November 2006 Újgazdagok— újszegények |
Bevezető Egy bölcső felett; Gyilkos-tó; A megvert lány balladája (versek) Eszteró István Társadalmi változás, térségi rétegződés Biró A. Zoltán „Lecsúsztunk, és egyszerre mindent elveszítettünk” Oláh Norbert-Sándor–Péter László A megtört idő (vers) Bordy Margit Szegénység és depriváció a Székelyföldön Telegdy Balázs Falusi kisvállalkozók életmódja Oláh Sándor Gazdag cigányok, szegény romák Rareş Beuran A Becali-jelenség Cseke Péter Tamás Az „erkölcsi ellenzék” nemzedéke Interjú Láng Gusztávval 1956–2006 Egy 1956-os erdélyi utazás folytatása Gömöri Györggyel beszélget Cseke Péter Toll Merjük az igazságot kimondani Degenfeld Sándor Borbáth Károly történészi alapvonásai Egyed Ákos Vargyasi leltár 1980 tavaszán Demény Lajos Európa szelíd bája Kalinovszky Dezső Barna reménytelenség Csekéné Kolcsár Irén Világablak Integrációs kérdőjelek Pomogáts Béla Mentalitásválság–mentalitásváltás Péntek Imre Világsiker – kérdőjelekkel és új esély a magyar futballnak Frenkl Róbert Közelkép A deprivált népesség Mihály Emőke Európai örökségünk Eckart Wilfried Schreiber Roma holokauszt Nágó Zsuzsa Emese Levelestár A személyi kultusz virágzásának éveiben... K. L. Téka Hol élne ma Ovidius? Gál Andrea Kölcsönfény Rigán Lóránd Dumapolitika Demeter M. Attila Glokális dilemmák Ambrus Attila Árvíztörténet – mentalitástörténeti tanulságokkal Bodó Márta A Korunk könyvajánlata Talló Társadalom- és gazdaságfejlesztési modellek versenye az Európai Unióban Ráduly Zoltán Dan Perjovschi nemzetközi sikereirõl K. E. Gyermekszegénység Cs. K. I. Abstracts Számunk szerzői | Péntek Imre Mentalitásválság–mentalitásváltás Hogyan vegyük komolyan a játékelméletet az interetnikus viszonyok rendezésében A társadalomtudósok nagy része az interetnikus viszonyok rendezésében a mentalitásváltás szükségességét hangsúlyozza többségiek és kisebbségiek esetében egyaránt. Számos elképzelés van arról, hogy a különböző etnikumok szemlélete hogyan kellene megváltozzék ahhoz, hogy ezek a viszonyok felhőtlenebbé váljanak, mint ahogy arról is több elméletünk van, hogy a különböző mentalitások hogyan alakulnak ki, és miként befolyásolják az interetnikus viszonyokat. Úgy tűnik azonban, hogy az etnikai csoportok egymásra vonatkozó sztereotípiái lassan változnak, és a viszonyok rendezésében alkalmazott politikai eszköztár sem módosult. Természetesen a társadalomtudományi gondolkodás sem mentesül a megkövesedés veszélyétől. Hasznos lehet időnként kilépni a társadalompolitika fogalomrendszeréből és legalább gondolatkísérletek erejéig megvizsgálni olyan analóg helyzeteket, amelyek sikeres megoldásai hasznosnak bizonyultak a genetikában, a gazdaságtanban vagy éppen a virológiában. Az emberi fajt szokatlan proszociális viselkedés jellemzi – vért adunk, anyagi segítséget nyújtunk idegeneknek, és megbüntetjük a szociális normák megszegőit. Az emlősök között szokatlan altruisztikus viselkedésformákat az empátia és a mások jóllétével való törődés motiválja (Fehr és Fischbacher 2003). Azonban az igazságtalansággal szembeni averzió nemcsak az emberi fajt jellemzi, hanem más emlősöket is. Sarah F. Brosnan (2003, 2006) kimutatta, hogy az apella csuklyás majmok (Cebus apella) és a csimpánzok (Pan troglodytes) visszautasítják a méltánytalan jutalmakat és a további kooperációt, amennyiben