Az európai roma közösségek jelenlegi helyzetét csak akkor lehet megérteni, ha vizsgálatuk során nem mellőzzük a történeti szempontokat sem; ha számolunk azzal, hogy a velük szemben megnyilvánuló előítéleteket a mai napig leginkább a média (az írott sajtó, a rádió és a televízió) táplálja. Természetesen a szépirodalom is alakítója – már a 16. század óta – a közvéleménynek, amiképpen a filmművészetnek is megvan a maga szerepe ebben (gondoljunk például Emir Kusturica híres alkotásaira).

„Mindenütt a világon alsóbbrendű társadalmi rétegként fogják fel a roma közösséget, amelyhez a többség leginkább negatívan viszonyul” – olvasható a Zamfir szerzőpáros (bibliográfiánkban szereplő) 1993-as művében. Ez a kép sokszor a többség tudatlanságának eredménye, és a többség érzéketlenségét tükrözi a roma közösség valós problémáival szemben. Számos nem-roma személy nem úgy gondol rájuk, mint akiket megilletnének egy „valós nép” jellemzői.

Az Eurobarométer 2000-ben készített közvélemény-kutatási adatai szerint a nem roma polgárok negyven százaléka nem fogadna el roma szomszédokat. A romániai román etnikumú állampolgárok 23 százaléka és a magyar etnikumú állampolgárok 31 százaléka nem fogadná be a romákat városába vagy falujába. Más kutatások adatai szerint a nem roma állampolgárok 67 százaléka elutasító a romákkal szemben. Ez az arány magasabb, mint bármely más romániai kisebbséggel szemben tanúsított elutasítás.

A 2002-es népszámlálás adatai szerint Romániában 535 250 roma etnikumú személy élt, akik az összlakosság két és fél százalékát alkották. Az Életminőség-kutató Intézet (Institutul de Cercetare a Calităþii Vieþii) 1998-ban mintegy másfél millióra (1 452 700 és 1 588 552 között) becsülte számukat. Más szervezetek két és fél millióval számolnak (Minority Rights Group, 1997. 240.).

A roma etnikum önbevallás/önazonosítás szerinti (valószínű) országos adatai a 2002-es népszámlálás, illetve a PROROMI 2005-es becslése alapján:

Becslés éve              Forrás                                      Érték

2002                       Népszámlálás                           535 140

2005                       PROROMI, minimális   730 174

2005                       PROROMI, átlagos                 851 048

2005                       PROROMI, maximális              968 275

Az erdélyi roma lakosság földrajzi egységekre való lebontása a következő:

A lakóhely és földrajzi elhelyezkedés alapján a tanulmány a roma közösségek fontosabb jövedelmi forrásait a következőképpen osztályozza:

– a minimálbér a fő jövedelmi forrása a falvak szélén élő romáknak;

– az időszakos tevékenységek a nagyvárosban élő roma közösségekre jellemzőek;

– a falun élő romák harmadik jövedelemforrása a földművelés.

1990 előtt a kommunista rendszer a romák többségét állami gazdaságok munkatelepeire kényszerítette, igaz, lakást is biztosított számukra. 1989 után azonban ezek a családok elvesztették munkahelyüket – és ezzel együtt a lakásukat is. Hiszen az állam a jogos tulajdonosoknak szolgáltatta vissza az eltulajdonított földterületeket és lakásokat.

Az 1989 utáni gazdasági válság az egész román társadalomra kihatott, de  különösen súlyosan érintette a roma közösségeket. Általánossá vált körükben a munkanélküliség, a társadalmi juttatások – többek között például a gyárak által biztosított szolgálati lakások, a mezőgazdasági szezonmunkásoknak járó lakások – elveszítése. A munkanélküliség következtében a romák háromnegyede a szegénységi küszöb alatt él. Ez az arány a többségiek sorában harminc százalék alatti. Az Európai Unióban végzett 2000-es felmérés szerint a romáknak csupán 16 százaléka dolgozott, és ezek háromnegyedét is minimálbérrel fizették.

Kétségtelen tény, hogy a roma közösségek mintegy hatvan százaléka szegénynek számít.

