Ezt a könyvet egy paraszt írja faluja parasztjairól, akik fölött az idő szelleme úgy jött meg, mint az olvasztó déli szél a jégmezők felett. S recsegve, ropogva, torlódva most megindul az olvadás az agyakban, komoran és veszélyteli, kiszámíthatatlanul és rombolva, de mégis feltartóztathatatlanul egy új tavasz felé.

Kísérteties és hatalmas ennek a lassú forradalomnak a festménye, amely nem dönthető el sem a városi barrikádokon, sem gyűléseken és kormányrendeletekkel s amelytől végeredményben mégis a föld legnagyobb népének sorsa függ. S ezzel együtt mindannyiunk sorsa. (Mert bármilyen álláspontot foglalunk is el e kérdéssel szemben, bizonyos, hogy ami most az orosz parasztokkal történik, az világtörténelem.) És a föld lassú még ha reng és omlik is.

Sirokoje faluban hiába jön az ember teóriákkal, proklamációkkal és programmokkal. A sirokojei parasztok ésszel nem fognak fel semmiféle új gondolatot. Az meglepi és úgy éri őket, mint a rüh. Viszket. Mint az ojtó anyag, észrevehetetlenűl eszi magát a vérbe és okoz lázt, mérgezést vagy gyógyulást. A traktor, a motoroseke, amit először látnak úgy szaggatja fel ezeknek a parasztoknak. a lelkét, mint a földjüket. A termés még nincs biztosítva. Vetni azonban lehet.

Egy titokzatos folyamat világosodik át: az, hogy az érthetetlen, félreértett, visszautasított gondolat miként itatja át mégis a sötét gyökereket s szökken magasra a természet öntudatlan növényeként. A politika itt lélektanivá, sőt mondhatni biológikussá — természeti eseménynyé lesz.

S maga ez a költészet is ugyan így a fekete zsíros földből nő ki előttünk buján, gazdagon, össze-vissza ágazó gyökérzettel, mint valami sűrű súlyos illatokkal. Ez a paraszt Panferoff egyáltalán nem laza markolású, locsogóan diskuráló író. Stílusának súlyos, fejelt a járása, úgyanynyira, hogy a föld vele döng. De még se „sachlich” a stílusa. Panferoff ügye olyan valóságos, olyan nagy és fontos, hogy széles vállán a parasztnyelv képgazdag, színesen szőtt ruháját tudja hordani. Keveretlenül naiv, ragyogó és meglepően eredeti színekben szivárványlik. A népmesék, népdalok képei együtt szövődnek azzal a súlyos atmoszférával, amelyben a föld kigőzölgése a mezők, virágok, trágyák, parasztszobák, istállók szaga a munkával és az izzadsággal és a vérrel keveredik. Ez. az elbeszélés teljesen konstruálatlannak látszik, illetve csak annyira csorog össze valaminő formává, mint a sűrű méz, amely belülről kötődik.

A legmeglepőbb és a legtitokzatosabb lesz alakká e könyvben: emberek válnak érthetőkké, akik nem tudják kifejezni magukat s lem-berek, akik egyenként nem tudnak gondolkozni, vegetatív közösségükben gondolatokat szülnek s embereket, akik nem tudják hogy mit akarnak úgyragad el valami akarat, mint valami földalatti folyam. A „néplélek” nagyon sokat használt szó, — itt azonban az az érzése az embernek, hogy kézzel kitapinthatja.

Meg kell még jegyeznem, hogy szinte valószínütlen, hogy ez a. népi hang (tehát nem valami féle népies hangon előadott történet, hanem maga ez a népi hang, mint anyag és tárgy) általában lefordítható volna. S ily meggyőzően! Már pedig ezt a munkát német nyelvre a magyar Hajós Edit fordította.

Erre a könyvre okvetlenül fel kell hívni a figyelmet, mert ez nem csupán irodalmi esemény. Ez a könyvtermészeti esemény. (Berlin)

* F. Panieroff: Die Genossenschaft der Habenichtse. Verlag für Lit. u. Pol. Berlin 1929.