Az erdélyi szászok mentalitása, életformája, szokásai

Eckart Wilfried Schreiber egyetemi tanár 1944-ben született Brassóban; a kolozsvári Német Demokrata Fórum és az Interetnikai Párbeszéd Egyesület elnöke, az NDF kulturális programvezetõje; a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karán a Regionális Földrajz Tanszék vezetõje; rektorhelyettesként nemcsak a német tagozat tevékenységének irányítása tartozik a hatáskörébe, hanem fõként a doktori képzés, a távoktatás, a továbbképzés, a kiegészítõ képzés koordinálása; az Osztrák Földrajzi Társaság tiszteletbeli tagja.

Adolf Meschendörfer két világháború közötti erdélyi szász író egyik frissen olvasott mondata vitt el Schreiber professzorhoz: „Ez itt egy maroknyi nép kultúrája, amely minden mástól, még a maga német testvéreitől is különbözik. Különvaló, egyéni kultúra ez, amilyen nem volt, és soha többé nem lesz.”

– A Heidelbergben élő, csíkszeredai származású Hajdú Farkas-Zoltán kultúrantro-pológus 1994-ben nagy visszhangú kötetben vette számba „egy néhai erdélyi nép születésének, virágzásának és pusztulásának állomásait”. A Telepes népség című erdélyi szász olvasókönyv nemrég bővített újrakiadásban látott napvilágot a Pallas-Akadémia Kiadónál. Ebben írja a szerző: „Az 1939-ben még mintegy negyedmilliónyi – egykor büszke és erős történelmi tudatú – erdélyi szászság nyolcszázötven évvel betelepedése után az 1970-es évekre, fölszámolódván életlehetőségei Romániában, a kényszerű visszatelepülés következtében megszűnt közösségként létezni.” Kérdéseim a betelepedés és a visszatelepülés mozzanataira irányulnak.  Kezdjük hát azzal: lelkileg hogyan dolgozták fel a szászok az erdélyi környezetbe való beilleszkedést?

– A 12. vagy a 13. évszázadban a szász betelepülők valószínűleg nagyon keveset tudtak új hazájukról és az itt élőkről. Itteni életkezdésüknek nyilvánvalóan megvoltak a maga nehézségei. Az a tény, hogy nem létezik egyetlen vidám erdélyi szász népdal sem, önmagáért beszél.

– Az 1241-es tatárjárás után az erdélyi szász települések nagy veszteséget szenvedtek, és ezért újabb telepesekre volt szükség.  A bevándorlás tehát csak a 14. században zárult le. A szász nép a bajor, a luxemburgi, a közép- és délnémetek, északkeleti franciák összeolvadásából alakult ki. Viszonylag kis lélekszámuk ellenére jelentős szerepet játszottak Erdély gazdasági, kulturális, politikai életében. Erdély miként alakította a szász mentalitást? És a német közösségi tudat hogyan viszonyul ehhez az erdélyi sajátossághoz?

– Az ismert történelmi viszonyok és a nehéz körülmények ellenére Erdély az idők múltával a szászok igazi és szeretett otthona lett. Mindenkinek hasznára vált, hogy egy olyan országba érkeztek, amelyet meg kellett osztaniuk más etnikumokkal. Betelepedésükkor a szászok több helyről érkező kézműves és kereskedő közösségek voltak. A királyföldi előjogok, a jobbágyság és a nemesség hiánya, az evangélikus vallás (amely egyértelműen kiemelte őket környezetükből), az általános iskolakötelezettség (a brassói Honterus Gimnáziumot 1544-ben alapították!), gazdasági feltörésük, a törökök és más betörők elleni harcuk végül is megerősödött identitású néppé kovácsolta őket. És mindez Erdélyben zajlott, messze a német hontól, habár a kötődések és kapcsolatok soha nem szűntek meg. Nem véletlen, hogy az erdélyi szászok himnusza, a Siebenbür-genlied (Erdélyi dal) így kezdődik: „Siebenbürgen, Land des Segens, Land der Fülle und der Kraft” („Erdélyország, áldás földje, bőség és erő hona”).

– 1916-ban a román hadsereg betör Erdélybe, és a szász lakosság tömegesen menekül abból az országból, amely nyolcszáz évig otthonukat jelentette, majd jön a második világháborút követő menekülés, aztán a kisebbségeket „kiárusító” kommunista diktatúra, végül pedig az 1989-es fordulat utáni elvándorlás. Erdélyi identitásukból mit őriztek meg a szászok történelmi léptékű  szétszórattatásuk után?

