égi békéjének neveznek, nem evett, még hozzá se szagolt soha.

A gondolat muzsikaként zümmögött a fejében, még hallotta a feleségét felfelnyögni és a gyerekeit szuszogni, amikor megtörtént a csoda, a nagy látomás. Mintha ezer villanykörte égne, megjelent előtte a fényben a nagy próféta és kis hijja, hogy Pawelka el nem kiáltotta magát:

„J. C. Russel!”

Sose látta, bármennyire fájt ez neki; amikor ő a mozgalomba belépett, már nem élt a próféta; csak hallomásból tudta, hogy a szava tej és méz volt és csurgatott európai malátasör és a hallgatói sírtak a boldogságtól. Pawelka most azonnal ráismert brilliánsként tündöklő monoklijáról és remekbeszabott frakkjáról, ilyen nagyszerű frakkot még álmában se, látott soha. És a hangja, bár puha volt és természetes, mennydörgött, mintha tiz hangerősítőn át érkezne hozzá.

„Fiam Pawelka”, mondta, „én tudom, hogy most egy kissé megakadtál és technikai nehézségekkel küzdesz.”

Pawelka csak bólintott. Dehogy is mert volna közbeszólni, amig a. nagy Russel beszél. A próféta folytatta:

„Igazad van, hivem, az örök földi élet gazdasági megalapozottságot is föltételez és hogy valaki az idők végtelenségeig bírja szusszal., ahhoz az is kell, hogy közben abba ne hagyja az életet. Én tudom, az én híveim nem szivesen hagyják abba, de néha az élet hagyja abba. De hogy ne sokat tárgyaljunk, az idő pénz és nekem még néhány fontos vizitem van ma éjjel, mekkora összegre van pillanatnyilag szükséged?”

Pawelkának alig rebegett a szája, annyira meg volt hatva, de Russel hallotta, hogy százötven dollárt mond.

„Vagyis kétszáz”, szólt mosolyogva a próféta. „All right. Holnap délben pont tizenkettőkor meglesz”.

Olyan szépen mosolygott, hogy Pawelka a pompás fogsorát is látta. Később már nem is látott egyebet, mint ezt a gyönyörű fogsort és ha profán lélek lett volna, azt mondta volna magában, ez az ő tulajdon fogsora, amelyet lefekvéskor a vizespohárba tett s most rásüt az ablakon át a hold. De Pawelka hivő volt.

Reggel boldogan ébredt és hiába nógatta a felesége, hogy menjen már el Salamonhoz, csak nevetett, hogy nem megy, az a kétszáz dollárocska délire úgyis meglesz, ez olyan biztos, mint a sokmillió halálmentes élete a földön.

Délfelé egy kicsit nyugtalankodni kezdett és szaporában öltögetett a szállítnivaló munkán, amiért egy kissé szégyelte magát és bünbánóan magyarázgatta, hogy nem azért csinálja, mintha bizalmatlan volna, hanem mert megigérte a rendelőnek és becsületes mesterember szavát állja. Délre várta a csoda effektuálását, de a csoda késett. Próbált visszaemlékezni Russel szavaira, talán rosszúl értette, de nem, ezek a szavak olyan elevenen éltek a fülében, mint egy gramofonlemezen s valaki újramegújra felhúzta a kis masinát. „Holnap délben pont tizenkettőkor”. Már egy óra, már kettőre járt, már félhárom is elmúlt, a pénzespostás elment a ház előtt és Pawelkáné elviselhetetlenűl perelt, hogy ma is elmulasztotta az alkalmat, Salamon már nincs az irodájában. „De ott van este hétig”, mentegetődzött Pawelka és már csak a postamunkájára hivatkozott. Russel ígéretére gondolni se mert. Még jó, hogy nem beszélt róla a feleségének, most már biztos, hogy a próféta csak próbára akarta tenni. De nem, ő nem veszti el a bizalmát, nem csügged a tan igazában, ha nem is kapja meg a pénzt, hisz továbbra is. És mi az a kétszáz dollár ahhoz a gyönyörűséghez képest, hogy szemtőlszembe látta a nagy Russelt? Hogy valami szédelgő jelent volna meg álmában és visszaélt volna a próféta nevével, terre nem is akart gondolni.