Erdély egyik leggazdagabb embere a gyalui Varga Rudy

A Kolozsvár melletti Bács községben született. Ma ő az egyik leggazdagabb erdélyi roma. Válaszaiból fokozatosan kikerekedik a gazdag romák életvitele.

A gyalui romák bőrkereskedéssel foglalkoztak, faluról falura vándoroltak, nyersbőrt vásároltak, s a kicserzett bőrt eladták a feldolgozóknak. A hetvenes évekig a bőrkabátok még nem voltak divatban, ezért a bőrt csak lábbeli készítésére használták. Ily módon a romák megpróbáltak kereskedők és ugyanakkor szolgáltatók is lenni. A kommunizmus idején kockázatos mesterséggé vált mindkettő. Varga elmesélte, hogy sokszor a saját testük köré tekerték a bőröket, hogy biztonságosan szállíthassák.

A bácsi romák közül a lócsiszárok voltak a leggazdagabbak. Közéjük tartozott Varga Rudy apja is, aki Erdély leghíresebb lócsiszárjának számított a II. világháború után. Lealkudta a lovak árát, majd „jó áron” továbbadta azokat a kolozsvári mészárosoknak. A vágóhíd környékén szerződés nélkül zajlott az üzletkötés, becsületszó alapján. A bácsi romáknak több istállójuk is volt, ahol addig tartották a lovakat, amíg azok eladásra kerültek. A kollektivizálással azonban befellegzett a lócsiszárkodásnak. Jelszóvá vált, hogy „a traktor legyőzi a lovat”. És a mezőgazdasági miniszter rendelete alapján sürgősen elkezdődött a lovak kiirtása. Akkor a bácsi romák egy része rátért az aranykereskedésre. Varga Rudy is idejekorán megtanulta a zsidóktól, hogy a pénz a leginkább akkor őrzi meg az értékét, ha aranyba fektetik. 

Mivel az általuk forgalmazott arany jó minőségű (24 karátos) volt – például Ferenc József arcképét viselő nagydukátok –, egy ideig nagy forgalmat bonyolítottak le, főként a fogtechnikusokkal. De a délvidéken élő üstös romák is tőlük vásárolták a lányok hozományának szánt aranyat.  

Az aranykereskedés nagyon veszélyes foglalkozás volt, egészen 1968-ig ezt keményen büntették. Akik börtönbe kerültek, azok a politikai foglyokéhoz hasonló bánásmódban részesültek. Az aranykereskedelem szigorú ellenőrzésével tulajdonképpen az ékszerészeket akarták tönkretenni, akiknek java része zsidó volt.

Az 1970-es évek elejétől a romániai aranypiac legfőbb ellátói a szerbek lettek, akik a Bánáton, Aradon és Pankotán keresztül hozták be az aranyat. Tőlük vásárolták a bácsiak az aranyat, amit aztán az erdélyi piacon értékesítettek.

Az erdélyi ékszerpiac divatját közvetett módon az ékszerek származási helye diktálta. Eleinte, mivel Olaszországból származtak az ékszerészek, ezek finomak és könnyűek voltak. Utóbb, egészen 1987-ig, a lengyelek voltak azok, akik aranyat hoztak Romániába, ez jórészt orosz eredetű volt, emiatt az ékszerek divatja is megváltozott. A karikagyűrűk és gyűrűk vastagabbak, súlyosabbak lettek, súlyuk az olasz ékszereknek szinte a dupláját tette ki.

Az aranykereskedelem nagyjából a nyolcvanas évek végéig tartott, ami után közszükségleti tárgyakat és ruhaneműt forgalmaztak: pulcsikat, farmernadrágot, vegetát, cigarettát, Atlantic karórát stb. – szintén a szerb szállítók révén.

Az erdélyi „aranyos romák” érdeklődése 1989 után Törökország felé irányult. Az onnan behozott áruval kezdtek kereskedni. Meg Magyarországról és Lengyelországból behozott Dacia személygépkocsikkal. Akiknél ez bevált, rövid idő alatt tekintélyes nyereségre tettek szert, és megduplázták tőkebefektetésüket.

Az Európai Unióhoz való csatlakozás közelsége máris érezteti hatását az „aranyosok” üzleti szellemének élénkítésében. Akik ráéreztek a „történelmi pillanatra”, sütödéket, mészárszékeket, benzinkutakat és szállodákat kezdtek működtetni.