– Az 1977 utáni kivándorlási hullámmal, amely 1990-ben tetőzött, a szász közösségek kiszakadtak Erdélyből, és valósággal szétszóródtak Németország, Ausztria, Észak-Amerika, Kanada, Dél-Amerika területén. De két szervezet mindig is összetartotta őket: a németek honfitársi, illetve szülőföldi szervezete. Ma öt honfitársi közösségről beszélhetünk. Az erdélyi szervezet néhány évvel az 1989-es fordulat után jött létre. Ezek a közösségek állandó kapcsolatban állnak egymással, tagjaik rendszeresen találkoznak. Soha nem történt meg, hogy a Berethalmon (Birthälm) rendezett évenkénti szász találkozón az osztrák és a német szervezetek részt ne vettek volna. Amerikából és Kanadából legtöbbször köszöntő üzenetek érkeznek. Ugyancsak fontos megemlíteni, hogy szász találkozókat rendez évente – pünkösd ünnepén – Dinkelsbühlben Németország is.

A szülőföldi szervezetek azokat a szászokat képviselik, akik ugyanabból a faluból vagy városból származnak. Ennek értelmében beszélhetünk a kolozsvári (Klausen-burg), a kőhalmi (Reps) vagy a höltövényi (Heldsdorf) szülőföldi szervezetről. A kivándorolt szászok inkább ezekhez a szülőföldi szervezetekhez kötődnak, hisz ezekben a kötelékek szorosabbak; a határok elmosódnak, ha ugyanabból a faluból vagy városból származók tartják egymással a kapcsolatot. Ideillő példaként említhetem a Kolozsvári Szülőföldi Szervezetet, melynek tagjai – éljenek bár Németországban, Ausztriában vagy az Amerikai Egyesült Államokban – közösen őrzik és rendszeresen újraélik erdélyi szász identitásukat. Ezt segítik elő a rendszeres találkozók, a folyóiratok, a monográfiák. Természetesen ezek a szervezetek szoros kapcsolatban állnak a még létező erdélyi szász közösségekkel is; anyagi és szellemi segítségük többnyire egy-egy templom javításában ölt látható formát.

– Milyen viszony alakult ki vagy maradt fenn a kivándorolt szászok és az erdélyi román vagy magyar barátaik, ismerőseik között? Megváltozott a véleményük egymásról, miután a szászok kivándoroltak?

– Ezeknek a kapcsolatoknak a fenntartása és ápolása attól is függ, hogy milyen mélyek voltak a kötődések, mielőtt a szász családok kivándoroltak volna. De más tényezőket is figyelembe kell venni. A románok azt szokták mondani, hogy a sokáig nem látott szemeket elfelejtjük. Az ismerőseim körében többféle magatartásformának is tanúja lehettem: egyesek soha nem tértek vissza Romániába, miután kivándoroltak; vannak, akik felégettek minden hidat maguk után; mások hébe-hóba még visszajönnek, esetleg egy osztálytalálkozóra, vagy hogy megmutassák a gyerekeiknek a „régi hazát”; ismét mások minden szabadságukat Romániában töltik, és ezzel azt sejtetik, hogy titokban még mindig hiányzik a régi otthonuk. És hogy az itthon töltött idő alatt felkeresik-e régi barátaikat, az nem a nemzetiségtől függ. Nagyon sok szász ismerősömnek egyáltalán nem volt szász kollégája az egyetemen, vagy ha igen, akkor is csak egy vagy kettő. Egy másik fajta kapcsolatot viszont a szomszédság jelent, és ez ismét független attól, hogy az embernek milyen az anyanyelve. Legtöbbször a közös gyermekkor határozza meg az emberéletet. A kapcsolatokat meg úgy lehet fenntartani, ha az emberek látogatják egymást. Nagyon sok kis- és középvállalkozás pontosan az ilyen típusú kapcsolatok eredményeként jött létre.

– Milyen szerepet játszik Erdély a kivándorolt szászok második nemzedékének életében?

– Az erdélyiség tudata még élénken jelen van a kivándorolt szászok életében. Erről tanúskodnak a már említett honfitársi és szülőföldi szervezetek is. De említhetném a Münchenben megjelenő Siebenbürgische Zeitungot, amelynek szerepe felbecsülhetetlen. Hiszen a fiatalok elsősorban ebből a lapból tájékozódhatnak a régi hazáról s egyszersmind a Németországban is működő szervezetek tevékenységéről, ünnepekről, találkozókról, látogatásokról, kirándulásokról. Megnőtt a kulturális csoportok, népi táncegyüttesek és kórusok jelentősége, mondhatnám, különleges és kiváltságos szerepet töltenek be a hagyományátadásban és a kapcsolatteremtésben. Gondoljunk csak arra, hogy nagyon sok esetben osztrák vagy német származásúak is bekapcsolódnak ezekbe a tevékenységekbe. Azok a kivándorlók, akik 1944 őszén a német csapatokkal Felső-Ausztriába és Salzburg térségébe menekültek, magukkal vitték a nemzeti viseletüket is. Tehát épp az erdélyi hagyományok őrzése segített abban, hogy a katolikus osztrákok be- és elfogadták az evangélikus szászokat.