azt észlelik, hogy ugyanazon munkáért társaik nagyobb jutalmakat kaptak. Érdekes azonban, hogy semmiféle averziót nem mutatnak abban az esetben, ha egy tevékenységből számukra nagyobb jutalmak származnak, mint társaiknak (Slik, Brosnan és mtsai 2005). Az etológusok többsége úgy véli, hogy az emberi faj esetében a legerősebb az igazságtalansággal szembeni averzió, és ez nemcsak a saját bőrünkön tapasztalt igazságtalanság esetében érvényes, hanem másokkal szemben is méltányos bánásmódot várunk el. Ha igazságérzetünk valóban ennyire erős, és az altruisztikus viselkedésmód nemcsak rokonokkal és a segítséget potenciálisan viszonozni tudó felekkel szemben valósul meg, akkor miért olyan gyakori az etnokulturális kisebbségek jogfosztottsága? Miért kérdőjelezi meg a többségi a kisebbségek alapjogait, és hogyan képes hosszú időn keresztül a többségi csoporton belül a kisebbségekkel szembeni méltánytalanságot elfogadni, miközben az igazságtalansággal szembeni averzió, úgy tűnik, annyira ősi, hogy más főemlősök esetében is kimutatható? A válasz nyilvánvalóan a társas érintkezés játszmáiban keresendő. A szociális hatások gyakran képesek felülírni akár genetikailag meghatározott viselkedésmintáinkat is. Szociális játszmáinkban vannak azonban olyanok, amelyek azt mutatják, hogy az igazságtalansággal szembeni averzió nem is annyira erős. Mi több, sok esetben az igazságtalanság visszautasítását irracionális döntésnek tekintjük. Ilyen például az ultimátumjáték, amelyben két játékos egymást nem ismerve egyszeri alkalommal dönt egy pénzösszeg elosztásáról. Az első játékos ajánlatot tesz a második játékosnak, hogyan osszák el az összeget. Amennyiben a második nem fogadja el az ajánlatot, egyik sem kap semmit. Ha a második elfogadja az ajánlatot, az első játékos megkapja, amit kért az összegből, és a második játékos is megkapja a neki szánt összeget. Ha valóban az igazságtalansággal szembeni averziónk magas, akkor el kellene utasítanunk minden 50 százaléknál kisebb ajánlatot. A kísérletek azt mutatják, hogy az emberek többsége csupán a 20 százaléknál alacsonyabb ajánlatokat utasítja vissza, a 20 és 30 százalék közötti ajánlatokat az emberek fele utasítja el, és természetesen az elfogadott ajánlatok aránya folyamatosan nő az ajánlott összeg növekedésével. A kísérleti közgazdaságtan művelőinek nem az a meglepő, hogy az emberek többsége 50 százaléknál alacsonyabb ajánlatokat is elfogad, hanem az, hogy az emberek többsége nem fogad el minden nullánál nagyobb összeget. Ugyanis a gazdasági racionalitás értelmében minden gazdasági szereplő a lehető legnagyobb nyereségre törekszik, márpedig minden nullánál nagyobb ajánlat több mint semmi. Valamelyest megnyugtató, hogy az ajánlatok többsége 30 és 50 százalék közé esik, természetesen nem az emberek méltányosságra való hajlama, mint inkább az ajánlat visszautasításától való félelmük miatt. A kisebbség és többség viszonyában gyakran jelenik meg ugyanez a játszma. A többség sokszor abban a helyzetben van, hogy ajánlatot tehet a kisebbségnek, sokszor olyan ajánlatokat, amelyek nem méltányosak. Jól tudják, hogy a kisebbség nincs abban a helyzetben, hogy visszautasíthasson ajánlatokat. Sokszor egy rossz ajánlat is több, mint semmi, és mindezt tetézi az a tény, hogy az ajánlat visszautasítását nem kíséri az ajánlattevő látványos