Dürkheim társadalmi filozófiája nem teremtett új módszert, összefoglaló vizsgálati rendszert a szociológiában, azonban az az óvatos objektivitás, ahogy ő az egyes társadalmi tényeket szemügyre vette, szétboncolta s igazi tudós-becsületességgel magyarázatukat igyekezett adni, példája maradhat a szinte emberfeletti semlegességnek, amivel a társadalmi jelenségek megfigyelésénél kell eljárni. Példája ennek az óvatosságnak, hogy ő volt a szociológusok sorában az első kételkedő, aki a tudományos vizsgálat tárgyává tette a legfontosabb, magát a szociológiát megteremtő kérdést: fejlődik-e a társadalom? A társadalom forradalmár bírálói bizonyára mosolyogva hallgattuk ezt a tudós-naivitással határos fejtegetést, amely azonban, már csak módszertani eljárása szempontjából is, megérdemli, hogy emlékezetünkbe idézzük. Dürkheim gondolata szerint ahhoz, hogy a társadalom fejlődését bizonyítani tudjuk, elsősorban az volna szükséges, hogy különböző idők társadalmait összehasonlithassuk (és még hozzá nem csak kettőét, hanem legalább annyit, amennyiből már matematikai valószínüséget állapíthatunk meg). Ez azonban ép, az idő folyása miatt lehetetlen. Igy aztán szerinte a jövendő fürkészése, a remény vagy a reménytelenség, vagyis tisztára érzelmi és nem tudományosan megalapozott kritériumok vezetnek bennünket a szociológia legelső, tehát legbiztosabb fundamentumot igénylő problémájában. Bizonyos társadalmi tények változását egyesek a társadalomra nézve fejlődésnek, mások visszaesésnek ítélhetik, anélkül, hogy igazának bizonyítására bármelyik fél is abszolut érvényű kritériumokat szolgáltatna.

A XX. század elején olyan nagy arányokat öltött „vallástalanságban” a materializmus hívei az emberi ész győzelmét, az egyházi tanok bukásának kezdetét látták. Az egyházak vezetői, amennyiben egyáltalában tudomást vettek ennek a vallástalan áramlatnak nagyságáról, az egész jelenséget időleges, múlékony rendellenességnek bélyegezték, amelyhez hasonlót a történelem már nem egyszer látott. A háború után fellépő vallási áramlatokban, az egyházak tagadhatatlan megerősődésében viszont a progresszívak láttak efemer, szinte divatszerű társadalmi betegességet. Az egyházak pedig, igen természetesen, úgy magyarázzák, mint az emberiség történelmének leglogikusabb stációját.

Ismételjük, tagadhatatlan ez a vallási ujjászületés. A háború utáni Európában nemcsak a „bejegyzett” egyházaknak a tömegekre gyakorolt befolyása erősödött meg (legalább is a háború előtti évekhez viszonyítva), hanem a különféle új szekták keletkezése, keleti vallások, különösen a buddhizmus divatozása, Kayserling, Spengler ideáinak, a raszisták nemzetenként változó pogány mániáinak elharapozódása mindmegannyi bizonyitéka ennek a modern vallási szükségletnek. Sőt ezekhez sorolhatjuk bizonyos tekintetben a modern filozófia, akár a. tiszta logizmus, akár az antiracionalizmus jegy-két alaptételét, sőt végső fokon a bolsevista tömegmozgalom lélektanának néhány elemét is.

Ennek a problémának a megvitatására a mult évben a párisi Écoles des Hautes Études Sociales, a Sorbonne árnyékában működő szabad egyetem, sorozatos előadásokat tartott, amelyek vezetésére a franciaországi katholikus, protestáns és zsidó egyházak, valamint a szabadgondolkodók a „rationalisme laïque”, amit a francia államvallásnak is vehetnénk, legkiválóbb szellemi képviselőit kérte fel. Az itt elhangzott véleményeket adta most ki az Alcan, az előadók utólagos javitásaival és jegyzeteivel. Georges Guy-Grand szerkesztette, látta el elő- és utószóval a mai vallásos eszméknek ezt a feltétlen igen érdekes antológiáját. Dürkheimi óvatossággal és objektivitással vegyük sorra e mozaik egymástól élesen elütő, de egymás mellett mégis szépen megférő darabjait.