Este már türhetetlen volt a helyzet. Pawelka kapta a liferálni való munkát és elment hazulról. Az asszony megígértette vele, hogy elmegy Salamonhoz. Hatóratájt már ott is volt a Fifth Avenue zuhogó fényei alatt s egy kicsit csüggedt volt, mert a vevő otthagyatta vele a ruhát és azt mondta neki: a pénzért jöjjön jövőhéten. Nézte Salamon reflektoros cégérét: „Taylor for gentlemen” és fel és alá járkált, talán mégse kellene felmennie, az asszonynak igaza lesz, Salamon már kettőkor hazamegy a műhelyéből.

Ahogy így néz jobbra-balra, egy hirdetőoszlop tövében valami nagy fényességet lát. De meglehet, hogy csak neki rémlett fényességnek és csak az első pillanatban. Az éjszakai látomásra gondolt, a fényességre, amely Russel frakkja körül világított és közelebb ment a jelenséghez, félelemmel és szent megilletődéssel, mint Mózes a csipkebokor felé. Egy nagy és ismeretlen bankjegy volt, ahogy Pawelka felvette és megnézte: egy ötszázdolláros.

Zsebre gyűrte és szédülten vívódott. Mi ez? A nagy Russel küldte? De miért így? És miért ennyit? A nagy Russel se nem tréfál, se nem hazudik. Itt azonban két dolog nem síimmel. Az időpont és az összeg. Ez talán mégsem az a pénz, amiről a próféta neki az éjjel beszélt. Kétszáz dollár déli tizenkettőkor nem lehet ötszáz este hatkor. Hacsak a nagy Russel az ő javára nem börzézett a pénzzel és százötven százalékot nyert valami jó papiron.

Nem, ezt a csunya üzleti föltevést el kellett hárítania Russelről. Egy gondolat világított az agyában. Amikor Newyorkban este hat van, Európában dél lehet. Hátha Russel szelleme valahol ott él az Óvilágban? Talán fez a bűnös, üzletszagú Amerika nem neki való lakóhely. Vagy most odaát is meg akarja munkálni a talajt a tanításainak. Persze. Az időpont rejtélye így meg is lenne oldva. De az összeg nagysága még mindig megoldatlan. Miért küldött ötszáz dollárt, amikor kétszáz is unosuntig elég?

Visszagondolt a jelenésre és egyszerre csak megszólalt a gramofon-lemez a fülében. „Az idő pénz”, mondta Russel, „és nekem még néhány fontos vizitem van ma éjjel”. – „Szentisten!” kiáltott fel az East kis szabója, „kis hijja, hogy el nem loptam a más háromszáz dollárját!”

Most már tudta, hogy a háromszáz dollárt másnak küldte Russel. Beszaladt egy üzletbe, felváltotta a bankjegyet és háromszáz dollárt visszatett a hirdetőoszlop tövébe. Még egy kavicsot is tett rá, hogy el ne fújja a szél. És sétálgatott a pénz körül, mert tudni szerette volna, ki az a boldog hivőtárs, akit a nagy Russel szintén megszerencséltetett a látogatásával.

Kissé fájt neki, hogy ezt nem sikerült megtudnia; csak annyit látott, hogy egy magas, jólöltözött férfi hirtelen lehajol, aztán nekiiramodik, megállít egy autót, felugrik, elrobog. Az arcát nem látta, már csak a cilindere fénylett a messziben és Pawelka boldogan megértette, miért volt ennek a másik hivőnek nagyobb összegre szüksége, mint neki.