Az idegen irodalmak előtt megnyílt párisi kapukon egy fémjelzett, erkölcsvédelmi rendeletekkel védett, szobatiszta jelzéssel ellátott budapesti küldemény is befutott: Bocsánat, tévedek. Őnagysága annyira finom, annyira törékeny, annyira fehér, hogy egyenesen csak az égből pottyanhatott le. Őnagysága annyira harmatlelkű, annyira gyöngéd, hogy Pesttől az útat Párisig a nem közönséges halandók módján tehette meg. Életének kiindulópontját a „kulturfölényes” miniszterium valamelyik irodájában adhatták meg. (Ilyen élet- és irodalommentesen csak ott tudnak valamit pardon „valakit” életrehivni). A magyar kőltőnők francia nyelven megjelent antológiájáról van szó. Találkozásunk első pillanatában némi rezignációval. konstatáltam, hogy Párisban, ahol. Madame Sevérineek és hozzá hasonlók forgatják a tollat „szerény és erkölcsös” honfitársnőmnek nem lesz nagy jövője. Az első impresszióm nem volt helytelen.

Ma ujra bevetődtem abba a kis. könyvkereskedésbe, ahol őnagyságát legelőszőr láttam. Most is ott találtam. Helyzetében semmi változás nem történt. Ruzsmentes finomságát nem vesztette el, tisztaságával, szüzességének szerényfehérségével még mindég annak a kis könyvesboltnak egyik: legsötétebb polcán huzódik meg. Megnyugtathatom tehát azokat, akik őnagyságát, valószínűleg annyi gonddal, annyi szeretettel és főképen féltéssel indították útnak a fények és bűnök városába, Párisba, hogy veszély nem fenyegeti. De az aggodó szülők egyben tévedtek is, mert azoknak az ízlése, akiknek odahaza őnagysága fehérségét szánták, akikre őnagyságát nyugodtan bizták volna a pesti szobatiszta jelzéssel, erkölcsvédelmi rendeletekkel fémjelzett irodalmon, már régen túlnőtt. Őnagysága vallásos kinézésével, bodros földigérő szoknyájával, ártatlanságával, vérszegénységével itt senkit sem fog megejteni...

De nem az aggódó szülőket akarjuk megnyugtatni, hanem őnagyságát kellő tisztelettel a Korunk olvasóinak is bemutatni.

Bizonyára vannak a Korunk olvasói között olyanok, akik nem tudják, hogy megboldogult Erzsébet királyné milyen fontos aktiv tényezője volt a mult század magyar irodalmának. Akik nem tudják azok vegyék meg a magyar kőltőnők francia antológiáját, irodalmi tudásuknak ezt a súlyos hiányát annak elolvasásával sürgősen pótolhatják. Megboldogult Erzsébet királyné, hogy az antológia alapján a tudatlanok segitségére siessek, igenis magyar kőltőnő volt. Mégpedig milyen költőnő? Olyan nagy hogy ebben az antológiában, az első helyet foglalja el. Azután hogy a történelmi osztályok tekintélyén csorba ne essék Lorántffy Zsuzsanna következik. Mária Terézia valószínűleg erkölcsvédelmi szempontokból maradt ki, mert hiába keressük, nem találjuk. Pedig joggal keressük; hisz´ ha Erzsébet királyné magyar költőnő volt, akkor Mária Teréziának a magyar irodalomhoz való szoros kapcsolata sem kétséges. Az antológiában található hézagok megmutatásától azonban most eltekintünk, s ezért térjünk vissza Lorántffy Zsuzsánnához és folytassuk a megszakított sort. Utána egyenesen belecseppenünk a mába. Most azután nevek következnek, amelyek a királynői tekintély árnyékában a tisztelet parancsolta szerénységükkel és tehetségtelenségükkel tűnnek ki. A tartalomjegyzékben ugyan megtaláljuk Kaffka Margit nevét, hogy a zonban a mesteri kézzel hangtalanra hangolt együttesben hiba ne tessék s a véletlen olvasó arra a következtetésre ne juthasson, hogy magyar költőnők léteztek és léteznek, az antológia összeállítója Kaffkának egy gyerekkori versét közli. Várnai Zsenivel szemben még ennyi kegyelmet sem gyakorolt. Neki nem juthatott hely ebben a császári és királyi magyar költőnői antológiában. A szociális tömegek, a nyomor, a kétségbeesés igazi költőnője, hogy kaphatott volna helyet egy ilyen előkelő, fémjelzett és disztingvált társaságban. Erzsébet királyné és Lorántffy Zsuzsánna halotti poraikból keltek volna életre, ha véletlenül Várnai Zsenivel egy sorba kerülnek. Várnai Zseni vagy Nil defetista versei helyett azonban megtaláljuk a Hiszekegyet. Ebben a bájos kis kötetben, amelynek anyagát egy francia úr ültette át franciára ezenkívül még sok mindent találhatunk; Holdvilágot. Madárcsicsergést. Szerelmes füzek összehajtását. Csillagokat, Csókokat, amelyek az erkölcsvédelem nemes határait nem sértik. Rózsafüzért, rokokót, biedermayert, parókát, állig gombolt blúzt, muzsikás suhogású szoknyákat, arcok finom bíborát, merített, ártatlan papírra nyomtatott, franciában komiszul csengő rimes versikéket.

De ne feledkezünk meg a legkomolyabb dologról.

A magyar költőnők francia nyelven publikált antológiáját Vörösmarthy Merengője zárja be. Ennek azután már fele sem tréfa. Nem! Vörösmarthy költői voltában ki merne kételkedni! ? De miként került a költőnők közé? A nemiségnek milyen csodálatos változásán ment át? Ezt a csodálatos változást a legjobb akarattal sem tudjuk megérteni. Talán mégis. Ha a naiv, a magyar irodalmat úgysem ismerő francia olvasóval (ha ilyen véletlenül mégis akad) ellehet hitetni, hogy Erzsébet királyné a magyar női poézisnek egyik nagysága volt, akkor ugyanilyen joggal azt is el lehet vele hitetni, hogy Vörösmarthy is a női galériába tartozik. Lehetséges azonban hogy az antológia anyagát összeállítónak Vörösmarthy nemiségének önkényes megváltoztatásával más, valamilyen jószándékú célja is volt. Felesleges mindjárt valamire rosszra gondolni.

Az antológia összeállítói, ha jól sejtjük, a Vörösmarthy verssel akarták kárpotólni azt a nyájas olvasót, aki néhány tucatnyi rossz zöngeményen már átvergődött. (Páris)