Ritka dolog, hogy születésnapjára könyvet kapjon az ember, már nem olyat, amit úgy általában, hanem amit külön neki írnak. Leginkább olyankor fordulhat ilyesmi elő, ha előzőleg már ő is írt néhányat, és persze az sem mindegy, milyet. Éthosz és affektus, Az esztétika rövid története, Egy írástudó visszatér – sorolja őket Poszler György köszöntője. A hetvenötödik életévét betöltő esztétát, Zoltai Dénest ünneplő tanulmánygyűjtemény a Parlando* címet viseli, ami eredetileg, operákban az ének jól artikulált, beszéd és zene ritmusára egyaránt érzékeny jellegére, metaforikusan pedig a művészetfilozófiai beszédmód sajátosságára, a mások által ridegnek mondott ész diszkurzivitása, valamint az érzéki, esztétikai gyönyör találkozására utalhat. Parlandó értekezni annyit tesz, hogy az értekezés valójában ének, és ugyanígy a művészi tapasztalat is megismerés. E kettősség egysége, oda-vissza átjárhatósága nemcsak az ünnepelt gondolkodói pályájának, de laza értelemben tanulsága lehet magának a Bárdos Judit által megszerkesztett könyvnek is. Ha a szépség Hegelnél az eszme érzéki ragyogása, amint azt Fehér M. István záródolgozatában idézi, az észnek nem feltétlenül túlragyognia kell őt: gondolkodni annak fényébe helyezkedhet. Ellenpontozza ezt a fajta ráhagyatkozást Rényi Andrásnak az elemző ész túlkapásairól, az értelmezés tébolyáról nyújtott leírása, amikor is, „mint aki nem képes elviselni azt az állapotot, hogy valami megmaradjon a nyitottban, az értelemadó intellektus erőszakosan ráveti magát az anyagra”, és „addig keretez, extrapolál, kombinál, felnagyít vagy ignorál, míg szinte mindennek helyet nem talál maga alkotta univerzumában”.

Visszatérvén a konkrét eseményhez, lehetséges-e egyáltalán boldog születésnapot kívánni olyannak, akinek jelen és múlt bizonyos értelemben hivatásánál fogva mindegy, illetve a megszokotthoz képest legalábbis egy kissé másként jön számításba? Vagy szebben ünnepeljük az ilyen évfordulókat úgy, ha szinte megfeledkezünk az eseményről magáról, anélkül persze, hogy az puszta alkalommá silányulna? Ez utóbbi, elegánsabb és egyben olvasóbarátabb megoldást választják a szerzők mind a zeneesztétikai, mind a filozófiai és esztétikatörténeti tanulmányokat felvonultató részben, szépség és eszme oldalán egyaránt. Leggyakrabban egy-egy Zoltai-motívum továbbgondolását nyújtják, értelmezői ujjgyakorlatot vagy bölcseleti gondolatfutamot adnak elő a 2003 nyarán rendezett konferencián, amelynek anyagát az Atlantisz-kiadvány gyűjti egybe. Az előadások közös, többször visszatérő hivatkozsi pontja értelemszerűen Hegel, illetve Lukács, hellyel-közzel a Frankfurti Iskola gondolkodói. Hegel-értelmezéssel jelentkezik Fehér M. István is a teljes könyv több int negyedét kitöltő tanulmányában, amelyet nemcsak terjedelme okán recenziónk végén fogunk majd a többinél valamivel részletesebben ismertetni. Végkövetkeztetésünk, „szintézisünk” a Parlando gyűjteményes jellegének ürügyén ezúttal, korántsem a jó hegeli modorban, elmarad. Lehetséges olvasati szempontját azonban már valamivel pontosabban megadhatjuk. Miféle köze van, lehet a szép és az igaz történeti kategóriáinak egymáshoz a kortárs magyar művészetfilozófiai gondolkodásban, amennyiben annak reprezentatív keresztmetszetét a tárgyalásra kerülő kötet nyújtja?

