Szociológiai felmérés egy kolozsvári szegénynegyedben

Bevezető

A szegénységvizsgálatok visszatérő kérdése, hogy milyen tényezőkkel magyarázható a szegénység növekedése, az elszegényedés folyamata, valamint melyek azok a tényezők, amelyek befolyásolják az egyént a szegénnyé válásban, illetve elősegítik a deprivált helyzetből való kilépést. Vagyis: mi okozza és mi szünteti meg a szegénység állapotát? A szegénység mai állapota a volt szocialista államrendszer jellegéből (is) fakad, hiszen az a társadalmi-gazdasági rendszer és a végbement szocializáció behatárolta a lehetséges jövedelmek és költségek körét, ami természetesen hatással volt az attitűdök, pénzzel szembeni viszonyulások alakulására is (Zamfir, 2001). Az utóbbi négy évben a gazdasági növekedés megindulásával, a pénzügyi intézményrendszer modernizálódásával a fogyasztási-megtakarítási viselkedésben is jelentős változások mentek végbe, egyre nagyobb hangsúly tevődik a háztartások fogyasztásra és megtakarításra vonatkozó döntési mechanizmusainak elemzésére (Tóth–Árvai, 2001).

 A szocialista korszak uralkodó tendenciája a magas fokú homogenitásra törekvés, olyan társadalomban, amelyben a szegénységnek hivatalosan nincs helye (Zamfir, 2001). Két alapvető pilléren nyugodott a rendszer: a teljes foglalkoztatottság politikáján, valamint a társadalombiztosítás rendszerén (Péter, 2006). A munka kötelességnek számított, minden átlagos állampolgárt arra ösztönöztek, hogy szert tegyen a formális munkaerőpiacról származó jövedelemre. A férfiak munkaerőpiaci részvétele megközelítően teljes volt, míg a nők aránya a megszokott nyugati standardokhoz képest szintén kimagasló. Ennek egyik fontos következménye, hogy fokozatosan csökkent a nőknek a férfiak jövedelmeitől való függősége, továbbá a minimálbér bevezetése lehetővé tett egy megfelelő életszínvonalat (még ha ez elég alacsony volt is). A társadalombiztosítási rendszer a teljes foglalkoztatottságnak köszönhetően nagyon átfogó, a munkanélküli-segélyezésre viszont nem esik nagy hangsúly, hiszen a szocialista állam főleg munkahelyek teremtésére törekedett. Állami támogatásokban részesültek a sokgyermekes családok: gyermekek utáni támogatásban, ingyenes oktatásban és egészségügyi kezelésben. 1989-ben az egy gyermek után járó állami támogatás az átlagos havi bér 8–10 százalékát tette ki, azonban az alacsony jövedelmű és többgyermekes családok részesültek ebben (Zamfir, 2001). A társadalmi jólét szintje tehát a teljes populáció esetén „kontrollálva” volt, ami azt jelentette, hogy a bérek és fizetések – mint a legfontosabb jövedelemforrások – és a társadalmi egyenlőtlenségek korlátozva voltak. Tehát az egyenletes jövedelem-eloszlás elméleti célként húzódott (uo.). A szocialista hatalom hatalmas erőfeszítéseket tett az ipar fejlesztésére. A kormány, hogy beruházásait és kiadásait fedezni tudja, alacsony szinten tartotta az életszínvonalat. Tulajdonképpen az általános jóléti megszorításokkal a jövőbeli színvonal növekedésének illúzióját táplálták. Az életszínvonal az 1970-es években tetőzött, 1980-tól kezdődően azonban folyamatos csökkenés észlelhető, a GDP-növekedés is csupán 1985-ig tartott. A külföldi hitelek kiegyenlítése a gazdasági erőforrások és az állami tartalékok teljes kimerüléséhez vezetett. A következmények megmutatkoztak a folyamatosan emelkedő árakban, míg a bérek szigorú ellenőrzése továbbra is tartott (Zamfir, 2001).1 A javakban, az alapvető élelmiszerekben való hiány vált általánossá, mivel a termelés nagyrészt exportra történt, az import pedig drasztikusan csökkent. Az 1980-as évekre azonban a hiány kiterjedt a munkahelyekre is, a rejtett munkanélküliségnek egyre láthatóbb jelei mutatkoztak meg. A folyamatos támogatás csökkenése következtében a szociális juttatások szintén dezintegrá-lódtak (Zamfir, 2001). Az 1989-es forradalom után az elszegényedés folyamata elkerülhetetlenül elindult, amelyhez nagyban hozzájárult az általános gazdasági visszaesés és a szabályozatlan átmenet. A piacgazdaság már nem volt képes beolvasztani a meglévő munkaerőt, ami egyre nagyobb arányú munkanélküliséget generált. Főleg a szakképzettek csoportját érintette negatívan ez a folyamat, hiszen képesítésük elértéktelenedése következtében jól fizetett állásaikból alacsonyan fizetettekbe kerültek át, vagy teljesen kiestek a formális munkaerőpiac mezejéről (Dan, 2005).

A növekvő arányú munkanélküliségre azonban a szociális juttatások nem jelentettek megoldást, hiszen a támogatás mértéke folyamatosan csökkent (Zamfir, 2001). Ennek ellenére sok család munkából származó jövedelmét a munkanélküli-segélyek váltották fel. A nyugdíjakat tekintve, annak ellenére, hogy a nyugdíjak csökkentek az átlagos bérekhez viszonyítva, a munkanélküli segélyekhez viszonyítva magasak maradtak. A gyermekek állami támogatása szintén nagymértékben erodálódott. Összegezve a kialakult helyzetet, világossá válik, hogy a munkanélküliek kerültek a legrosszabb gazdasági helyzetbe. A nyugdíjasok esetében, habár a nyugdíj mennyisége visszaesett, kiegészítő jövedelemszerző tevékenységek végzésére csekély esély volt, továbbá a növekvő árak és infláció következtében kénytelenek voltak felélni megtakarításaikat, mégis a nyugdíjas háztartások jobb lehetőségekkel rendelkeztek, mint a gyermekesek.

