A kommunizmust a 20. században főként az értelmiségiek a demokrácia egyik válfajának tekintették, amely a haladást, a szegény rétegek szociális felemelkedését szolgálja. A szellemi élet meghatározó intézményeiben – egyetem, kutatás, kiadók, médiumok – a kommunisták nagy befolyással bírtak. Ez különösen Franciaországra és Olaszországra jellemző.

Az értelmiség számos képviselője elkötelezetten kommunistának vallotta magát. Jellemző ez az egész 68-as generációra. Ha valaki akkor szót mert emelni a kommunizmus diktatórikus jellege ellen, azonnal szemben találta magát a tudományos világgal. Előléptetését, sőt egzisztenciáját kockáztatta az, aki a kommunista ideológia rózsaszín világát a kegyetlen valóság feketeségével akarta bemocskolni. Kommunista történészek kutatási monopóliummal rendelkeztek, ők szabták meg, mit szabad kimondani.

A harmadik világban is kifejlődött egy szélsőségesen baloldali felfogás. Che Guevara, Castro és Ho Si Minh csodálni való vezéralakok voltak. Ma már ki lehet mondani, hogy a történelem közönséges tömeggyilkosokként fogja számon tartani őket.

Lassan fény derül azokra a feljegyzésekre, amelyeket a kommunista irattárak tartalmaznak, és amelyekbe kutatás céljából hosszú évekig nem lehetett betekinteni. A történészek egy része azelőtt is igyekezett rámutatni a rendszer ellentmondásaira, ám éles hangú elutasító választ kaptak. A szovjetek felelőssége Katyn miatt? Náci propaganda! Sok millió halott Ukrajnában az 1932–33-as nagy éhínség éveiben? Kapitalista heccelés! Százezrek kivégzése az 1937–39-es terror idején? Antikommunista vádaskodás! A keletnémetek STAZI általi ellenőrzése? Bonni revansista propaganda. A lista vég nélkül folytatható.

1991–92 óta e hangok elnémultak. A kelet-európai levéltárakból, elsősorban a Szovjetunióból máig nyilvánosságra nem hozott dokumentumok bukkannak fel, amelyek a kommunista tragédiát új fényben világítják meg. Robert Conquest Sztálin-életrajzot adott ki, amelyben a rendszer bűnöző dimenziójára mutat rá. A volt diktátor szisztematikusan tört hatalomra, míg végül abszolút zsarnokká vált. Az újabb kutatások Sztálinnak a Kominternre gyakorolt befolyását is feltárják. Felbukkantak gyorsírásos feljegyzések Maurice Thorez és Sztálin 1944. novemberi és 1947. novemberi találkozóiról. Ezek tanúsága szerint a Francia Kommunista Párt irányelveit is Sztálin diktálta.

Jacques Rossi, az egyik legjelentősebb Gulág-tanú huszonegy évet töltött szovjet büntetőtáborokban és további hat évig Szamarkandban, kényszerlakhelyen. Visszaemlékezéseit kilencvenhárom évesen írta meg – különös fizikai és szellemi képességekkel rendelkező túlélőként, aki napvilágra hozta az embertelen gaztetteket.

A kommunizmus feketekönyvének 2002-es német kiadása (Das Schwarzbuch des Kommunismus) évek óta könyvespolcomon porosodik. Nem volt kedvem belelapozni, mert idős korom aránylag gondtalan napjait nem akartam borzalmakkal beárnyékolni. Néhány nappal ezelőtt azonban a magyar televízióban egy magyar túlélő sírva számolt be azokról a kínzásokról, amelyeket Romániában elszenvedett. Ez felkeltette kíváncsiságomat, és az említett kötet 6. fejezetéből szeretnék kivonatosan néhány adatot leírni, úgy, ahogyan azokat a Romulus Rusan vezetése alatt álló hivatásos történészek rögzítették.

1945. március 24-én a titkosszolgálat a minisztertanács alárendeltségébe került. A terror és a represszió intézményesítetté vált. A hatalmon lévők szubjektív kritériumok alapján jártak el politikai ellenfeleknek deklarált személyek ellen. A Groza-kormány első napjaiban 10 085 személyt tartóztattak le, 1046 került megfigyelés alá, 3560 internálótáborba. A népköztársaság kikiáltását és a legfontosabb repressziós intézkedések törvénybe iktatását követően a terrorintézmény elnyerte végleges formáját. 1948-ban Szekuritáténak nevezték el. Első vezetője a Pantjusának is nevezett Gheorghe Pintilie volt. Az eredetileg Ukrajnából származó szovjet tiszt igazi neve Pintilije Bodnarenko. Őt még a Szekuritáté alapításának napján altábornaggyá léptették elő. A hosszú kommunista múlttal rendelkező Borisz Grünberg – akit 1948-ban vezérőrnaggyá léptettek elő – a Szekuritáté helyettes vezetőjeként tevékenykedett. A Moszkva által a Szekuritáté vezetésére kiválasztott emberek legfőbb ismertetőjele a brutalitás volt. E téren mind Pintilie, mind Grünberg módfelett kitűnt. A frissen létrehozott Szekuritáté működését egész titkosszolgálati vezérkar ellenőrizte.

