Haraszti Sándor

A számüzött Trockij

A történelem nem ismer tréfát és mindegy neki: Primo de Rivera, vagy Trockij, zseni, vagy szürke nimand, kérhetetlen szigorúsággal itél jobbra és balra egyformán. A törvény, amit alkalmaz a saját törvénye: dialektika, amely hol fölsegít osztályokat és embereket, hol elbuktat osztályokat és – vezéreket. Ez ellen a törvény ellen se égen se földön nincs appelláta; aki szembekerül vele, megsérti, megbünhődik, aki vele van győzelmi babért kap.

Trockij a történelem számüzöttje, az orosz történelemé. (Aki azt hiszi, hogy Stalinon fordult meg a sorsa, az botor tévedés áldozata, vagy – Feleky Gézáé). Nem Stalin, nem egyéni konfliktus vetette a Boszporuszra, hanem maga az orosz forradalom, az, amelyik nyeppolitikával, messzemenő gazdasági és politikai manöverezéssel dolgozik az osztálytársadalom maradványainak eltüntetésén. S nem úgy igaz, hogy Trockij volt az, aki ezzel az orosz történelemmel szembekerült, hanem megfordítva: az orosz történelem került szembe és számolt le Trockijjal, a „hadikommunizmus” hősével. Az történt, hogy az orosz történelem, az orosz forradalom nem állt meg sem Breszt-Litovszknál, sem Wrangelnél, még Lenin-mauzoleumnál sem, Trockij viszont megállt a vörös bajonetteknél, a nyilt polgárháborúnál. A konfliktus közte és a forradalom új szakasza között elkerülhetetlen, „történelmi szükségszerűség” volt; és az is kétségtelennek látszott, hogy Trockij és a történelem harcában – Trockij marad alul és nem a történelem.

Hogy pontosan mi volt, micsoda küzdelem a mult: Trockij és a történelem (másszóval: Stalin) között, erre nézve a polgári lapok „tájékozott” publicisztái a legkülömbözőbb „elméletekkel” és sötét adatokkal lepték meg a világot. A magyar polgári sajtóról beszélünk, amelynek olyan „kiválóságai”, mint Huszár Károly és Ignotus kapva kaptak az alkalmon és összefecsegtek minden antibolseviki pletykát, amit szívesen összegyűjtött a nemzetközi sajtószervezet Trockij – védelmére. Ez a tájékozatlanság nem csoda egy olyan sajtónál, ahol elég annyit tudni a bolsevikiekről, hogy gyilkosok és Trockijról, hogy valamikor az orosz forradalom vezére volt. Ha azonban valaki tisztán akar látni ebben a „történelmi kérdésben” akkor nincs más mód: utánna kell nézni az adatoknak és meg kell állapítani, hogy került Trockij a vörös hadsereg fő-parancsnoki székéből – Konstantinápolyba számüzöttnek.