A vázolt társadalmi-gazdasági folyamatok tehát elszegényedéshez vezettek.2 Társadalmi-demográfiai sajátosságokat tekintve a háztartás típusának, a gyermekszámnak, életkornak, nemnek nagy jelentősége van (Teşliuc–Pop–Panduru, 2003).

A szocialista rendszerből a piacgazdaságra való áttérés vázolt folyamatai és ezek következményei megmutatkoztak a jövedelmek alakulásában is: csökkenésében, növekedésében. A változó jövedelmek változó költségvetés-struktúrákat, illetve pénzszerzési módokat, változó pénzzel való bánásmódot generálnak. A pénzzel szembeni attitűdök fontos indikátorai a szegénységnek, megmutatják, hogy a személyek vagy háztartások hogyan alkalmazkodnak jövedelmük csökkenéséhez, a szegénységhez, a gazdasági változásokhoz, nehézségekhez, vizsgálatuk által tehát képet kapunk a jellemző életszínvonalról. Az ilyen jellegű kutatások segítik a szociálpolitikai rendszer hatékonyabb szervezését is, hogy a különböző szociális programok elérjék céljukat, a szegénység mértékének csökkenését. A pénzzel szembeni attitűdök minden társadalmi kategória esetében változtak, hiszen az átmenet is mindenkit érintett kisebb-nagyobb mértékben, azonban a szegény populáció esetében nagyobb arányú változások következtek be, mivel őket sújtották leginkább az átmenet negatív következményei (alacsony jövedelmek, munkanélküliség), ezért vizsgálatunk tárgyaként ezt a népességet jelöltük meg. Az átmenet évtizedeit jellemző gazdasági fejlődés-visszaesés fordított arányosságot mutat a szegénység mértékének növekedésével, illetve csökkenésével, azonban 2000 után a gazdaság növekedést mutat, maga után vonva az általános fogyasztás mértékének és egyben az egyenlőtlenségek mértékének növekedését (Stănculescu, 2004).

Ebben a kontextusban vizsgálatunk arra irányul, hogy a deprivált népesség hogyan éli meg a gazdasági-társadalmi változásokat, hogyan viszonyul ezekhez azáltal, hogy milyen attitűdöket alakított ki a pénzhasználatra vonatkozóan. Tulajdonképpen azt vizsgáljuk, hogy a deprivált népesség szegénységének oka azon értékekben, viselkedési módokban, attitűdökben rejlik, amelyek a szocializáció során generációról generációra öröklődnek, és alapjában véve deviánsnak minősülnek, vagy pedig az okok az egyénben, illetve viselkedésén kívüli tényezőkben keresendők. A jövedelemforrások, költségvetési struktúra, fogyasztás, megtakarítások, a pénznek tulajdonított jelentőség, a pénzzel szembeni attitűdök mutatóinak elemzésére törekszünk, valamint a szegénység állapotával való összefüggések feltárására.

Pénz és szegénység – a kutatási
probléma elméleti megközelítése

A szakirodalomban a depriváció (mint társadalmi tény) okairól és sajátosságairól kialakított magyarázatoknak két pólusa ismert, amelyek egyébként vita tárgyát képezik: a kulturális magyarázatok (Lewis, 1968; Murray, 1990) és a strukturalista megközelítés (Hannertz, 1969; Wilson, 1987; Myrdal, 1963). A strukturalista megközelítés szerint valaki azért válik és marad szegény, fogalomhasználatunkban deprivált, mert a (gazdasági-társadalmi) struktúra megváltozik (például átmenet, piacosodás, gazdasági szerkezetváltozás), és ezzel módosul az egyén pozíciója a társadalmi rétegződési rendszerben (részletesen lásd Péter, 2006). Ebben a felfogásban tehát a társadalom strukturális kényszerei és a makroszintű változások termelik újra a szegénységet (a kapitalista rendszer szervezeti hibái, radikális szerkezeti módosulásai). A szegénység fennmaradásának egyik oka abban keresendő, hogy a társadalmi rendszer (manapság a bővülőben levő szolgáltatási szektor) nem képes magába integrálni az ipari tevékenységek hanyatlásának kárvallottjait (Domanski, 2001).