A Szekuritáté tíz közigazgatási egységre oszlott, ezeket szovjet tanácsadók ellenőrizték. A nyelvi nehézségeket tolmácsok segítségével hidalták át, akik többnyire Besszarábiából származtak. Irattári adatok alapján megállapítható, hogy a Szekuritáté alapításakor a tíz közigazgatási egységben 1148 személy dolgozott, tizenhárom regionális igazgatóság pedig további 2822 tisztviselőt foglalkoztatott. E számok nem foglalják magukban a besúgókat.

Már az elmondottak is megerősítik a román koncentrációs táborok nyomasztó dimenzióit. Gh. Boldur-Lătescu az 1948–1964-es időszakra 600 000 politikai foglyot valószínűsített. Úgy véli, további 500 000 személyt tartóztattak le – a román hadsereg katonáit, akik 1944. augusztus 23. után szovjet fogságba kerültek, illetve a német kisebbség tagjait, akiket 1945 januárjában deportáltak. Összehasonlításképpen: az akkori Románia lakossága tizenhat millió volt. Boldur-Lătescu számításait Cornel Nicoară megerősíti: ő az 1949–1960-as évekre 549 000 letartóztatottat emleget. Hiányzanak az azelőtti és azutáni adatok, valamint azok a százezrek, akik letartóztatási parancs és bírósági eljárás nélkül kerültek fogságba. Cicerone IoniŢoiu arra az eredményre jut, miszerint a lágerekben és börtönökben mintegy 200 000 személy vesztette életét.

A volt politikai elit számára a máramarosszigeti börtönt szemelte ki a bolsevik hatalom. Ide 1948 augusztusában hozták az első politikai foglyokat. 1955-ig hetvenkét cellába nevezetes személyiségeket zártak, köztük négy miniszterelnököt – Iuliu Maniut és Constantin Brătianut is –, római katolikus és görög katolikus püspököket. A háború előtti politikai élet 140 személyisége sínylődött e börtön falai között. Kétharmaduk hatvan év fölötti életkorú, egyesek, például Maniu és Brătianu, több, mint hetvenöt éves. A börtönszabályzat előírásaival szembeni legkisebb vétséget is súlyosan büntették, magánzárkával vagy brutális veréssel. Miután hiányzott az orvosi ellátás, az embertelen körülményeket sokan nem élték túl. 1955-ben az utolsó foglyokat más börtönökbe vitték, a máramarosszigeti börtönt 1974-ben felszámolták.

Románia több tucat börtöne tett szert szomorú ismertségre világszerte, egyrészt a rabok magas száma,   másrészt az ezekben gyakorolt likvidálási módszerek miatt. Jilava tranzitbörtön volt, ahol a rabokat szortírozták, Kapnikbánya és Felsőbánya Erdély északnyugati részén valóságos pokol volt. Sok ezer tanító, tanár, ügyvéd, egyetemista és gazdálkodó töltötte büntetését Szamosújváron. A három nagy demokratikus párt vezetői GalaŢi és Râmnicu Sărat börtöneiben váltak rendszeres likvidálási procedúra áldozataivá. A nagyenyedi börtönben nemcsak legionáriusok, de más pártok tagjai, köztük kommunisták is voltak, mint például Luka László. A csíkszeredai és erzsébetvárosi börtönt nőknek tartották fenn. Hruscsov titkos jelentése a sztálinista bűntényekről és az 1956-os magyar forradalom nagy hatással volt Romániára, ahol szolidaritási mozgalmak szerveződtek. Ez azonban újabb megtorló hullámot eredményezett. Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár így kívánta megmutatni Moszkvának, hogy ura a belpolitikai helyzetnek. Miután Románia deklarálta a Szovjetuniótól való függetlenségét, Dej a politikai foglyokat is szabadon akarta engedtetni. Így 1964-ben az utolsó 10 014 politikai fogoly is szabadlábra került. Ám sokakat ezután is megfigyelés alatt tartottak, és lakhelyelhagyási tilalommal éltek.