Almási Miklós a Parlando zenekritikai tételének nyitóesszéjében a klasszikus muzsika lassan elcsöndesedő haláltusájának szomorú helyzetéből indul ki, és ezzel szemben hangsúlyozza, akárcsak Bacsó Béla, az Éthosz és affektus szerzőjének sajátos korszerűtlenségét, közvetve mintegy a zenei idő ellenállását a zörejkultúrának; ama kornak, amelyben, Lendvai L. Ferenc frappáns megfogalmazását idézve, a ravennai mozaikok és a gregorián dallamvilág megalkotói alighanem reklámszakemberként vagy bárzongoristaként dolgoznának. Vitányi Iván a Bartók-recepció történetén át villantja fel a teljes magyar 20. századot. Összefoglalója szerint eleinte a nemzeti konzervativizmus (látszólag) paradox módon éppen a zeneszerző népiségétől idegenkedik, hogy közönsége a harmincas évektől egyszerre kettős, avantgárd és népies irányból közelítsen hozzá, s hogy negyvenöt után Kodállyal együtt bizonyos, „burzsoá” modernizmusát érintő fenntartásokkal kodifikáltassék, majd ismét később, a hatvanas évekre modernitása elveszítse legújabbságát, és végül mostanra, „amikor a hagyományőrzés és a modernizáció egyaránt politikai akcióforma, amikor a nép fogalmát csak szónoklatokban használják”, a társadalom legnagyobb részének megítélésében felfoghatatlanul modern, a kisebbikében pedig már klasszikussá avult művésszé legyen. Fodor Géza Beethoven egyetlen operájáról mutatja ki, hogy valójában három, és hogy a work in progress alakulásába miként játszottak bele a művészi koncepció alakulásán túl, sőt annak ellenére bizonyos esetlegességek, például egynémely renitenskedő előadóművész, ami aztán később, ha már kiderült, elemi tény gyanánt sokszor a legkedvesebb teóriáinkat hozhatja zavarba. Inadekvációról, ám ezúttal nem az értelmező ész zátonya értelmében, hanem mint alkotói eszközről szól Bárdos Judit is a filmzene kapcsán, ami nemcsak melodramatikus aláfestés, hanem a képet ellentétező és ezáltal akár a fájdalom határáig élesítő, szerves részévé lehet magának a filmnek.

A tanulmánykötet második tematikus egységét a Dante filozófiája szerzőjének, Kelemen Jánosnak az értekezése nyitja az Isteni színjáték esztétikai koncepciójáról, rámutatván többek között arra, hogy eszerint Isten is egyfajta, méghozzá realista művész, akinek maximálisan valósághű, mi több, éppen valóságos alkotásait, a teremtést magát a képzőművészeti mimézis tükre adja vissza, sőt ideális esetben újra megteremti a morális igazság felmutatása és ezáltal a lélek tisztulása végett. Elsősorban a finoman ironikus kedélyű olvasók érdeklődésére tarthatnak számot a soron következő, csöppet sem túlírt, néhol kvázi aporetikus szövegek. Spiró György a III Richárd feltűnően unalmas vége kapcsán fogalmaz meg egy, a politikai hatalom természetével kapcsolatos örök igazságot, már ha egyáltalán léteznek ilyenek. Teszi ezt persze igencsak áttételesen és anélkül, hogy a fentiekhez hasonló nagy szavakat használna. Mi is volna ez? Shakespeare feltűnő módon kihagyta a pompás drámai lehetőséget, hogy a szembenálló felek, Richmond és Richard, a jó és a rossz egy végső, mindent eldöntő párbaj közepette szövegeljenek. Márpedig íróember csak olyankor mond le valamely sanszáról, ha úgy véli, ezáltal művészileg még többet nyer. Ismeretes továbbá, hogy Shakespeare korában gyakorta azonos színész, esetünkben bizonyos Burbadge játszotta mind a legjobb, mind a legrosszabb jellemű szerepet, angyalt és ördögöt egyaránt. Nos, ilyen esetben az átöltözés csupán jelzésszerű, egy köpeny vagy korona cseréje lehet. A durva vicc, nem tudni, Shakespeare-é vagy inkább a sorsé, nem más, mint hogy a két alak valójában egy! Hasonlóan durva, világtörténelmi léptékű poénra hívja fel a figyelmet Mikós Tamás Schiller székfoglaló előadásáról írott esszéje. Az idézett előadás hangja néhol már-már elfúl a felvilágosodás lelkesültségétől. Csakhogy, mondhatni a dekonstruktőrök legnagyobb örömére, Schiller maga építi le saját álláspontját, hiszen az ész számára nem is mutatkozik másféle kiút, mint hogy a történelem rakoncátlan és véres esetlegességéből idillt generáljon, benne értelmes történetet feltételezzen menedéknek.