A kulturális magyarázatok hívei a kirekesztettséget a szegények attitűdjeiben és viselkedésében keresik. Ezen nézetek Oscar Lewis munkáiban gyökereznek (Lewis, 1968). Lewis szerint a „szegények kultúrája” a társadalmi-kulturális haladás fő irányvonalával ellentétes viselkedési mintákat alakít ki. A szegény családok mindennapi viselkedési mintái eltérnek a mainstream társadalom viselkedési mintáitól, patternjeitől, és egy sajátos, önálló kulturális mintát, kultúrát képeznek. A kultúra fogalma felöleli az eltérő értékeket, normákat, viselkedéseket, elvárásokat és nyelvi kódokat, szabadidős tevékenységeket, aspirációkat, a pénzhez és a munkához való viszonyt is. Tehát ezen rétegbe tartozókra egy különös viselkedési norma- és értékrendszer jellemző, ami megakadályozza őket abban, hogy kiemelkedjenek a szegénységből, másrészt ez az eltérő „kultúra” megkönnyíti a szegénységgel járó terhek elviselését. Megállapítja, hogy a „szegénység kultúrája” életmód családról családra száll, és olyan tömegek közt található, amelyek a társadalmi-gazdasági rétegződés legalján élnek. „A modern országokban szegénynek lenni nem csupán gazdasági lecsúszottságot, rendezetlen körülményeket és általában hiányt jelent. Valami határozott és kézzelfogható tulajdonsága is van: szerkezete, értelme és védelmi rendszere, ami nélkül a szegények bajosan élhetnének. Egyszóval életmód a szegénység, méghozzá nagyon is maradandó és állhatatos.” (Lewis, 1968.20.) Adott helyzetet, állapotot nem strukturális, hanem a csoportra jellemző viselkedéssel magyaráz. Az elméletet sok bírálat érte, a jobboldali, konzervatív ideológusok is felhasználták. Murray szerint (1990; idézi Domanski, 2001) a szegénység kultúráját, a szétzilált és patalogikus családot a túlságosan bőkezű jóléti kultúra, a társadalom jó szándéka hozta létre. Ezek az ideológiák (kulturális determinizmus) a jóléti támogatási rendszert tekintik annak a forrásnak, amely biztosítja a szegénység kultúrájának a reprodukcióját, tehát a szociális segélyrendszer termeli a szegényeket, a segélyezés hiábavaló, sőt káros. A szegénység kultúrájának ábrázolását élesen bírálta Rodman (1964; idézi Coward, 1974), Valentin (1971; uo.), Roach és Grusslin (1967; uo.) is. Cáfolják, hogy alapvető különbségek mutatkoznának a szegény, illetve nem szegény népesség életmódjában. A Lewis által megállapított jellemzők nem a szegénység kultúrájának meglétére derítenek fényt, hanem a szegénységnek egy szituacionális magyarázatára szolgálnak. A szegénység olyan elemek meglétéből fakad, amelyek az egyénen kívül léteznek, mint az alacsonyan bérezett munkahelyek, ennek következtében az alacsony jövedelmek (részletesen lásd Péter, 2006). Tulajdonképpen arra mutatnak rá, hogy a szegénység nem a benne élők viselkedéséből, értékeikből, attitűdjeikből fakad, hanem a társadalmi struktúra az, ami meghatározó (Coward, 1974. 633.). A strukturalista paradigma hívei (Hannertz, 1969; Wilson, 1987; Myrdal, 1963) tehát amellett érvelnek, hogy az ezen csoportokra jellemző viselkedésmódot alapvetően a makrostrukturális feltételek magyarázzák, így a társadalom struktúrájában bekövetkező változások segíthetik elő azon tényezők felszámolását, amelyek a szegénységet okozzák, és tulajdonképpen magának a szegénység kultúrájának felszámolásához vezetnek (Hannertz, 1969).

Tanulmányunkban a vázolt két megközelítésből indultunk ki. A tanulmány szerkezeti felépítését illetően a kiindulópontul szolgáló elméleti megközelítések bemutatása és a kutatási probléma vázolása után röviden összefoglaljuk a témával kapcsolatos elméleteket, elméleti modelleket, kutatásokat, majd az elméleti keretre támaszkodva kérdéseinket a sajátos kolozsvári társadalmi kontextusba beágyazottan a deprivált népességre vonatkozóan vizsgáljuk. 

A szegénység és depriváció fogalmak megkülönböztetésére először Townsend (1979; idézi Zamfir, 1998) hívja fel a figyelmet. Townsend véleménye szerint a relatív depriváció speciális körülményekre, a személy vagy család fizikai, társadalmi helyzetére, speciális szükségleteinek kielégítetlenségére vonatkozik. Ezáltal megkülönböztethetőek a szegénység árnyaltabb formái. Townsend relatív depriváció elmélete szerint az átlagtól való lemaradás leszakadást is jelent, a depriváltak közé olyanok is bekerülhetnek, akik jövedelmeik szerint nem szegények, illetve kikerülhetnek olyanok, akik csupán jövedelemszintjük szerint tekinthetők depriváltaknak, sok más ismérv szerint a társadalom elvárásainak megfelelően élnek. A depriváció tehát hiányt, „valamitől való megfosztottságot” jelent (például nem megfelelő táplálkozás, rossz lakásviszonyok, alacsony iskolai végzettség), az adott társadalom viszonyai között alapvetőnek minősülő szükségletektől való megfosztottságot, legyenek azok javak vagy szolgáltatások (Szívós–Tóth, 2004). A depriváltsággal szemben a szegénység egy általánosabb helyzetet jelöl, az erőforrások hiányát, a hagyományos fajtájú hátrányos helyzetet, az anyagi javaktól való megfosztottságot, ami az alacsony jövedelem következménye. A hátrányos helyzet fogalom pedig a depriváció magyar fordításaként értelmezhető. Magában foglalja nem csupán a szegényeket, akiknek alacsony a jövedelmük, rossz a lakásuk, a munkahelyük, hanem a súlyos betegeket, elmebetegeket, öregeket, fogyatékosokat is (Andorka, 1997). Jelen tanulmányban a továbbiakban a depriváció kifejezést használjuk, ami alkalmasabb a pénzzel szembeni attitűdök, a háztartások és személyek pénzzel szembeni viszonyulása, valamint a költségvetési struktúráknak az egyén, illetve háztartás szintjén való vizsgálatára.

A deprivált népesség esetében a  pénzzel szembeni attitűdök feltárásának módja megvizsgálni, hogy a különböző háztartások milyen  jövedelmekkel rendelkeznek, ezeket a jövedelmeket hogyan hasznosítják, hogyan költik el, tehát a fogyasztások, kiadások, költségvetési struktúrák feltérképezését jelenti, ezáltal annak feltárását, hogy milyen szerepet játszik életükben a pénz, valamint hogy annak milyen jelentéseket tulajdonítanak. Ezeknek az attitűdöknek a vizsgálata jelentős, mivel általa képet kapunk a deprivált helyzetűek társadalmi viselkedésének egyik dimenziójáról, a fennálló helyzethez való alkalmazkodóképességükről, valamint – fontos – tesztelhető a szegénység kultúrája hipotézis központi gondolata is, ami a deprivált helyzetből való kilépést meggátoló költségvetési mintát jelentene.