Amikor Nicolae Ceauşescu 1965 márciusában hatalomra került, megkísérelte elődje „tévedéseit” leleplezni, a gondos vizsgálatok azonban eredménytelenek maradtak.

A kommunizmus feketekönyve alapján megkísérlem felvázolni a Szekuritáté kínzási módszereit. 1944 és 1965 között borzalmas dolgok történtek a foglyokkal a veréstől az elektrosokk alkalmazásáig. Jilaván és Enyeden kibírhatatlan fájdalmakat okozó mérget kevertek a foglyok ételébe, akiktől aztán a túléléshez szükséges orvosi kezelést is megtagadták. Egy részüket elmegyógyintézetbe utalták.

A román lágerszisztéma valós dimenziója ma már nehezen rekonstruálható, a sok emlékirat a hiteles adatok hiányában csak következtetésekre hagyatkozhat. Számos történész szerint az 1948 és 1964 közötti időszakban mintegy kétmillió ember fordult meg e börtönökben és táborokban. Az ma már nehezen állapítható meg, hányan élték túl ezeket.

Az „átnevelés” módszerei példátlanul kegyetlenek voltak, és a Makarenko-elméleten alapultak. A kínzások célja a személyiség teljes megsemmisítése volt. Az „átneveltet” végül legjobb barátjának kínzásával bízták meg. Az „átnevelés” időszakában heteken keresztül naponta fizikailag bántalmazták a foglyokat, míg a hús rongyként vált le a csontjaikról. Kínozták őket, kényszerítették, hogy saját ürüléküket egyék meg, fejüket az ürülékvederbe nyomták, legkényesebb testrészeiket cigarettavégekkel égették. E módszerek a célok elérése szempontjából beváltak.

1952-ben váratlan fordulat következett be, valószínűleg Ana Pauker, Luka László és Teohari Georgescu kegyvesztettsége miatt. Zeller ezredes, aki az átnevelési program véghezvitelében működött közre, öngyilkos lett. A Sztálinhoz és Molotovhoz baráti szálakkal kapcsolódó Pauker elkerülte a büntetőjogi következményeket, azonban bűnbakra volt szükség, akire az átnevelési program kudarcát hárítani lehetett. Horia Sima, az egykori Vasgárda vezetőjének személye erre alkalmasnak látszott. További személyeket is összegyűjtöttek, nem téve különbséget kínzók és megkínzottak között. A megkínzottak – Gheorghe Popescu, Cornel Pop, Dan Dumitrescu és Octavian Voinea – éppúgy vád alá kerültek, mint a kínzók, Ţurcanu, Popa, NuŢi Pătrăşcanu és Livinski. A katonai bíróság a nyilvánosság kizárásával, 1954 novemberében tárgyalta ezeket az ügyeket, és mindnyájukat bűnösnek nyilvánította. A túlélőket a kínzások egy életre megbélyegezték.

Mint vadászember sokat foglalkoztam a vadon élő állatok életével. Széchenyi Zsigmond és mások afrikai beszámolóiból tudom, hogy a húsevő ragadozók nem kínozzák áldozataikat, és csak éhesen ölnek. A jóllakott oroszlán hőségben egy bokor árnyékában pihen, mialatt antilopok legelésznek körülötte békésen mindaddig, míg láthatóan újra éhessé nem válik. Az ember rosszabb az állatnál, mert kínozza saját fajtáját, sokszor parancsra, néha ideológiai indoklással vagy egyszerűen kedvtelésből. Nem tudom, hány évezred kellene ahhoz, hogy megváltozzék, hogy a jó benne legyőzze a rosszat.

Románia már nem kommunista állam, de még mindig a kommunisták uralják. Megakadályozzák, hogy a Szekuritáté ismert kínzólegényei bíróság elé kerüljenek. Az irattárak megnyitását elodázzák, és valamikori bűntársaiknak végleges büntetéselengedést harcolnak ki. Egy ilyen múlthoz kötött Románia nehezen mozdul el a jövő irányába. Gazdasági sikerek nem elégségesek, a mentalitásnak kell megváltoznia. Mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy a kommunizmus gazemberek összeesküvése volt az emberi kultúra és az etikai értékek ellen.

Hogy ez a kérdés mennyire aktuális, mutatja a Frankfurter Allgemeine Zei-tung idei augusztus 15-ei száma, amely rövid hírben közli: huszonkilenc romániai politikus szekuritátés kapcsolatai kerülnek felülvizsgálatra…