Borbáth Károlyról (1931–1980) viszonylag kevés olyan emléket őrzök, amelyek teljesebb képet nyújtanának róla. Ennek persze megvannak az okai.    Mindenekelőtt az, hogy egyetemi tanulmányainkat nem egy időben végeztük, s munkahelyünk sem volt közös. Ő az egyetemet ugyan Kolozsváron kezdte, de aztán négyéves tanulmányi úton a Szovjetunióban tartózkodott. Pár évig még taníthatott a Bolyai Egyetemen, majdnem egy évtizedet az erőszakkal egyesített Babeş–Bolyain; 1968-tól a nagyenyedi Bethlen Gábor Dokumentációs Könyvtár igazgatója volt, majd átmeneti torockói tanárkodás után hazakerült a szülőfaluba, Vargyasra. Magam korábban végeztem a Bolyai Tudományegyetemen, utána a kolozsvári Történeti Intézetbe neveztek ki, s itt dolgoztam nyugdíjazásomig. A fentiekben említettek miatt munkakapcsolat nem alakulhatott ki közöttünk, de mégis mindvégig baráti viszonyt ápoltunk. Találkozásaink alkalmával szívesen elbeszélgettünk egymással. A baráti érzéseket főleg az táplálta s tartotta fenn, hogy mindketten Erdővidéken születtünk, s nem voltunk közömbösek e kis tájegységben történtek iránt, másként szólva mindketten  „lokálpatriótaként” érdeklődtünk arról, hogy „mi újság  Erdővidéken”. És ebben már az is benne volt, hogy kutatásaink során milyen adatok birtokába jutottunk egyik vagy másik település történetével vagy valamilyen kérdéssel kapcsolatban. Károly örömmel számolt be eredményeiről, és azt sem rejtette véka alá, ha tévedést fedezett fel valamelyik újabb tanulmányban.

Amikor a nagyenyedi működése idején Kolozsvárt találkoztunk, sietett közölni az ottani viszontagságos helyzetével kapcsolatos eseményeket, azokat az oktalan üldöztetéseket, amelyeket a biztonsági szervektől el kellett szenvednie, például azért, mert magyar klasszikus írók (Jókai, Mikszáth) regényeit olvasásra kiadta valakinek. Aztán szólt arról is, hogy milyen értetlenség fogadta az Ő kutatói törekvéseit Torockón.

Találkozásaink színhelye legtöbbször a kolozsvári Egyetemi Könyvtár volt, ahol a Professzorok Termében valóban sokszor ugyanazon időben dolgoztunk. Ilyenkor már rendszerint a szakmai kérdések kerültek napirendre. Mivel mindketten kutattunk székely témákat, még az is előfordult, hogy azonos köteteket kértünk ki a raktárból.

Elkötelezett történetkutató volt, szenvedélyesen és folyamatosan keresett, kutatott. Őt az új adat, az ismeretlen érdekelte, főként a helytörténettel kapcsolatos adatok. Minthogy a legapróbb részletek sem kerülték el a figyelmét, gazdag tudás birtokosa volt Erdély történelmét illetően.

Arra azonban kevésbé volt gondja, hogy kutatásainak eredményeit írásban, tanulmányokban rögzítse s hagyja hátra. Meggyőződéssel mondhatom, hogy Borbáth Károly ahhoz a jól ismert kutatói típushoz tartozott, amelyet, illetve amelynek képviselőit főleg addig érdekel valami, ameddig tisztázzák a maguk számára a felmerült kérdést, vagy ameddig a szükséges adatot megszerzik. A tudás továbbadása már nem annyira fontos számukra, bár szóban, ha úgy adódik, elmondják. Az írásos formát azonban hanyagolják. Lehetséges, hogy Borbáth Károly is úgy vélte: ráér még megírni a tanulmányokat és könyveket. Csakhogy a korán jött halál keresztülhúzta terveit.

Kérdés, hogy üldöztetései a „biztonságiak” részéről, valamint az állami cenzúra szigora mennyiben gátolta történetírói kibontakozását. A kérdést az indokolja, hogy sok esetben – így most is – jó különbséget tenni a történetkutató és a történetíró között. Bizonyosan az említett üldöztetések hozzájárultak ahhoz, hogy Borbáth Károly szorgalmas kutatómunkája ellenére is olyan keveset írt. De nem lennénk igazságosak, ha megfeledkeznénk arról, hogy Ő következetesen kitartott a magyar nemzeti történetírás mellett, kompromisszumokat nem volt hajlandó tenni ebben. És ez alapvető jellemvonása volt az Ő történészi magatartásának. Emléke ezért is kegyeletes a magyar történészi szakma számára. Én is ezt a Borbáth Károly-képet őrzöm a legszívesebben, a már említettek mellett.

*Elhangzott 2006. május 2-án Vargyason, a Borbáth Károlyról elnevezett általános iskolában.