A külföldi költségvetés-vizsgálatoknak – mint az életszínvonal mérésének – hosszú története van, mely több évszázados múltra tekint vissza (vö. Johnson–Roger–Tan, 2001). A legfontosabb költségvetés-elemzéseket Frederic LePlay és Ernst Engel végezték, nevükhöz fűződik a „LePlay-hipotézis”, valamint az „Engel-hipotézis” megfogalmazása (Zimmerman, 1928). Ezek az első elméletek a jövedelem és költségvetés kapcsolatait vizsgálják, azaz: a jövedelem csökkenése, illetve növekedése milyen változásokat generál a költségvetési struktúrában.

Napjainkban végzett kutatások (White, 1942; Medgyesi–Szívós, 1999; Nagy, 2000; Fábián–Kolosi–Róbert, 2000; Allegretto, 2001) és a megfogalmazott hipotézisek, elméleti modellek – eltérően a hagyományos elméletektől – figyelembe veszik a költségvetési struktúra változásainak magyarázatában a társadalmi-gazdasági, demográfiai tényezőket is. Mivel az alapvető szükségletek ellátásának képessége kifejezetten a gazdaság stabilitásának, az általános és gazdasági jólétnek a mérője, azt is vizsgálják, hogy a deprivált helyzetben lévők milyen attitűdökkel rendelkeznek arra vonatkozóan, hogy alacsony jövedelmeik nem fedezik a szükséges kiadásokat, mennyire fontos, mennyire meghatározó a pénz az egyének életében. A vizsgálatok azonos következtetésre jutottak arra vonatkozóan, hogy a különböző attitűdöket, véleményeket mely társadalmi-gazdasági, demográfiai tényezők befolyásolják. Ezek a következők: az iskolai végzettség, foglalkozás, a család jövedelmi helyzete, a személy életkora, a család életciklusa, valamint a lakhely településtípusa.

A társadalmi-gazdasági, demográfiai tényezők figyelembevételével, a deprivált népességre vonatkozó fogyasztói magatartás szerint Nagy Ildikó egy tipológiát állít fel, amelynek kategóriái: a pénzbeosztók, hedonista életmódot hirdetők és a „ha én gazdag lennék” (Nagy, 2000). A pénzbeosztó vagy takarékoskodó kategóriához tartozók attitűdjei az életkor mentén metszik ketté a népességet. Ide tartozik az idősebb generáció egy része és a jómódúak. A hedonista vagy költekező életmód az alacsony képzettséggel, alacsony jövedelemmel, kvalifikálatlan foglalkozással rendelkező csoportokra jellemző. A rossz anyagi helyzet, a pénztelenség az, ami megmagyarázza, hogy ezek a csoportok miért nem takarítanak meg. Különböznek a pénzbeosztó csoporttól abban, hogy e csoport tagjai nemcsak idősek, hanem alacsony iskolai végzettségűek is.

A „ha én gazdag lennék” kategória az életminőség feltételét a pénzben látja, ha anyagi helyzete engedné, fogyasztana. Ide tartoznak a legrosszabb anyagi körülményekkel rendelkező háztartások (például akik gyermeküket egyedül nevelik, a többgenerációs családok). Egy másik tipológia az idős háztartásokra jellemző. Az első típusba tartozóak a megtakarítást preferálják, mivel még nem szoktak hozzá a fogyasztói típusú társadalomhoz, ennek következtében nem költik el a teljes jövedelmüket, a megtakarítást előnyben részesítve. A második a költekező típus. Ezekre jellemző, hogy kiadásaik meghaladják a jövedelmeiket, így a múltbeli megtakarításokra támaszkodnak (Éltető–Ha-vasi, 2004).3 Ezekből a felmérésekből kitűnik tehát, hogy a hátrányos helyzetűek kiadási struktúrája szemmel láthatóan eltér a többség által használt struktúráktól. A legszembetűnőbb különbség az élelmiszerre, illetve lakásfenntartásra fordított kiadásokban jelentkezik. Ruhára, lakásfelszerelésre, művelődésre és egyéb szükségletekre alig vagy egyáltalán nem tudnak költeni. Jelentős különbség van a tartós fogyasztási cikkek esetében is. Ezek a kiadási különbségek nem térnek el gyökeresen a többség által használt mintától, hanem a rossz anyagi helyzet következménye, hogy ezek a háztartások az alapvető szükségleteik kielégítésére költik a jövedelmük legnagyobb részét.

A fogyasztási szokások alakulásának vizsgálatával egy időben lényeges hangsúly tevődik a megtakarítással kapcsolatos attitűdök, a megtakarítási döntések modelljeinek elemzésére.  A fogyasztás és megtakarítás elemzése elválaszthatatlan egymástól, hiszen a megtakarítás nem más, mint visszatartott jövőbeli fogyasztás (Tóth–Árvai, 2001.6.). Az elméletek szerint az egyszeri váratlan jövedelmek nagy részét a háztartások megtakarítják, mivel ez a jövedelemtípus nincs számottevő hatással a háztartás permanens jövedelmére. A fogyasztási-megtakarítási döntések tekintetében két főbb kategóriát állapítottak meg: a „célmegtakarítók” azok, akik egy bizonyos fogyasztási cél elérése érdekében takarítanak meg (például lakásra), valamint a hüvelykujj szabályt követő fogyasztók, akiknek fogyasztása a folyó jövedelmüktől függ. A megtakarítás szempontjából az alacsony jövedelmekkel rendelkező népességre jellemző, hogy a pénzügyi intézményrendszerrel soha nem kerültek kapcsolatba, és döntéseikben nem játszik szerepet sem a kamatok, sem az árak alakulása. A váratlan jövedelmek felhasználásának elemzésével kapcsolatban is számos kísérlet ismert (Bodkin, 1959; Jones, 1960; Ried, 1962; Krenin, 1961; idézi Tóth–Árvai, 2001). Az elemzések egy része viszonylag magas fogyasztási hajlandóságot fedezett fel (65–97%), mások ugyanerre alacsony értékeket kaptak (16–17%) (uo.).