azonnali vesztesége. Nyeresége amúgy is hosszú távú lenne, és valós helyzetekben bármikor előállhat egy új ajánlattal, azaz a játszma bármikor újrajátszható. A kisebbség képviselői természetesen erkölcsi dilemmával állnak szemben: elfogadni egy ajánlatot, amely nyereséggel járhat, de ezzel egy időben elfogadni azt, hogy a többség méltánytalan ajánlatot tesz a kisebbséggel szemben, vagy kitartani elvei mellett, elvetve azokat a kisebb nyereségeket, amelyek a méltánytalan ajánlat elfogadásával járnak. A mentalitás, ami a játszma eredményeképpen kialakul a kisebbségek körében, az, hogy el kell fogadnunk kisebb ajánlatokat is, mert azok mégiscsak valamiféle nyereséggel járnak, nem törődve azzal, hogy a méltánytalan ajánlatok elfogadásával egy időben olyan elveket tagadunk meg, amelyek nem képezhetik kompromisszumok tárgyát. A legnagyobb gond nem feltétlenül az, hogy a kisebbségek vezetői a kis lépések mentalitásával fontos elveket adnak fel, hanem az, hogy a méltánytalan ajánlatok visszautasítása nem jár a többség azonnali egyértelmű veszteségével. Sajnos a nemzetközi jogszabályok maximálisan elnézőek a kisebbségi jogokat sértő országokkal szemben, és sokszor arra hivatkozva, hogy bármely normatív törvénykezés esetleg minimális standardként értelmezhető a kisebbségek jogállására nézve, valamennyi elvárást ajánlások formájában fogalmazzák meg. A többségi mentalitás az utóbbi években ezzel kapcsolatban az, hogy a többség semmiféle nemzetközi szerződést nem sért azáltal, hogy európai uniós vagy nemzetközi ajánlásoknak nem tesz eleget. Legutóbb egy nemzetközi rádió román tudósítója tette föl a kérdést, hogy miért is kérjük számon Románián a nemzeti kisebbségek oktatási jogairól szóló hágai ajánlásokat, mikor ezek az ajánlások konkrétan semmire sem kötelezik Romániát. És sorolhatnánk a példákat, amelyek egyértelművé teszik azt, hogy a többségre nézve semmiféle rövid vagy középtávú következménye sincs annak, ha a kisebbségek méltánytalan ajánlataikat visszautasítják. Így az ultimátumjátéknak egy másik válfajával állunk szemben kisebbség és többség viszonyában: az ajánlattevőnek látványos vesztesége nincs a visszautasítást követően, így nem véletlen az, hogy nem is motivált arra, hogy olyan méltányos ajánlatokat tegyen, amelyek elfogadhatóak a kisebbségek számára. A kisebbségek vezetőin a közösség elsősorban a konkrét eredményeket kéri számon, kevés szavazatot hozna az a jelmondat, hogy bár eredményeink nincsenek, elveinkhez hűek maradtunk. Ez az egyik oka annak, hogy kisebbségi és többségi politikusok folyamatosan tudják játszani ezt a mindkét fél számára kielégítő játszmát, amelynek végül is minimális eredménye van a kisebbség és többség viszonyának rendezésében. Eric Berne (1964) ezeket a játékokat nevezi játszmáknak, melyeket olyan forgatókönyvekként definiál, amelyeknek lépéseit és kimenetelét mindkét fél ismeri, de mégis végigjátssza, mert valamilyen szükségletét elégíti ki. A többségi politikus ezekben a játszmákban egyszerre többféle szerepben tetszeleghet a Nyugat felé a kisebbségek jogaival törődő, a választóival szemben sokszor a „kisebbségek túlkapásait” megfékező tényezőként, a kisebbségi politikusokkal szemben pedig az „okosabb nagy testvér” szerepét játszhatja, aki megkerülhetetlen, és akinek még a méltánytalan ajánlatait is kegyként