A katholikus egyház védelmére hárman álltak ki. A katholicizmus ujjáéledése Franciaországban a cime R. P. Yves de la Briére, Jézus társaságbeli atya, a párisi Institut Catholique tanára cikkének. De la Brière atya, a nemzetközi politika e valóban elsőrangú ismerője és birálója elsősorban a katholicizmus univerzalitásának mai állapotát vizsgálja. Vizsgálja, illetőleg igyekezik bizonyítani azt, hogy ez az univerzalitás ma is megvan. Ez az univerzalitás főleg két térre szorítkozik. Egyik a térítési, missziós és ezzel kapcsolatos civilizatórikus munka, amely a különféle pogányok megkeresztelésében s új egyház-községek kreálásában áll. A felsorolt adatok elég nagy tevékenységről adnak számot; de a statisztikát illetőleg fenn kell tartanunk dürkheimi óvatosságunkat. A munka másik része, hogy a katholikus egyház ismét egyesítse magába a szétszakadt keresztény egyházakat, „győzedelmeskedjék végre az eretnekség felett”. De la Brière atya a franciaországi katholicizmus helyzetét a nemzetközi, a nemzetek fölött álló Egyház szemszögéből,, érdekei szerint nézi. Mit csinált Franciaországban az egyház a. loi laïque óta, amely kiszorította az állam összes szerveiből, elsősorban az iskolából? A hitközségenként megszervezett szabad vallásoktatás mellett tevékenysége ma elsősorban politikai természetű. De la Brière maga is megállapítja, hogy ez a mozgalom amelynek vezetője ma Casteinau generális, nem hozott olyan eredményeket, aminőket a „fenséges eszmével” kapcsolatban várni lehetett volna. Ennek oka — és ezt méltó objektivitással Dela Brière is látja — az, hogy a francia katholicizmus a reakció pártján áll. Hiába választotta el magát az Action Française kalandos királypártiságától (ami csak a legutóbbi években történt meg), hiába sujtotta a pápa Leon Daudet-t és Charles Maurras-t, e mozgalom vezéreit egyházi átokkal, a katholicizmus még nem találta meg politikai helyét a köztársaság ban. Ennek első oka az, hogy maga a pápaság sem adott korszerű politikai irányt. Ha politikailag jelentéktelen is a francia katholicizmus, szellemileg annál erősebb. Ezzel a problémával foglalkozik e könyvben Paul Archambaint és Gaétan Bernoville. Paul Archambant, a Nouvelle Journée szerkesztője az irodalmat veszi vizsgálat alá.

Engedjünk meg magunknak itt néhány egyéni észrevételt. Tagadhatatlan az, hogy a mai francia irodalomban és elsősorban az igazán művészi irodalomban a katholicizmus ideológiája dominál. A legkiválóbb költők és írók tekintélyes része katholikus, értsük meg egymást: nem krisztiánisták, hanem római katholikusok dogmákkal, gyónással és áldozással. És nem csak az „öregek” mint Huysmans, Bloy, vagy Claudel, de ép a legfiatalabb generáció fordul mind erősebben az Egyház felé. Költők, essayisták, filozófusok egész gárdája vallja magát katholikusnak. Marcel Jonhen de aux, Mauriac, Jean Cocteau, Marcel Arland, Jacques Maritain, Jacques de Lacretelle, Pierre Bost, hogy csak a legismertebbeket említsük.