Depriváció és a pénz

A pénzzel szembeni attitűdök rendszere egy kolozsvári esettanulmány kapcsán

Tanulmányunkban – ismétlésképpen – a pénzzel szembeni attitűdök vázolt dimenzióit vizsgáltuk a sajátos kolozsvári társadalmi kontextusba (gazdasági szerkezetváltozás, munkanélküliség és elszegényedés folyamata, új urbánus tér megjelenése) ágyazottan. A Mega Civil Kurázsi: Kolozsvári Életképek4 elnevezésű, Kolozsvár-szintű felmérésben (2005. november) a pénzzel szembeni attitűdök több alkotóelemét vizsgáltuk: a lakosság jövedelmi és fogyasztási szokásait és kiadási szerkezetét, lakáskörülményeit, a különböző javak birtoklásában rejlő különbségeket, a háztartások pénzügyi döntéseinek kérdéskörét, a takarékoskodással kapcsolatos attitűdöket, a szegénység okainak tulajdonított tényezőket. Tulajdonképpen arra fókuszálunk, hogy a deprivált helyzetben lévő háztartások jövedelmi helyzete, kiadási struktúrája, a háztartásfőt jellemző változók (életkor, iskolázottság, gazdasági aktivitás) szerint milyen jellegzetességei, mintái vannak e csoportnak a pénzzel kapcsolatos attitűdök terén, és ezek mennyiben térnek el a többség által alkalmazott mintáktól.

A kolozsvári háztartások átlagos havi nettó összjövedelme 12 000 000 ROL.5 Jövedelemtípusonként vizsgálva az összjövedelmek összetételét azt találtuk, hogy a legfőbb jövedelemforrások a főállásból származó jövedelmek (7 723 939 ROL), illetve a nyugdíjból, szociális támogatásból származó jövedelmek (2 316 336 ROL).6 Jövedelemkiegészítő tevékenységet nem nagy arányban végeznek, alig 4 százalék termel élelmet a tömbház körül vagy falun, ad ki szobát, vagy vigyáz gyerekre, idősre, kevesebb hányad árul piacon (3%), vagy fog kereskedésbe, fuvarozik vagy taxizik (2%).7 A jövedelmek feltérképezése után a háztartások fogyasztási szerkezetét is elemeztük a teljes mintában. Gyakorlatilag minden egyes háztartás költ élelmiszerre, lakásfenntartásra, ruházkodásra, tartós fogyasztási cikkekre. Az átlagos kiadásokat vizsgálva, a felmerülő tételek közül az élelmiszerre költött összeg a legjelentősebb. Az élelmiszerek mellett a másik legjelentősebb kiadási tételt a lakásfenntartási kiadások és közös költségek jelentik. Az adatokból kitűnik, hogy a kevesebb jövedelemmel rendelkező háztartások kiadási struktúrája eltér mind a magasabb jövedelmekkel rendelkezők csoportjától, mind a többség által alkalmazottól. Az eltérések oka azonban olyan változókban keresendő, mint az iskolai végzettség, foglalkoztatottság.

Vizsgáltuk, hogy milyen kapcsolat van a szegénység és a pénzzel szembeni viszonyulások között. Pontosabban: a szegénység oka, illetve az abból való kilépés lehetősége a pénzzel szembeni attitűdöknek tulajdonítható vagy sem? Mennyire jellemző Kolozsvár alacsony jövedelmekkel rendelkező népessége esetében függőségi állapotról, „segélyfüggőkről” beszélni?  Majd ugyancsak a pénzzel szembeni attitűdökre vonatkozóan megnéztük a háztartáson belüli pénzügyi döntések kérdéskörét és azt, hogy a különböző vélemények mely társadalmi-gazdasági, demográfiai tényezőkkel jellemezhetők. A szociális támogatások célja tulajdonképpen a minimális életszínvonal biztosítása támogatások révén hátrányos, önmaguk erőfeszítéseire támaszkodni nem tudó személyeknek és csoportoknak (Geambaşu, 2003). Amint az adatokból világosan kitűnik, javarészt az alacsony státusúak igénylik a szegénység mértékének csökkentésében az állami beavatkozást. Minél alacsonyabb valakinek az iskolai végzettsége és jövedelme, és minél kiszorultabb a munkaerőpiacról, annál erőteljesebben igényli az állami beavatkozást. A magasan iskolázottak szintén az állami beavatkozást tartják fontosnak, viszont nem a segélyezés, hanem a munkalehetőségek teremtése terén.

A pénzzel szembeni attitűdök további dimenziói: a háztartáson belüli pénzügyi döntések kérdésköre, valamint a takarékoskodással kapcsolatos attitűdök. A kolozsvári lakosok pénzkezelési szokásait illetően egy domináns pénzkezelési móddal találkoztunk: a háztartások nagy többségében a partnerek összeadják jövedelmüket (56%), és azt közösen kezelik. Nem elterjedt jelenség a részben közös pénzkezelés sem, hiszen a háztartások csupán 7,5 százaléka gazdálkodik olyan módon, hogy a felek bizonyos összeget a közösbe tesznek, a maradékból pedig mindketten külön-külön gazdálkodnak. Még ritkább az, hogy a partnerek egymástól teljesen függetlenül kezeljék a pénzüket (2,1%), tehát ne hozzanak létre közös kasszát a mindkét felet érintő kiadásokra. A takarékoskodással szembeni attitűdök esetén a „bármennyit is keres az ember, mindig valamennyit félre kell tennie” állítással a megkérdezettek több mint 60 százaléka egyetért.  Ez az attitűd a bizonytalan helyzetekre adott racionális válasz, ami arra utal, hogy a megtakarítások terén nagy szerepet játszik az óvatossági motívum8 (Tóth–Árvai, 2001).