kell értelmezni. A kisebbség képviselői ugyancsak eljátszhatják a kisebbségi jogokért kiálló politikust, aki pragmatikusan a kisebb „szelettel” is beéri, de a választók felé azt hangoztatja, hogy az elvekről „nem fogunk lemondani”. A legnagyobb játszmák Berne szerint nem azok, amelyeket másokkal játszunk, hanem, amelyeket önmagunkkal játszunk: azaz képesek vagyunk-e felismerni saját önámításunkat, képesek vagyunk-e a játszmából kilépni, képesek vagyunk-e más mentalitással játszani? Kisebbség és többség játszmáiban egy másik domináns mentalitás az, hogy játszmáink zérus summájúak. Hogy egy játék zérus summájú, annyit jelent, hogy mindkét játékos egy időben nem nyerhet, az egyik nyeresége mindig a másik veszteségével jár – és fordítva. Ilyen játék például a sakk, amelyben az egyik játékos nyeresége egyértelműen a másik játékos veszteségét implikálja. Érdekes, hogy hasonlónak ítéljük meg az etnokulturális csoportok között lejátszódó játszmákat is. Azok a vehemens reakciók, amelyeket a többségi politikusok nagy része tanúsít különböző etnokulturális csoportok követeléseivel szemben, arra engednek következtetni, hogy bármilyen engedményt a többség veszteségeként ítélnek meg. Elképzelhetetlennek tartják azt, hogy az etnokulturális kisebbségek jogainak biztosítása pozitív következményekkel járhat többségiek és kisebbségiek számára egyaránt. Sajnos sok olyan elvtelen ajánlatot fogadtak el a kisebbségek vezetői, amelyek a többségben azt a meggyőződést erősítik, hogy bármely, a kisebbségek számára biztosított jog pozitív diszkrimináció. Gondoljunk csak az etnikai alapon biztosított beiskolázási számokra az egyetemen, amelyek a roma kisebbség esetében jogosak, de a magyar kisebbség esetében teljesen elvtelenek. A nyelvi kompetenciát a felvételi vizsgán nem ellenőrzik, függetlenül attól, hogy magyar, német vagy román tagozatra iratkozik a felvételiző. Az egyetlen kritérium a deklarált nemzetiség, miközben többségi politikusok és egyetemi vezetők etnikai szeparatizmus elleni harcot emlegetnek, amikor a kisebbségek nyelvi és oktatási jogaikat kérik számon. Ebből is jól látszik, hogy a játszmáknak nem célja a reális problémák megoldása. A többségi vezetők az etnikai szegregáció elleni közdelem élharcosainak tekintik magukat, miközben maguk idézik elő az etnikai szegregációt, a kisebbségek politikai vezetői pedig beérik az elvtelen, de ugyanakkor bizonyos jogokat mégiscsak biztosító intézkedésekkel is. Ki lehet-e lépni a zérus summájú játszmák mentalitásából, beláthatják-e az etnokulturális csoportok, hogy hétköznapi játszmáink többsége nem zérus summájú? Sőt, a szociális komplexitás növekedésével egyre ritkábban fogunk találkozni zérus summájú játékokkal. A nem zéró summájú játékok olyanok, melyekben előfordulhat az, hogy mindkét játékos egy időben nyer, azaz az egyik nyeresége nem implikálja a másik veszteségét. A nem zérus summájú játékok közül a legismertebb a fogoly-dilemma (Mérő László [2000]: Mindenki másképp egyforma című könyvének köszönhetően). A fogoly-dilemma nem a legjobb példa arra, hogy a kooperáció kialakulásának feltételeit demonstráljuk, mert kooperálni annyit jelent, hogy elhallgatjuk az igazat, és csalni annyit jelent, mint igazat mondani. Ennek ellenére a szakirodalomban a fogoly-dilemmát tekintik a nem zérus summájú játékok prototípusának. A