Mi ennek az oka? Hogy lehetséges az, hogy ép az a, generáció lett a legvallásosabb, amely már világi, szabadgondolkodó nevelést kapott? Ennek okát, gondolom elsősorban ép ebben az új nevelési módszerben kell keresni. Számtalan példán és saját magunkon is tapasztalhattuk, hogy az iskolai vak vallásoktatás, a gyermekre reákényszeritett, meg nem értett hit milyen nyílegyenesen vezet, ha nem is az atheizmusba., de az egyházellenességbe. A francia irodalom mostani ifjúsága nem az iskolában, hanem önmagától ismerte meg a vallás és isten fogalmát, olyan korban, amikor már megértette őket. Számukra a hit valóban a filozófia, akár a tudományos, akár az „életfilozófia” betetőzése volt. Szabad és a maga misztikumaival, szimbolikájával valóban költői terület. (Még egy közbevetett észrevétel: olvasom, hogy Oroszországban a gyermeknevelés milyen szigorú marxista és leninista alapon folyik. Láttam második elemista orosz olvasókönyvet, amelyben Marx tanításai foglaltattak. Félő; vajjon ez a nemes ügybuzgalom nem ellenkező hatást vált-e ki az ifjuságból? Vajjon az a generáció, amelyet az iskolában nyakig, tömnek a szociológiával, fog-e oly érdeklődést mutatni a társadalomtudomány iránt, mint az a generáció, amelynek ez tiltott gyümölcs volt? Fölteszem, hogy ez a várható reakció eszükbe jut marxista pedagógusoknak is).

A legujabb francia ifjúság tehát szűzen és mint titokzatos végtelen terra incognita felé közeledhetett a katholicizmushoz. és ép abban az időpontban, amikor már a nagyon is olcsón tálalt racionalizmust, pozitivizmust, a tudományosság merev süteteit méltán avasnak találhatta. Ezzel a kérdéssel foglalkozik Gaétan Barnoville is. (Erre még vissza térünk).

A szellemi élet újjászületése a protestantizmusban a címe A. N. Bertrand párisi kálvinista lelkész cikkének. René Gillouin-é pedig A protestáns szempont. Mindketten abban látják a franciaországi protestantizmus feladatát, hogy az teljesen beilleszkedjen a Köztársaságba. Ami különben eddig sem volt probléma, tekintettel a francia reformáció számbeli kicsinységére és nemzettörténeti hagyományára: hisz a hügenották voltak a szabadszellem és a demokrácia első képviselői. Ezen a szellemi úton haladt, szerintünk, évszázadok óta a francia protestantizmus Calvintól egész André Gide-ig és ezen az úton halad a modern francia szellemiség is.

A franciaországi zsidóság szellemi helyzetéről Julien Weill, a párisi rabbiképző tanár és André Spire, a költő írnak. Az előbbinek cikke A vallási újjáéledés a judaizmus ban körülbelül ugyanazt a felvirágozást konstatálja, amit a front másik felén már de la Brière is megállapított s melyet mi is elfogadhatunk a közölt adatok nélkül is. André Spire cikke: a Zsidó problémák az irodalomban sokkal érdekesebb. Franciaországban a számbelileg elenyésző zsidóságnak legalább öt irodalmi folyóirata van. André Spire sorra veszi azokat az írókat, akik zsidó származásúak s kicsit igazolatlan ügybuzgalommal igyekszik szellemiségük „karakterisztikus” zsidóságát kimutatni. Ez az igyekvés némileg hasonlít az antiszemiták hasonló erőfeszítéséhez. Itt-ott pláne ez a hálószoba-turkálás, a jóizlés határain is átlép, „trouvaille”-ainak megbizhatóságáról nem is beszélve. Kicsit furcsán hat például Marcel Proust vagy Paul Morand talentumát csupán zsidó mivoltukkal okolni, vagy pláne Maurois-ét, akinek írásai a legfelsőbb francia miliökről adnak képet. Sokkal nemesebb munka Spire cikkének az a része, ahol a zsidósággal foglalkozó írókat veszi sorra. És annál is könnyebb, mivel a francia katholikus irodalom — Középeurópában nehezen képzelhető el — határozottan filoszemita. Oka ennek az, hogy ez a vallási áramlat a kereszténység ősforrásából, a Szentírásból indul ki. Magam is emlékszem Jacques Maritain, az új szkolasztikusok vezérének egy előadására, amely során gyermeki naivitással fordult az antiszemitizmus ellen, azzal a valóban nemes érvvel gondolván lehengerelni ennek az áramlatnak minden tételét, hogy: „Mikép támadhatja hívő keresztény a zsidóságot, mikor Jézus Krisztus édes anyja is zsidó volt?” („Meglátszik, hogy az ön anyja is zsidó volt” — felelték neki Leon Daudet hívei és felelhetné neki André Spire is). A zsidó vallásos irodalom, mondhatjuk így, karöltve jár a katholikus szellemi mozgalommal. Nem véletlen, hogy a legszebb zsidótárgyú könyveket hívő katholikusok írták. A legmodernebbet pedig, a Silberrnann-t, egy fiatal nemes, Jacques de Lacretelle. A legutóbbi katholikus hét során Edmond Fleg, a Revue Juive szerkesztője fejtegette a két áramlat rokonságát katholikus hallgatóságának helyeslése között.