Ami a tartozásokat illeti, nem nagy arányúak a teljes minta esetében. Nagyobb arányban a tartozások a bankok felé irányulnak (16%), és rokonoknak tartoznak (14%). Lakóközösségnek való tartozás kevés esetben fordul elő (7%), az arány valamennyivel magasabb a munkanélküliek (11%), illetve az alacsony jövedelmekkel rendelkezők körében (7,4%). Érzékelhető az emberek többségének azon igyekezete, hogy napirenden legyenek a költségeikkel, elenyésző a tartozással rendelkezők száma.

„Jó lenne, ha lenne egy kevéske belőle”

A pénzzel szembeni attitűdöket a fentebb bemutatott dimenziók mentén a kolozsvári deprivált népesség egy kisebb csoportja körében kvalitatív módszerekkel is megvizsgáltuk. Konkrétan arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen tipikus mintái vannak a pénzzel szembeni attitűdöknek egy térben és társadalmilag is elhatárolható, deriváltnak minősülő kis közösségben. A vizsgált népesség körében9 fellelhető pénzzel szembeni attitűdök mintáit az elemzett dimenziók figyelembevételével az alábbiakban tipizáltuk.

Az első kategóriába a relatív értelemben „jómódú” szegények tartoznak, azok, akik rendelkeznek rendszeres jövedelmekkel (formális munkaerőpiac, nyugdíj), a jövedelmek függvényében a költségvetési struktúra racionális (nem költ többet, mint amennyit keres), valamint kisebb összegeket a gyakorlatban is meg tudnak takarítani. A költségvetésben előre terveznek, és nem csupán a következő hónapig. Mivel a szükséges kiadásokat fedezik a jövedelmek, a kisebb megtakarítások is lehetővé válnak, még ha olykor rendszertelenek is. A kiadásban prioritása van a közös költségnek, ezt követik az élelmiszerre fordított kiadások. A többi kiadási tétel a körülmények által kondicionált (ami adott esetben a legfontosabb). Aránylag kevés háztartás sorolható ebbe a kategóriába, nagyrészt azok, amelyeknek jövedelme a formális munkaerőpiacról származik, és aránylag magas, valamint csekély számú nyugdíjas, akik magasabb jövedelmű állásokban dolgoztak. A formális munkaerőpiacról származó jövedelmek forrása rendszeres, így rendeltetése is a rendszeres, minden hónapban előforduló kiadásokra irányul (közös költség, villany, élelmiszer). Elvétve szociális juttatásokból származó jövedelmekkel is rendelkeznek, ezek rendeltetése további szükséges javak megvásárlására irányul (ruházkodás, tanfelszerelés). Végzettség tekintetében a legmagasabb iskolázottsággal rendelkeznek: középiskola, nyugdíjasok esetén előfordul a magasabb is. A rendszeres és a többihez képest magas jövedelmek következtében a megtakarítások nem csupán az attitűdök szintjén, hanem a gyakorlatban is megjelennek, habár ezek kisebb összegeket jelentenek. Mivel szükségleteik aránylag lefedettek, az „extra jövedelem” nem jelent főként „extra fogyasztást”, hanem hosszabb távú befektetést, kamatoztatást. Az „extra” pénz fogyasztásra szánt része a lakókörülmények javítására fordítódna. Esetükben ez olyan kiadási tételt jelent, amelyre normális esetben nem tudnak költeni. Az „extra” jövedelemnek a költségvetési struktúra tekintetében nincs nagy jelentősége, mivel a rendszeres jövedelmek lefedik a szükséges kiadásokat, így ezt főleg befektetnék (legtöbben ingatlanokba), megtakarítanák, és csak kisebb részét fordítanák saját fogyasztásra.

A második csoportba a „pénzbeosztó szegények” tartoznak: a szintén rendszeres, de alacsonyabb jövedelmekkel rendelkező háztartások. A költségvetési struktúra a jövedelem függvényében ez esetben is reális, viszont a jövedelmek alacsony volta miatt megtakarítások a gyakorlatban nem jelennek meg. A jövedelem szigorú beosztással kitart egyik hónapról a másikra, a tervezés tehát csak rövid távú (a következő hónapig). A munkából származó rendszeres jövedelem rendeltetése a közös költségek, villany, bér kiegyenlítésére irányul, tehát minden hónapban megjelenő rendszeres kiadásokra. A szociális juttatásokat főként élelemre költik, az informális szektorból származókat szintén, a maradékot a további legszükségesebb kiadásokra. Mivel csupán az alapvető szükségleteik vannak lefedve, egy nagyobb pénzösszeg nagy részét fogyasztásra fordítanák, viszont mindenképp megtakarítanának belőle valamennyit. Ez esetben is az „extra” pénz fogyasztása a lakókörülmények javítását jelenti elsősorban, majd tartós és más fogyasztási cikkek vásárlását. Ide sorolható a nyugdíjasok nagyobb része, valamint az alacsony rendszeres jövedelmekkel rendelkező háztartások. A nyugdíjasok költségvetési struktúrája annyiban számít atipikusnak a felállított kategóriák tekintetében, hogy kiadásaikban a gyógyszerekre fordított tételeknek tulajdonítanak prioritást. Minél súlyosabb betegségben szenvednek, annál jobban kiszorulnak a más kiadási tételek a költségvetésből, teret engedve a gyógyszerekre fordított kiadásoknak. Az ide sorolható háztartásokban élők közül sokan állapotukat a rendszerváltás után bekövetkezett változásoknak tulajdonítják. A rendszerváltás előtt jól fizetett állásokban dolgoztak, megtakarításokkal is rendelkeztek, viszont az átmenet következményeként elveszítették munkahelyüket, és ahogy szaktudásuk veszít értékéből, úgy kerülnek egyre alacsonyabban fizetett munkahelyekre, de még nem estek ki teljesen a formális munkaerőpiac mezejéről. Ha megtakarításokkal rendelkeztek, azokat már folyamatosan felélték, viszont ha lehetőségük lenne megtakarítani, a bizonytalan helyzetük miatt olyan eseményekre takarítanának meg, amelyek nagy valószínűséggel a közeljövőben bekövetkeznek (munkahely elvesztése, betegség).