játékban a rendőrség egymástól függetlenül kihallgat két bűnözőt, akik közösen követtek el egy bűntényt. Az ügyésznek nincs elég bizonyítéka, hogy ők követték el a bűntényt, de mindkettőre rábizonyítható egy kisebb bűntény, amiért egy év börtönbüntetésre ítélheti. Az ügyész mindkettőt a súlyosabb ügyért akarja elítélni, így mindkettőre nyomást gyakorol, hogy valljon a másik ellen, a következő ajánlatot téve mindkettőnek: „Ha vallasz, és társad nem vall, neked megbocsátunk, és szabadon engedünk, társadat pedig vallomásod alapján tíz évre elítéljük. Ha mindketten vallani fogtok, akkor mindkettőtök öt év börtönbüntetést kap. Ha a társad vallani fog, és te nem fogsz vallani, akkor ő kerül szabadlábra, téged pedig tíz évre bezárunk.” A bűnöző helyébe képzelve magunkat, ha a társ vall, akkor jobb, ha én is vallok, mert így csak öt évet kapunk; ha a társ nem vall, akkor jobb, ha vallok, mert így szabadlábra kerülök. Tehát jobb, ha vallok, de ha arra gondolok, hogy társam ugyancsak racionális ember, tehát ugyanúgy fog dönteni, mint én, akkor jobb, ha nem vallok, mert öt év helyett egy év büntetéssel megúszom. Mindkét gondolatmenet logikus, az igazán érdekes az, amikor a fogoly-dilemmát ismételten játsszák a felek. A második menetben, ha már történetesen egyszer átvertük társunkat, nem valószínű, hogy a továbbiakban bízni fog, így végtelen versengésre vagyunk ítélve. Robert Axelrod amerikai politológust pontosan az érdekelte, hogy létrejöhet-e kooperáció olyan világban, amelyben mindenki csak saját érdekeit nézi. A legérdekesebb kérdés az, hogy melyik az az algoritmus, amely a sokfordulós fogoly-dilemmában a legjobban teljesít. Az 1979-ben Axelrod által kiírt versenyt a TFT-stratégia nyerte, amelynek lényege, hogy az első alkalommal mindig kooperál, utána pedig mindig azt teszi, amit az előző fordulóban a másik játékos tett. Elemezve a beküldött algoritmusokat, Axelrod arra a következtetésre jutott, hogy a legjobban azok a programok teljesítettek, amelyek barátságosak (nem kezdeményeznek versengést), megbocsátóak (az ellenfél ballépését követően képesek visszaállni a kooperálásra), provokálhatóak (a versengést képesek viszonozni), reakcióképesek (a ellenfél lépéseit figyelembe veszik stratégiaválasztásukban) és kiismerhetőek (nem túl komplikáltak). Később azt is kimutatták (Axelrod 2000, Nowak és Sigmund 1993), hogy a TFT kooperációra ösztönzi az ellenfelet, de az ellenfél véletlenszerű hibáira legjobban a „megbocsátó” TFT reagál, amely csupán abban különbözik, hogy csak akkor kezd versengéssel reagálni, ha egymásután kétszer átverték. Azáltal, hogy Axelrod (1984) kimutatta, formális kommunikáció nélkül is létrejöhet kooperáció, rámutatott arra, hogy a kölcsönös altruizmus csakis saját érdekeiket figyelembe vevő „önző” ágensek között is létrejöhet. Lényeges lépés lenne az interetnikus viszonyok rendezésében, ha a felek belátnák, hogy egy etnokulturális csoport jogérvényesítési törekvései nem járnak negatív következményekkel más népcsoportokra nézve. Mi több, a legtöbb méltányos jogérvényesítési törekvésnek pozitív következményei vannak többségre és kisebbségre nézve egyaránt. Az etnokulturális viszonyok, legyenek azok bármennyire feszültek, nem zérus summájú játszmák. Léteznek olyan stratégiák, amelyek többségre és kisebbségre nézve egyaránt