Sziklai László a lukácsi örökségre szűkíti a fentebb körvonalazott kérdéskört. Arra a szituációra, amelyben a Mester számára a béke megnyerése válik feladattá, ami egyebek mellett a szélsőjobboldali ideológia születési bizonyítványának kiállítását, gyökerekig hatoló átvilágítását feltételezné. (A soron következő, Somlyó Bálint által jegyzett szövegértelmezésben Walter Benjamin kapcsán említésre kerülő Adorno egyébként úgy vélekedett, hogy ezt a békét Lukács György sohasem nyerte meg. Ehelyett „tanulmányaiban és könyveiben évtizedekig azon fáradozott, hogy nyilvánvalóan elpusztíthatatlan szellemi erejét a szovjet gondolkodásmód sivár színvonalára süllyessze”. Elnézést, amiért itt a tulajdonnevek torlódnak. Helyzetünk és nem csak nyelvünk bonyolódik, mindahányszor magunkhoz közelítünk.) Az önmagát máig Lukács-tanítványnak valló Zoltai tanárának ezen tevékenységét egyszer igen szépen összegezte: „egy kis ember halkan magyarázott a katedrán – s ez néhányunk számára sorssá vált.” A jelenkori magyar teoretikus gondolkodás annyiféle, eltérően alakuló sorsává, melyek között egyaránt akad kisebbfajta szellemi apagyilkosság, izsáki hűség, hit és kétely. Egészében idézzük Sziklait: „volt, aki 1989 után Lukács marxizmusától is megszabadulva szabadságot remélt, volt, aki megőrizve kötődését egy »nagyon lazán értelmezett« irányzathoz, az iskolaalapító Lukácshoz, a marxizmust továbbra is a 19. és a 20. század legjelentősebb eszmeáramlatának tekintette, s egy Lukács-óvodát talált maga körül.”

Függőben hagyván a történelmi a szálat, Shakespeare dialektikus bohóctréfáját, befejezésül Fehér M. István nyomán felvázoljuk a Kolozsvárt sem ismeretlen Hans-Georg Gadamer filozófiai hermeneutikájának szépségmetafizikáját. Hegel egészen hallatlan kijelentést tett Esztétikájában, miszerint a szépség az eszme érzéki ragyogása (das sinnliche Scheinen der Idee), Zoltai régebbi fordításában: „látszása”. Első hallásra mégis inkább triviálisnak tűnhet ez a bizonyos meghatározás, amennyiben pusztán úgy értelmeznénk, hogy mármost a művészet megjelenik, éspedig teszi ezt érzéki alakban, mert egyébként mi mást is tehetne. Hegel esztétikájának ama jellegzetességéhez köthető azonban inkább, hogy az, akárcsak a Gadameré, metafizikai esztétika, vagyis olyan, mely bizonyos értelemben a szép „objektivitását” állítja. Ez pedig az újkori esztétika történetében, még pontosabban éppen az esztétika mint filozófiai diszciplína önálló kialakulásának korától egyenesen botrányszámba megy, hiszen a szépség Kant óta „szubjektív felfogásforma”, egyéni „ízlés” dolga, és nem a tárgy mint olyan transzcendentális meghatározottsága, ahogyan azt a görögöktől a középkorig vélték, a jelek szerint igen naivan. Gadamer vonatkozó metakritikája mégis éppen ezt az álláspontot rehabilitálja: hogy a szép a fényhez hasonlóan, vagy mint a ragyogás, önmagát jeleníti meg, és ezáltal a befogadójával szemben egy sajátos, a természettudományos ismeretfogalomtól eltérő értelemben vett igazságigényt is támaszt. Létfolyamat lezajlása tehát a műalkotás, melynek tulajdon lényege, hogy olyasmi, ami megjelenik, Platón szavával élve to ekphanesztaton, „a leginkább ragyogó”. Nem olyan valami, ami először van, majd azután megjelenik, hanem a léte maga a látszása, fénylése, ragyogása. Míg a puszta leképezés eszközszerűen önmagán túlra, az eredetire utal, a művészi kép a nála magánál való elidőzésre késztet, mert benne az eredeti, a mintakép mutatja meg magát úgy, ahogyan van. Hegel definícióját tehát a kötetzáró tanulmány tézise szerint úgy kell érteni, hogy az érzéki anyag, amelyben a műalkotás megjelenik, éppen most, a műalkotással együtt és akként a műalkotásként ragyog föl. (Hasonlóan fogalmazott ehhez, anélkül hogy hegeliánus lett volna, műalkotás-tanulmányában Gadamer tanára, Martin Heidegger: „E fény felragyog a művön. Ez a ragyogás a művön maga a szép. A szépség annak módja, ahogy az igazság el-nem-rejtettségként van.”)

*Tanulmányok Zoltai Dénes tiszteletére. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 2005.