Eddig tart a hivatalos egyházak képviselőinek a véleménye. A kor igazán vallásos áramlatai, amelyek az egyén és a kollektivitás lelki szükségletéből erednek, a hivatalos egyházak töltésein kivül mozognak. Nehéz volna egyetlen szóval jelölni ezt az ezer irányban fodrozodó áramlatot. A szabadgondolkozás, a humanizmus, a racionalizmus, a pacifizmus (mint eszmény), sőt maga a progresszió is, amely az előbbieket mind magába foglalja, a szabadkőművesség, valamennyi egy forrásból indul és egy cél felé, ideálisan misztikus, nem egyszer egész túlvilági jellegű cél felé törekszik.

Ezekről az egyirányú, de különféle kerülőkön mozgó áramlatokról ad képet Ramon Fernandez a Humanizmus és a hit című cikkében. Rendszerbe foglalja őket és közös eredetük megállapítása után keresi az új európai vallásos szellem orientációját. Itt valóban áll a mondás, hogy ahány ház, annyi szokás, de a különféle szokások mögött is megtalálhatjuk a közös vonásokat, melyekből egy új szertartásra, istentiszteletre lehet következtetni. Az istentiszteletből meglehet ismerni az új istenség törvényeit és dogmáit is. Mint látjuk Fernandez reduktív módon igyekszik az új istenség kilétét meglállapítani Igyekszik, mert nem könnyű dolog a különféle „szertartásokat” és áldozási módokat megismerni és egybevetni. Fernandez csak indítványozónak tekinti magát. El kell határolni az új vallásos mozgalmat a többitől és mint önálló jelenséget, mint kortünetet kell vizsgálni; ez az az út, amelyen át korunk paradicsomába és poklába felderítő expedicióra indulhatunk.

Paul-Louis Couchoud cikke a Búcsu a Krisztianizmustól kifordított inra, zsákuccába került hajdani „hívő” káromkodása, méltatlan ditirambikus fecsegés.

A kor új, demokratikus és pozitivista vallásos áramlataiban Joseph de Tonquedec, Jézustársaságbeli atya az ókori, a görög filozófián átszürődött kereszténység ujjáéledését látja. Cikke a Visszatérés a thomismushoz? alapos, dokumentált, mély filozófiai munkára épült tanulmány. Nem követhetjük itt világos gondolatainak láncolatát, amelyben a modern lélek és az ífjú Szent Tamás mentalitása közt von párhuzamot. Konklúziója: a modern léleknek Szent Tamás világszemléletét kell elfogadnia, amely a katholicizmusnak ész-szerű, szinte pozitivista magyarázatát adta, tökéletes egyensúlyt állított a föld és az ég között, egyensúlyt, amelynek középpontja az emberben. Van. Ő az, aki az ég sugarait a földhöz, a fákhoz, a növényekhez,, a házakhoz kötötte, aki a tévelygő emberi szellemnek egyenes útat mutatott fölfelé.A thomizmus nem merev formula, hanem csak egyenes ösvény, amely az emberi szellem magaslatain át egyre feljebb és feljebb vezet.