Az út hosszú volt és a harc gazdag eseményekben. Trockij 1917-ben lépett be a kommunista pártba, miután az orosz proletárforradalom győzedelmeskedett. Addig kóbor és bizonytalan orosz emigráns volt, a menseviki és bolseviki szárny között, „külön” teóriákkal, szempontokkal, amelyekről azonban Leninnek könnyű volt megállapítani, hogy inkább menseviki színezetűek. A polgárháború idején nagy szolgálatokat tett a forradalomnak, bár elméletei és marxista kisiklásai miatt sűrűn koccant össze a párttal és Leninnel (Breszt-Litovszk és a szakszervezeti kérdés), Amikor az úgynevezett „hadikommunizmust” lezárták és a nyeppolitikát bevezették, a gazdasági föllendüléssel új életre keltek azok a kispolgári rétegek és a parasztságnak azok a rétegei, amelyeknek életérdeke a kapitalizmus. Ezek az ellenforradalmi erők a hadikommunizmus idején nem érvényesülhettek olyan szembetűnően, mint a nyeppolitika idején, az árúforgalom korlátainak lebontása után: ezt látta Trockij és erre horkant fel a vörös hadsereg főparancsnoki székében. Micsoda idők, micsoda politika – nőnek az ellenforradalmi veszedelmek, a kulák gazdagszik, erősödik, megjelentek a nyepburzsoák, a termelés szervezése ezer gonddal és bajjal történik és a külső ellenforradalom is egyre vakmerőbb. Trockij kezében fegyver, fejében a hadikommunizmus ideálja és azt gondolta: miért nem használjuk a fegyvert, amikor még most is fennáll a tulsó oldal, az, amelyiket le kell győzni, ha célhoz akarunk érni. Hogy a dolgok egészen mások, a viszonyok, a helyzet nemzetközi méretben meg változott, komplikáltabb lett, tehát a proletárforradalom stratégiájának is másnak, megfelelőbbnek kell lennie, a főparancsnoki székből ezt nem vette észre Trockij. Nem tudta megérteni soha a leninizmust és nem tudta elfelejteni „régi” elméletét, amelybe még az 1905-ös forradalom után belekóstolt a permanens forradalomról. Ez a Trockijelmélet, amely az osztályok mozgását egészen mechanizálja (ahelyett, hogy a marxizmusnak megfelelően dialektikusan fogná föl) az „Október tanulságai” cimű könyvében kelt új életre. A vita, amely efölött megindult felölelte a leninizmus egész elméleti anyagát és a végén oda lukadt ki, hogy: lehetséges-e, körülfogva kapitalista országoktól, Oroszországban felépíteni a szocializmust? Stalin azt mondta (és a kommunista párt is azt mondta): igen, Trockij viszont azt állította, hogy építeni ugyan nem utolsó dolog, de a szocializmus megvalósítása nem egy zárt országban, hanem csak nemzetközi területen lehetséges. Ez más szóval annyit jelentett, hogy az orosz kommunista pártnak, ha a forradalom mellett akar maradni, nem a belső építés, nem kompromisszum-manőverezés {a legfontosabb, hanem a belső és külső forradalom-csinálás: a nemzetközi tőke megdöntése. (Ezzel kapcsolatban az is vitatéma volt, hogy az imperializmus mai helyzete megengedi-e az építést). Nagy és széles elméleti diszkusszió után Stalinék és a párt álláspontját ebben foglalták össze: amit Trockij hirdet, az baloldali frázisokba bujtatott antileninizmus, mert a kapitalizmus átmeneti megerősödése, a forradalmi mozgalmak legyöngülése, a proletáriátus harci felkészültségének hiánya, az orosz proletáriátus győzelmének eljátszását jelentené, ha védelmi állását feladná és offenzívába menne át. Az orosz kommunista párt legfelsőbb fóruma jóváhagyta ezt az álláspontot (amelyet Trockij nemzeti bolsevizmusnak gúnyolt) és Trockijt, aki nem vetette magát alá a pártfegyelemnek, kizárta a pártból, végül Szibériába küldte, mint veszedelmes pártbontót.

A trockizmus karrierje ezzel természetesen nem ért véget; a nyeppolitika segítségével megerősödő kispolgári elemek kapva kaptak a híres „pártbontó” elméletei után és részben a párton belül, részben a párton kívül megkezdték a Stalinék elleni harcot. Trockijt izolálták, de elmélete szabad prédája maradt mindazoknak, akik nem tudták vagy nem akarták megérteni, hogy a hadikommunizmus ideje végérvényesen elmulott és Októbernek vannak más tanulságai is, mint amit Trockij prédikált. S Stalinéknak, akiknek a forradalom ujabb nehézségeinek legyőzésére egységes, kötelességtudó pártra van szükségük, egyre kényelmetlenebb lett a „számüzött” vörös generalisszimusz aki körül csoportosult minden ellenforradalmi megmozdulás. A kérdés most már nem az volt, hogyan számoljanak le Trockijjal, hanem hogyan tegyék lehetetlenné a trockista színezetű pártellenes akciókat. A válasz egyszerű volt és könnyű: Trockij sokkal veszélytelenebb a határon túl, mint Szibériában, mert ha a volt főparancsnok nincs Oroszországban, az ellenforradalom elveszti egyetlen poszibilis ideológusát. Az orosz kommunista párt megoldott sokkal nehezebb feladatokat, ezt a Trockij-számüzetést is gyorsan végrehajtotta és Trockij Konstantinápolyba került anélkül, hogy Oroszországban megrendült volna a szovjet helyzete.

Azon nem lehet csodálkozni, hogy az európai polgári sajtó megbocsájtó hangon elmélkedik Trockij sorsáról. Ez a sors azonban egyáltalán nem tragikus. Trockij egyszerűen megbukott, a forradalom buktatta el. Mert a forradalom olyan mint az iskola: aki átmegy a negyediken, nem biztos, hogy leteszi az érettségit, különösen akkor, ha a vizsgabiztos maga a történelem. (Szabadka)