A harmadik csoportba tartoznak azok, akik rendszertelen jövedelmekkel rendelkeznek, melyek jórészt az informális szektorból származnak. A költségvetési struktúrájuk az irreálishoz áll közelebb (jóval többet költenek, mint amennyit keresnek). A költségvetésben nem terveznek előre, fogyasztásuk a körülményektől függ, viszont legtöbb esetben kiadásaik az ennivalóra korlátozódnak. Nincsenek megtakarításaik, általában rosszabb körülmények között laktak előzőleg, gyakran az utcáról kerültek a garzonokba. Egy nagyobb pénzösszeget, annak ellenére, hogy a megtakarítást hasznosnak tartják, teljes egészében saját célú fogyasztásra költenének, nem takarítanának meg belőle. A jövedelmek forrására való tekintet nélkül mindenik egy célt szolgál: a legalapvetőbb, néhol a biológiai szükségletek kielégítése. Ezt is bizonyítja, hogy egy nagyobb összeget elsősorban élelmiszerre, majd fogyasztási cikkekre költenének. Néhányuk a rendszerváltás áldozata, habár azelőtt is szegény sorsúak voltak, viszont rendelkeztek alacsonyan fizetett munkahelyekkel, a rendszerváltás után azonban szakképesítés hiányában nem kerültek vissza, így egyre lennebb csúsztak. Túlnyomórészt a rendszerváltás nem változtatott sokat a helyzetükön, hiszen már azelőtt is szegények voltak, alacsony iskolázott-ságúak, nem rendelkeznek semmilyen képesítéssel.

A vizsgált deprivált népesség esetében elmondható, hogy nem viszonyulnak eltérően a pénzhez, nem tulajdonítanak neki eltérő jelentőséget, mint a lakosság többsége. Az előforduló eltérések oka strukturális tényezők közvetlen következménye, viszont természetüket, valamint jellegüket tekintve nem gyökeresen különböznek a többség által alkalmazott mintától.

Annak ellenére, hogy a megfogalmazott minták, típusok nem tükrözik teljesen a valóságot, hiszen előfordulnak atipikus esetek is (mint láthattuk a nyugdíjasok esetében), eredményeink kapcsán levonhatunk néhány következtetést.

Következtetések

Összegezve elmondhatjuk, hogy a deprivált népesség esetében az alacsony iskolázottság, a szakképesítés hiánya, a hosszú távú munkanélküliség növeli annak az esélyét, hogy valaki a szegények közé kerüljön. Főként az iskolai végzettség játszik nagy szerepet, a szegénység egyik fő oka ebben kereshető, hiszen az iskolázottság feltétele a formális munkaerőpiacon stabil állásban való elhelyezkedésnek. A nyugdíjas státus sem mentesít a szegénység kockázatától, hiszen ha a nyugdíjasok nem is sorolhatók a depriváltak csoportjába, fizikai és egészségi állapotuk romlása miatt gyógyszerek megvásárlására kényszerülnek, ami, még ha részben ingyenesek is, megterhelik költségvetési struktúrájukat. Tulajdonképpen ők is javarészt megélhetési gondokkal küzdenek. Így a kilátástalanság következtében jövő nélküli perspektívák alakulnak ki, melyek az „egyik napról a másikra” való létezést vonják maguk után.

Mint láthattuk, az antropológiai módszerekkel tanulmányozott deprivált népesség belsőleg differenciált. A szegénység kultúrájának néhány jellegzetessége egy kis csoport esetében („egyik napról a másikra”) fellelhető, hiszen költségvetési struktúrájuk eltér a többségétől, nem rendelkeznek megtakarításokkal, sem tervekkel a jövőre nézve. Viszont az eltérések nem a deviáns beállítódások következményei, és jellegüket tekintve nem térnek el gyökeresen a többség által alkalmazott mintáktól. Az eltérések olyan egyénen kívüli okokban kereshetők, mint a nagyarányú munkanélküliség, alacsony iskolázottság, a szakképesítés hiánya. Soraikban megtalálhatók a rendszerváltás „vesztesei”, akiket a társadalmi rendszer nem tudott visszaintegrálni, és fokozatosan kiestek a formális munkaerőpiac mezejéről. A rendszerben beállt változások megjelennek az életvilág szintjén is, így a pénzzel szembeni viszonyulás többségtől eltérő jellege nem a deprivált népesség deviáns értékeiben, normáiban, attitűdjeiben keresendő, hanem a gazdasági-társadalmi (strukturális) változások mindennapi élet szintjén való megnyilvánulásaiban. Tágabb értelemben a pénzzel szembeni attitűdök mint a szegénység indikátorai magyarázatul szolgálnak arra, hogy a személyek, háztartások hogyan alkalmazkodnak jövedelmük csökkenéséhez, ezáltal a szegénységhez, a gazdasági változásokhoz, nehézségekhez, valamint képet alkothatunk a jellemző  életszínvonalról is.