Pataréti romatelep

A Kolozsvár melletti szeméttelep – a város keleti határától 5 km-re, a szamosfalvi negyed szomszédságában – mintegy nyolcszáz roma megélhetését biztosítja. Újrahasznosítható anyagokat (fémet, üveget, papírt) gyűjtenek mind a felnőttek, mind a gyermekek. Számos jelentés és tanulmány készült már az őket fenyegető veszélyekről: az állandó fertőzésekről, a szemétszállító gépkocsik által okozott gyakori balesetekről.

Elsőként a Mócsról érkező Miki család szemelte ki magának 1970-ben Patarétet, aztán sok rokonuk idetelepedett. Kezdetben napszámosként dolgoztak a közeli mezőgazdasági farmokon, majd ipari munkát kerestek. A férfiak –  többnyire mérgező környezetben – szakképzetlen munkát végeztek a Tehnofrig öntődéjében, a Clujana bőrcserző részlegén, a Carbochimban. A nők utcaseperést vállaltak. 

1989 után a környezetszennyező ipari vállalatok bezárása és a földek visszaszolgáltatása tovább növelte a pataréti romák létszámát. Ráadásul elsők között váltak munkanélküliekké. 1989 előtt még 78 személy dolgozott közülük, ma mindössze két személynek van biztos munkahelye. Többségük a szeméttelepen fellelhető hulladékokat gyűjti. 1989 előtt a papír- és a műanyag-gyűjtés, illetve -értékesítés még jövedelmezőnek bizonyult, mert akkortájt  gázolaj és benzin forgalmazására használták a műanyagpalackokat, és magánszemélyek is vásárolták azokat.  Jelenleg a fémek és a PET-típusú műanyagpalackok újrahasznosításából származik a nagyobb jövedelem. Régebben még maguk szállították ezeket az anyagokat a begyűjtőközpontokba, ma már erre szakosodott cégek gondoskodnak a szállításról. A térségben két ilyen központ létesült: a zilahi Remat és újabban a Brantner Veres S. A.  Köztisztasági Vállalat.

Egy család átlagban napi egymillió régi lejt keres a szeméttelepen.

A pataréti telepen nyolc téglaház és mintegy száz fabarakk található. Három-négy nemzedék lakik egy fedél alatt, átlagban öt-kilenc családtaggal. Minden családnak van televíziója, minden tizedik családnak hűtőszekrénye, öt családnak autója, amit csak az a négy személy vezet, akiknek gépkocsivezetői engedélyük van. 1989 előtt a gyermekek nem jártak iskolába, most legalább tizenegy éves korukig el-eljárnak, és hét-nyolc százalékuk elvégzi a nyolc osztályt is.

Andrei Schwartz erdélyi származású német filmrendező 1993–1995 között Pataréten forgatott dokumentumfilmet, amellyel rangos európai díjat nyert. Ezért is érthetetlen, hogy a több mint nyolcszáz lelket számláló roma közösség tagjai még mindig nem számítanak Kolozsvár polgárainak, nincsenek hivatalosan nyilvántartva, a városi hatóságok nem foglalkoznak érdemben gondjaikkal. Pedig a tervbe vett környezetbarát szeméttelep létrehozásával megszűnik minden jövedelemforrásuk, ami újabb gondokkal szembesíti majd a városvezetőséget.

Fordította Kovács Mária

Irodalom

Elena Zamfir–Cătălin Zamfir: Þiganii – Între ignorare şi îngrijorare. Ed. Alternative, Buc., 1993.

Clint Wilson: Race: Multiculturalism and the Race. Sage Publications, London, 1995. (Joint UN/Romanian Government Seminar on the Improvement of the Situation of the Rroma in Romania, United Nations Support for the Improvement of the Situation of the Rroma in Romania.)

Dena Ringold: Roma and the Transition in Central and Eastern Europe: Trends and Challenges.  World Bank, 2000. 13. Also OSI Roundtable, Bucharest, 27 March 2001. Zoon, 123.

Comunităþile de romi din România. O hartă a sărăciei comunitare prin sondajul PROROMI. Finanþator Banca Mondială, Buc., iulie 2005.