kedvező kimenetelűek, és léteznek olyanok, amelyek – bár a többségiek ezt sokszor nem ismerik fel – egyaránt kedvezőtlenek mindkét félre nézve. Különbséget kell tennünk kooperáció és egyetértés között. Sokan úgy gondolják – és ez a múlt rendszer öröksége –, hogy a kooperáció feltétele az egyetértés. Egy véleményen kell lennünk ahhoz, hogy kooperálhassunk. Ez megint csak hibás mentalitás, teljesen normális az, hogy különböző etnokulturális csoportoknak, sőt a csoportokon belülieknek is más a felfogása, más a hitvilága. Axelrod (2000) kutatásainak pontosan ez a tanulsága, hogy különböző önző célokat követő ágensek között még kommunikáció nélkül is kialakulhat hosszú távú kooperáció. Persze ez nagymértékben attól függ, a két ágens milyen stratégiákat alkalmaz a közöttük zajló játszmákban. A romániai kisebbségek jogérvényesítési stratégiáiról elmondható, hogy barátságos és megbocsátó, az azonban nem, hogy a versengésre képes versengéssel válaszolni, hogy reakciói a másik fél előző reakcióihoz mértek. Bár a fogoly-dilemma nem tökéletes analógiája azoknak a játszmáknak, amelyek a politikai életben zajlanak, mégis számos esetben tetten érhető a feltételek nélküli kooperáció, az elvtelen ajánlatok elfogadása, a reakcióhiány. A kooperáció alapját képezheti ugyan a másik feltétel nélküli elfogadása, de ez a feltétel nélküli elfogadás inkább arra stimulálja a másik felet, hogy ezzel a helyzettel visszaéljen, kihasználja a másik fél reakcióképtelenségét. Természetesen a türelmes kiváró magatartással elkerülhetők a konfliktusok, de ez nem záloga a mindkét fél számára pozitív eredményekkel járó kooperációnak. Robert Wright (2000) szerint a történelem tanulsága az, hogy a kulturális komplexitás növekedésével egyre gyakoribbak a nem zérus summájú játszmák, egyre inkább arra vagyunk kényszerülve, hogy kooperatív stratégiákat keressünk. Az interetnikus viszonyok rendezésében is meg kell találnunk azokat a stratégiákat, amelyek a felek számára egyaránt elfogadhatóak, méltányosak és kooperációra ösztönzők. Mindehhez a játékelméleti kutatások fontos kiindulópontként szolgálnak. Irodalom Axelrod, R. (1984): The Evolution of Cooperation. New York: Basic Books. Axelrod, R. (2000): On six advances in cooperation theory. Analyse & Kritik, 22: 130–151. Berne, E. (1964): Games people play: The psychology of human relations. New York: Ballantine Books. Brosnan, S. F. és Wall, F. B. M. (2003): Monkeys reject unequal pay. Nature, 425: 297–299. Brosnan, S. F. Freeman, C. és Waal, F. B. M. (2006): Capuchin monkey’s (Cebus apella) reactions to inequity in an unrestricted barpull situation. American Journal of Primatology Mérő L. (2000): Mindenki másképp egyforma. A játékelmélet és a racionalitás pszichológiája. Terticum, Bp. Nowak, M. és Sigmund, K. (1993): Win-stay, lose-shift outperforms tit-for-tat. Nature, 364: 56–58. Oosterbeek, H., Randolph S. és Gijs, K. (2004): Cultural differences in ultimatum game experiments: evidence from a meta-analysis. Experimental Economics, 7: 171–188. Robert W. (2000): Nonzero the logic of human destiny. Vintage Books. Silk, J. B., Brosnan, S. F., Vonk, J., Henrich, J., Povinelli, D., Lambeth, S., Richardson, A., Mascaro, J. és Shapiro, S. (2005): Chimpanzees are indifferent to the welfare of unrelated group members. Nature, 437: 1357–1359. |