JEGYZETEK

1. Ekkor még a fizetések és bérek közötti különbségek meglehetősen alacsonyak, hiszen a legmagasabb és legalacsonyabb fizetés aránya nem haladhatta meg az 5,6-os értéket. Például egy nagyvállalat menedzserének fizetése három-négyszerese volt a legalacsonyabbnak (Zamfir, 2001).

2. Az átmenet első éveiben (1989–1993) az előzőekhez képest a szegénységben élő népesség száma megközelítőleg az ötszörösére növekedett. Az 1993-tól 1996-ig bekövetkezett gazdasági fellendülés bizonyos fokú stabilitást eredményezett, azonban 1999-re újra kétszeresére növekedett az 1996-ban mérthez képest (Zamfir, 2001).

3. Ezt a háztartástípust nevezik még „túlfogyasztó” háztartásnak, mivel tagjai többet költenek, mint amennyit megkeresnek. Szoros összefüggésben van a háztartás létszámával, az iskolai végzettséggel, valamint a személy(ek) gazdasági aktivitásával (leggyakrabban nyugdíjasokra jellemző) (Medgyesi–Szívós, 1999).

4. A Mega Civil Kurázsi: Kolozsvári életképek elnevezésű átfogó szociológiai kérdőíves vizsgálatot a BBTE Szociológiai Tanszéke végezte Péter László vezetésével 2005 novemberében. A kutatás során 1300 kolozsvári háztartásban vettünk fel statisztikai adatokat.

5. Az összeget régi lejben (ROL) adjuk meg.

6. A kérdőíves felmérés életkor, nem és nemzetiség szerint reprezentatív 1200 fős mintán történt.

7. Rákérdeztünk ugyanis az informális jellegű tevékenységek végzésére is.

8. Az óvatossági megtakarítási motívum arra vonatkozik, hogy a megtakarítás célja a rövid távú negatív jövedelmi sokkok kivédése (Tóth–Árvai, 2000).

9. A kvalitatív kutatás alanyai Kolozsvár Albac utcai két tömbházában élő depriváltak voltak. Erre a kutatásra a Max Weber Szociológiai Szakkollégium Tutori programja keretében került sor 2005 novembere és 2006 áprilisa között.

10. A nagyobb, váratlanul ölükbe hulló pénzösszeget jelöli.

Irodalom

Allegretto, Sylvia (2001): Basic Family Budgets – Working families’ income often fail to meet living expenses around the U.S. Washington, D.C. Economic Policy Institute.

Andorka Rudolf (1997): Bevezetés a szociológiába. Osiris Kiadó, Bp., 121–124, 140–143.

Coward, Barbara–Feagin, Joe–Williams, Allen (1974): „The Culture of Poverty Debate: Some Additional Data. In: Social Problems”. Vol. 21, No. 5. (Jun.) 621–634.

Dan, Ioana (2005): „Transition and Poverty in Post-Socialist Romania”. Universitatea Babeş-Bolyai 25 Aprilie 2005. http://www.polito.ubbcluj.ro

Domanski, Henrik (2001): A szegénység társadalmi meghatározói a posztkommunista  társadalomban. In: Szociológiai Szemle, 2001. 4. 40-–65.

Fábián Zoltán–Kolosi Tamás–Róbert Péter (2000): Fogyasztási csoportok. In: TÁRKI Társadalompolitikai Tanulmányok 20. Bp., 2000.

Geambaşu Réka (2003): Szociálpolitika Romániában a szocializmusban és a piacgazdaságra való átmenet időszakában. In: WEB, 2003. 11. 35–39.

Hannertz, Ulf (1969): Soulside inquires into Ghetto Culture and Community. New York, Columbia University Press.

Lewis, Oscar (1968): Sanchez gyermekei. Európa Könyvkiadó, Bp.

Medgyesi Márton–Szívós Péter (1999): Fogyasztás. TÁRKI, Bp.

Nagy Ildikó (2000): Attitűdök, társadalmi kapcsolatok. In: TÁRKI Háztartás Monitor 2000.

Nagy Ildikó (1998): Pénzkezelési szokások. In: Szívós Péter–Tóth István Gy. (szerk.): Társadalmi tény-kép, 1998. TÁRKI Monitor Jelentések 1998. december.

Éltető, Ödön–Havasi Éva (2004): „Income or expenditure? Their competing role to characterize the living conditions of households”. In: Hungarian Statistical Review, Special number 9, 2004.

Péter László (2006): Vázlatok a szegénység szociológiájához. Kolozsvári Egyetemi Kiadó, Kolozsvár.

Stănculescu, Manuela Sofia (coord.) (2004): Sărăcia urbană şi sărăcia rurală. Institutul de Cercetare a CalităŢii VieŢii. (Noiembrie).

Szívós Péter–Tóth István György (2004): Bevezetés. In: Stabilizálódó társadalomszerkezet. TÁRKI Monitor Jelentések 2003., 5–10.

Tóth István–Árvai Zsófia (2001): Likviditási korlát és fogyasztói türelmetlenség. A magyar háztartások fogyasztási és megtakarítási döntéseinek empirikus vizsgálata. In: MNB Füzetek, 2001. 2. Magyar Nemzeti Bank, Bp.

Teşliuc, E.–Pop L. and Panduru, F. (2003): „Poverty in Romania: Profile and Trends during the 1995-2002”. In: Romania: Poverty Assessment. Report No. 26169-RO. September 2003. World Bank.

White, Clyde (1942): „Low-income Classes”. In: The American Journal of Sociology, Vol. 47. No. 6. 918–928.

Zamfir, Cătălin (2001): Situaţia sărăciei în România. România Socială, 2001. 2.

Zamfir, Cătălin–Vlăsceanu, Lazăr (1998): Dicţionar de sociologie. Ed. Babel, Buc.

Zimmerman, Carle (1928): The Family Budget as a Tool for Sociological Analysis. In: The American Journal of Sociology, Vol. 33, No. 6. 901–911.