Sajnos szembe kell nézni azzal is, hogy a kivándorlók második generációja, azok, akik Németországban születtek, vagy mint gyerekek vándoroltak ki, legtöbb esetben elvesztik érdeklődésüket a régi haza iránt. Ők pont olyan németek, mint amilyen amerikaiak a román kivándorlók második generációja. A szülői nevelésen múlik, hogy a fiatalokban ébren maradjon az Erdély iránti kíváncsiság; ha egy fiatal bekapcsolódik a kulturális csoportok tevékenységeibe, akkor a régi haza iránti érdeklődés csak nőni fog.

– Románia EU-csatlakozása visszafordíthatja azt a folyamatot, amely 1977-től felgyorsította a szászok kitelepedését?

– Idáig igencsak kevés szász tért vissza Romániába. Igaz, létrehozták a Noé Bárkája Egyesületet, de ennek 1993 és 1994 között kevesebb tagja volt, mint ahányan kivándoroltak. Mindenekelőtt mentális oka van ennek. Elterjedt ugyanis az a vélemény, hogy csak az a szász jön vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni. És ki ismerné ezt be? 

Hanem időközben kezd ez a mentalitás is megváltozni. A kolozsvári Német Gazdasági Klubban már találkoztam olyan visszavándorlókkal, akik Erdélyben sikeres vállalkozásba kezdtek. Természetesen mindannyian még német állampolgárok, de már nagyon sokan visszakérték a román állampolgárságukat is, vagy nem is kellett visszakérniük, hiszen annak idején megtartották ezt. Emellett jelentős szerepet játszik, hogy azok, akik 1990 után vándoroltak ki, megtarthatták a házukat, így lehetséges az is, hogy a visszavándorlás mellett döntenek majd.

Amint a kérdésben is jelezte, Románia csatlakozása az Európai Unióhoz 2007. január 1-jétől esélyt és lehetőséget teremt arra, hogy a szászok visszavándoroljanak. A kivándorolt szászok emlékezetében a határok a legfájdalmasabb élményekként elevenednek meg. Az Európai Unióban a határoknak csak alárendelt szerepük van. Nagyon sokunknak fontos a szabad utazás és a gondolataink kinyilvánításának szabadsága.

Ehhez a gondolathoz fűződik, hogy nagyon sok németországi német számára is fontos és érdekes lehet Erdély, és átvándoroltak volna már eddig is, javarészt a kilencvenes évek elején, ha a román törvénykezés nem olyan, amilyen. Már most is sok német választotta Romániát új hazájául, és szerintem ezek száma egyre csak nő, főleg ha a román törvénykezés az Európai Uniós normákhoz igazodik. Ezt a folyamatot nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hiszen nem egy németet ismerek, aki a munkavállalási szerződés lejárása után itt maradt, mert Németországban nem talált különösebben vonzó munkát vagy karrierlehetőséget.

Számolhatunk azzal is, hogy nem csak a szászok települnek vissza – német csoportok is letelepszenek majd Erdélyben. Valószínűleg ők lesznek azok, akik újraélesztik a német hatást és befolyást Erdélyben.

– A történelem során többször is láthattuk, hogy a szászok jelenléte befolyásolta az erdélyi gazdaságot. Hogyan látja Ön a visszatérő szászok/németek szerepét a gazdasági vállalatok megerősítésében?

– Amikor a 12–13. században a német telepesek megérkeztek Erdélybe, új ismereteket és módszereket hoztak magukkal mind a mezőgazdaság, mind a kézművesség terén, amelyeket aztán erdélyi földön alkalmaztak. Ez az új technológia segítette elő térségünkben, hogy a gazdasági színvonal egyre magasabbá váljon.

Ehhez a hatáshoz hasonlítanám a szászok és németek újrabevándorlását. Szerintem ez a visszatérés életkedvadó és frissítő hatást gyakorol majd a román gazdaságra. A visszatérő szászok és németek nem jönnek üres kézzel, tarsolyukban olyan tőke van, amely az itteni befektetésekhez szükséges, de ezenkívül, ami még fontosabb, hogy egy olyan szervezési tudással jönnek, amely elengedhetetlen egy működő piacgazdaságnál. Megjegyezném, hogy ez a bizonyos külföldi kiváló szervezési ismeret hozzásegít, hogy nálunk az európai piacon versenyképes cégeket alapítsanak, új munkahelyeket hozzanak létre, és modell és példa gyanánt szolgáljanak a romániai gazdasági élet számára. A legtöbb ilyen befektetőt a német gazdasági körökben lehet felkeresni Bukarestben, Kolozsváron vagy Nagyszebenben. Természetesen azzal is szembe kell néznünk, hogy Romániában nagyon nehéz ilyen vagy hasonló modelleket átvenni, lemásolni, egyszerűen már csak azért is, mert a román gazdaság csak kis részben vagy egyáltalán nem állt át az Európai Unió által meghatározott normák alkalmazására. Szerintem ezeket a modelleket komolyan át kellene gondolni, és alkalmazásuk igen fontos lenne, mert nemcsak irányvonalként működhetnek egy megfelelő gazdaság felé, hanem a munka módját és típusát is meghatározzák.

Kérdezett Borbáth Zsuzsanna