Ezen az ösvényen halad Jacques Chavalier is. Szerinte az új thomista mozgalom tulajjdonképen a francia realizmus visszahatása a német idealizmusra, a ködökbe jutott gondolat visszatérése a keresztény valósághoz. Tehát Chevalier ép azt akarja kiküszöbölni Szent Tamás ideológiájából, ami abba a görög és pogány gondolatból került s amely pogányságnak újkori képviselői a német idealisták voltak. A thomizmus igazi lényege az, ami keresztény benne, s amely keresztény világszemléletnek Descartes, Pascal, Main de Biran és végső fokon Bergson voltak a későbbi folytatói. Ez a keresztény realizmus azonban, amely a szellem területén keresi és véli megtalálni az igazi, örök valóságot, csak most kezd fejlődésnek indulni, hála a szabadgondolat realizmusának, amely számára egy bizonyos területen tabula rasa-t csinált.

Félicien Challaye a keleti vallások Európára gyakorolt hatásával foglalkozik. Mint a legtöbb ilyen Keletre forduló, ő sincs tisztában sem a keleti vallások par excellence keleti voltával, sem a kereszténység fejlődéstani lényegével s igy a „békét” s “az örök végtelen felé áhitó testvéresülést” hirdető prédikáció vallástudományi szempontból olyan naiv, akár egy falusi káplán szónoklata, aki a “Szent Kelet” nélkül is, csupán az evangéliumot lobogtatva ép´ ily frázisokkal impresszionálhatja hallgatóságát.

Leon Brunschvicg, a Sorbonne tanárának cikke, a Kelet Humanizmusa sokkal mélyrehatóbb. Ő nem a Nyugat menthetetlen feláldozását látja; a keleti áramlatok új —, hogy ne mondjuk divatszerűsége nem téveszti meg. Cikke inkább tudományos vizsgálódás, semmint jóslat vagy jeremiád. A keleti filozófia, Brunschvicg szerint századok folyamán át alapjában véve mindig ugyanarra a pontra jutott, mint a nyugati, de állandóan egy gondolatfázissal később, nagyobb kerülőkkel és számunkra regényesebb útakon. Igy Kelet humanizmusa egyáltalán nem ismeri Aristotelest vagy a katholikus iskolát és mégis fejlődése, úgy a gondolat, mint a reális élet terén ugyanazt az épokákat mutatja.

Bármelyik oldalról is való a hozzászólás, megállapíthatjuk,, hogy valamennyi vallásos, vagy vallás felé hajló lélekből ered. S ami a legfigyelemreméltóbb az egész ankétban, csaknem valamennyi hozzászóló megtudja állani, hogy csak a közös problémáról, a vallásról beszéljen, anélkül, hogy felekezeti villongásba csapott volna át.

