A Kis-Küküllő mente – Erdély számtalan kistelepülésével ellentétben – már nincs marginális helyzetben. Hiszen végre járható útja lett Szováta és Parajd közelségének köszönhetőleg.

Otthon jártamban, annyi év elteltével – mint az őszi vizek – már letisztultak bennem az emlékek. Belefelejtkezem az őszi tájba, bár pára hátán már elillant a nyár, mégis simogat a bágyadt-fáradt, ködben borongó, szeptember végi napsugár.

Reggelenként – amikor beindul a napom – képtelen vagyok nem észrevenni, hogy a kocsma eleje-környéke tele van barna bőrű emberekkel, fiatalokkal, karon ülő gyermekekkel. Pontosan úgy, mint sok-sok éve már. És azt keresem magamban, hogy miért szorul el a torkom, miért sűrűsödik össze körülöttem a levegő. Mert az én számban a cigány szónak jó íze van. Ezért arra rebbenek, azt keresem, hogy feléjük fordítja-e végre arcát az Idő.

Mostanában, amikor azt gondoljuk, hogy „hej, micsoda modernek vagyunk!”, csak egy szóval illetik ezt a népcsoportot. Mindenkit romának neveznek.

Ez is jelzésértékű. Az egymás után sorjázó, egymást váltó hatalmak sohasem akarták igazán megoldani ennek a népnek a helyzetét. Mindig elsikkad az ember, csak kellemetlen költségvetési adatként tartják számon a falu végén élőket, nyilván a kiadási rovatban. Az előítélet munkál a képmutató, atyáskodó semmittevés mögött. Egyik hatalom sem törekedett soha arra, hogy megtervezett, okos, pszichopedagógiai szaktudást is igénybe véve valóban integrálni akarta volna – a székely közösség érdekében is – ezt a nagyszámú népességet. Pedig ők testvéreink voltak – és most is azok – a szegénységben és jogfosztottságban. Súlyos terheket görgetnek évszázadok óta. És nemcsak pénzkérdés a jóra való törekvés. Ez a vidék, amelyet „testközelből” ismerek, kétféle cigány népességgel él együtt. S a kettő teljesen különbözik egymástól. Az egyik – akiket a falu közössége házi cigányként tart számon, a másik  pedig a Gáborok nemzetsége.

A házi cigányok rég elfelejtették már a népükre jellemző cigány kultúrát. Gyökereiktől elszakított-megfosztott szegények, akiket már nem nevel és nem tart össze a hagyományokat ismerő és őrző közösség erkölcsi normája. A cigány nyelvet nem beszélik, inkább az archaikus székely nyelvjárás éltetői és őrzői. Bár többségükben már inkább a „kultúramentes” köztes állapotban élnek, a szubkultúrához tartoznak régóta. Hiszen „a halogatott reménység beteggé teszi a szívet”, és ha az embernek csak arra futja, hogy előkaparja a mindennapi betevőt, akkor a barna reménytelenség és a napi gondok csak gyalogösvényre terelik a csimpaszkodó vágyakat, amelyek mezítláb kénytelenek botorkálni. Ezért van olyan nemzetség is, amelyikből többen börtönben ültek gyilkosság és rablás miatt, és több öngyilkosságot is számon tart a közösség. Egyetlen család van, amelyik annyira kiemelkedik, hogy rendszeresen járatja a napi egy liter tejet, a lakásban van villany és televízió. De itt is, a két kulipintyóból legalább húsz ember özönlik ki – szürke, fénytelen bőrű emberek –, amikor családlátogatóba megy a tanár.

A családok zömében a gyermekek száma öt-hét, de nem ritka a tíz-tizenöt gyermekes család sem. A szülők iskolázatlanok, írástudatlanok, munkanélküliek. Ők az olcsó munkára kapható „négerek”, akiknek a bőrén gazdagodnak (?!) az élelmesebb gazdálkodók, vállalkozók.

Évtizedek óta nem volt arra példa, hogy valamelyik gyermek óvodába járt volna. Iskolába is csak akkor mennek, amikor éppen esedékes a szociális segély kiutalása. Így a legtöbben lemorzsolódnak az ötödik osztály kezdetéig. S mert az önkormányzattól kiutalt pénzt leginkább alkoholra költik, a gyermekek többsége retardált képességű, alultáplált, s így képtelenek teljesíteni az iskolában a tantárgyi követelményeket. Ennek a gondnak a megoldására is lenne már módszer, de egy-két „jó bolondon” kívül ez soha senkit sem érdekelt. Ebből a közösségből, a házi cigányok köréből még egyetlen értelmiségi sem nevelődött ki. Megszokták már elviselni a nélkülözést, a sötétséget és a fagyot. Másodosztályú hagymán, puliszkán és paszulyon élnek. Harmadosztályú emberek, mint a Balázsfalva és Parajd között közlekedő – nemrég privatizált – interpici. Felsejlő fény mégis az egyre dermesztőbb komor szürkeségből az, hogy némelyek a Jehova tanúi közösségbe kezdtek járni, és a vidéken is jelen van Böjte atya lélek- és nyelvmentő áldásos munkálkodása.

Teljesen különbözik tőlük a Gáborok nemzetsége. Őket összetartja a még megőrzött anyanyelv és a hagyományos életmód fészekmelege. Sátoros cigányoknak nevezi őket a falu. Szép otthonuk van, szeretik a gyermekeket, tisztán, gondozottan öltöznek, sajátos népviseletük része a Németországból szerzett remek fekete kalap, amelyet büszke öntudattal viselnek. Az iskoláztatásukkal az a gond, hogy őket – cigányul (beás nyelv) – kellene tanítani, de nincsenek erre kiképzett tanítók, programok, tankönyvek. Valami mégis megmozdult, mert találkoztam olyan Marosvásárhely környéki tanítónővel, aki magyarországi tanítóképzőben tanulta a cigány nyelvet és cigány kultúrát. Tanulni lehet ettől a néptől a szívósságot és életrevalóságot.

Óvatosan mozdul a reménység. De még mindig őrizni kell és melegen tartani a „csendes kivárások méltóságát”, amíg ideje és tere lesz az emberi színvonalú életnek. A falu végén is.