Georges Guy Grand, aki arra a nehéz dologra vállalkozott, hogy az elhangzott véleményekből színtézist vonjon, ebből az érdekes tényből indul ki. Szerencsés kortünetnek, fejlődési fázisnak látja, hogy a legkülönbözőbb szektákhoz tartozó hívők, vagy hinni akarók ma már nem a földet akarják meghódítani valamilyen egyedül boldogító menny számára, hanem az egyetlen, ismeretlen mennyet az egész föld számára. Ami a keresztény középkorban elképzelhetetlen volt, az ma már lehetséges: a különféle felekezetek tagjai, ha nem is hivatalosan, de különkülön elhiszik egymásról, hogy az igaz istenhez vezető útnak nem a keresztlevél a laisszez-passer-ja. Érdekes jelenség, — azonban nem az új vallásos mozgalom leglényegesebb mozzanata, mint ahogy Guy-Grand hiszi, aki az összes egyházak egykor megvalósítható egyesülésében látja a vallási rennaissance diadalát és minden vallási, hitbeli probléma megoldását. Ami az ankét során objektiven megállapítható, az maga a vallási ujjáéledés puszta jelensége, amit Gaétan Bernoville és egyik bírálója Henri Gouhier fejtettek ki legvilágosabban. Ez a pozitivista tudomány csődje, végleges szertefoszlása annak a hiedelemnek, amely a természettudományoktól várta a vallási és metafizikai problémák megoldását. Dürkheim szociológiája a társadalmi tények kutatásával, ismertetésével és — tanítványai munkájában — azok kritikájával foglalkozott. A társadalmi tények közé sorolhatjuk, a meglevő és reális vallási tényt. Naiv és tudománytalan ´elgondolás, hogy a vallás tisztára a papok ravasz kitalálása. Soha tán emberi érzelmet úgy nem használtak ki hatalmi és anyagi célra, mint a vallási érzelmet, de ép´ az, hogy ez a kihasználás lehetséges volt, ez bizonyítja legalább az érzelem jelenvalóságát.

Az új vallási orientáció?

Az Écoles de Hautes Études Sociales ankétja csak francia véleményt tartalmaz, igaz, hogy Franciaországban van a legkomolyabb vallásos mozgalom, a szót nemes értemében véve, vagyis a vallást nem azonosítva a klerikalizmussal, amely ma a hit legsötétebb ellensége. Franciaországon kivül csak egy ország van, ahol a vallás problémája elsőrangú fontosságú. Oroszország.

A Szovjet Unióról világszerte kürtölt rémhírek között egyik leggyakoribb az ortodox egyház üldözéséről, a különféle patriárkák, püspökök, pópák bebörtönzéséről, megsütéséről szóló tudósítások. Nem kontrolálhatjuk ezeket a híreket, de az kétségtelen, hogy a Szovjet harcol az Egyház ellen. Magam is láttam fényképeket a vallásellenes felvonulásokról, egyházgúnyoló előadásokról, amelyeket Moszkva terein játszottak. Fényképet, amely Szent Cyril különböző búcsújáróhelyekről összegyüjtött kilenc koponyáját és huszonnyolc lábszárcsontját ábrázolta. Oroszország tényleg harcol a babona ellen, ami a vallás meggyalázása. Az egyház ellen, amely a vallás világi, tehát hatalmi képviselője. A Szovjet radikális eszközökkel takarítja el a multat, hogy helyet adjon a már alakuló jövendőnek. Milyen lesz a jövendő vallása?

A bolsevizmus ideológiájában nem utolsó helyen áll a vallásos elem, sőt alapérzelem világa, a bolsevista hit, amely tizenhat éves ifjumunkásokat és polgári származású intellektueleket büszke daccal tölt el a bíróság előtt, a bolsevista aszkétizmus, a bolsevista imperializmus, az „eljövendő új rend”, a szegény proletár megdicsőülése és a gaz burzsoá megaláztatása — népérzelmekről és népálmokról beszélek — mindmegannyi jele egy új, a kereszténységből fellobbanó vallásos mozgalomnak. Amely természetszerűleg a legnagyobb elkeseredéssel fordul ezen érzelmek hajdani elbuktatói ellen.

Franciaország a vallásbölcsek, Oroszország az új hívők hazája. Guy-Grand konkluziója, hogy az új vallás fő eleme a családi kereteken túlemelkedő humanizmus lesz, a testvéri összetartás, az egyetlen igazságra épülő kollektivizmus, amelyek a kommunista agitációnak is legáltalánosabb jelszavai. Az uj vallás csak társadalmi, vagy egyenesebb szóval: szocialista öntudat lehet, ennek feltétele azonban, hogy olyan társadalom alakuljon ki, amely minden tagjának öntudata legyen, humanista, testvéri, morális, tehát metafizikai öntudata, amit hitnek is nevezhetünk. Elsősorban ezen fordul meg az „új vallás” problémája.