Egy tizenötéves fiú feljegyzései

 (VII.)

—  Kaphatunk kenyeret is? — kérdezte habozva Jelnikitka.

—  Öt mázsát is ha kell, — mondta a gondnok. — Nagyrabecsült tanitóelvtársnő, ha parancsolja aranzsájhatok önöknek egy igazi ünnepi lakomát, csak kívánniok kell, még a galléruk mögé is önthetek valamit, — s ezt a megfelelő mozdulattal kisérte.

—  Nem értek abból semmit, amit maga mond, — válaszolta bosszusan Jelnikitka.

— Mivel esik és a gyerekek meghülhetnek, ezért hát itt kell maradnunk éjszakára: Legyen olyan jó és mondja meg a gyerekeknek, hogy hol lehet szalmát szerezni. A szénapadláson nem lehet aludni. Ezenkivül kérek kenyeret és tejet. Persze mindent megfizetünk.

Mi könyörögtünk Jelnikitkának, hogy mégis engedjen bennünket a szénapadláson aludni. Azonban mereven visszautasította, azzal a megokolással, hogy ott mindenféle rendetlenséget csinálunk s hogy tüstént elutazik és itt hagy bennünket ha a szénapadlásra megyünk. Mi ugyan egész jól megvolnánk nélküle, azért azonban mégis engedelmeskedtünk. Nagy veszekedések volnának az iskolaszovjettel és kellemetlenkedéseivel sikert érhetne el velünk szembe.

Miközben a gondnok oda volt kenyérért és tejért, ezeket mondta Jelnikitka:

— Ez a gondnok nagyon különös ember. Azt hiszem egy kerék nincs rendben nála. Nagyon jó lesz semmiféle vitába nem elegyedni vele. Ahogy én magukat ismerem, természetesen szeretnének vele barátságot kötni, ezt azonban semmikép sem tűröm. Ezt kérem jegyezzék meg.

Mit jelent ez, hogy semmifélekép sem tűri!? Ha ezt nem mondta volna, akkor minden rendben megy. Igy elhatároztuk, hogy vele és a lányokkal ki fogunk babrálni.

Szakadatlanul esett. A kertbe nem mehettünk ki, így tehát a terembe játszottunk. Csakhamar besötétedett s mivel semmiféle világítás nem volt, nem maradt más hátra, mint lefeküdni. Jelnikitka és a leányok a másik szobában aludtak. Mi fiúk természetesen mindenfélét meséltünk egymásnak és zavarogtunk, úgy hogy Jelnikitka a szomszéd szobából többször ránk kiáltott. Amikor már többé kevésbbé csend volt Juska Gromov a fülembe sugta:

—  Most!

Lefekvés előtt azt a lepedőt, amibe a városból hozott elemózsiát pakoltuk, eldugtuk. Most Juska begöngyölte vele magát s azután halkan, hogy senkise vehetett észre bennünket, kisurrantunk a szobából, hogy odakint beszéljük meg és próbáljuk ki a továbbiakat. Alig léptünk a nagy terembe, a terem ellenkező sarkában valami gyönge világitást vettünk észre. A meglepetéstől egész megrémültem. Juska is rémülten ragadott meg a kezével:

— Te Kosztya mi az?

— Valószinüleg a gondnok.

—  De megijedtem. Gyere nézzük meg mit csinál.

A fény irányába surrantunk és csak most láttuk, hogy a karzat alatti kis ajtó mögül szivárog a fény. Az első pillantásra mindez nagyon sejtelmesen hatott. Az ajtó kissé nyitva volt, úgy hogy belehetett látni. Bent az asztalon valami gyorsfőző állott, rajta egy teáskanna, a teáskanna csőrén egy hosszú gummicső lógott, amely egy tálba végződött; a tál alatt pedig egy üveg állt. A gyorsfőző égett, mellette ült a gondnok és... aludt.

— Snapszot főz, — suttogta Juska, — ismerem ezt a dolgot, a néni kém ugyanígy csinálja. Nézd csak, az üveg már félig telecsöpögött.

Egy lépést előre léptem, hogy jobban lássam. Ebben a pillantban megnyikordult az ajtó, a gondnok összerezzent és kinyitotta a szemét. Goromba káromkodásba tört ki, az üveg fölé hajolt, valamit megigazított a tálban és ismét leült.

—  Rögtön megpukkadok, — mondotta Juska — nem bírom ki tovább.

Engem is úgy fojtogatott a nevetés, hogy bekellett fogni az orrom, nehogy kitörjön belőlem. Juska azonban nem birta. Erre a gondnok felugrott  s az ajtó felé jött, Szorosan a falhoz húzodtunk, ő pedig felszakította az ajtót és kibámult a terembe.

— Már megint itt jár és utánnam kémlel, — dörmögött a szakálába. — Várj csak, ha elérlek, kékre meg zöldre verlek.

Egyáltalán nem éreztem jól magam a bőrömben. De kit akar ez kékre, meg zöldre verni? Juska állandóan belém öklözött. Nekem azonban egyáltalán nem volt nevethetnékem. A gondnok vissza ment a szobába, megint lehajolt, fölemelte az üveget és nyelni akart egyet, Juska azonban akkorát röhögött, hogy az egész terem harsogott tőle.

Ki az? — kiáltotta a gondnok és kiugrott a terembe. Amint meglátott bennünket, még hatalmasabban elordította magát s azok felé a szobák felé futott, ahol a mieink aludtak.

Erre Juska ledobta magáról a lepedőt s amilyen gyorsan csak tudtunk, felszaladtunk a karzatra. A karzat korlátja mögött elbujtunk és néztünk lefelé. A szobákban nagy lárma keletkezett. A leghangosabban Jelnikitka kiabált. Azután láttuk, hogy a gondnok visszarohant a terembe, (közben odakint megszünt az eső, besütött a hold úgyannyira, hogy látni lehetett) a gondnok mögött meg a többiek. A legvégén Jelnikitka, köpenybe burkolózva.

—  Ott, ott, — és abba az irányba mutatott, ahol állottunk a karzat alatt. — Ott állott és olyan nagy volt, hogy egész a mennyezetig ért.

—  De kicsoda? — kérdezték a gyerekek.

—  A fehér asszony!

—  Tényleg látta? — kérdezte Volodjka Schmerz. (Megismertem a hangjáról). Hátha csak álmodott maga!?

 

—   Dehogy álmodtam! Ugy láttam, ahogy most téged! — mondta a gondnok. Most azonban már nincs itt. Bizonyára most a másik szobában bolyong.

—   Na, ha már nincs itt, akkor hát menjünk aludni, — mondta Jelnikitka álmos hangon. — És ha mégegyszer kísértetet lát, akkor kérem hozza az őrt és ne zavarjon bennünket. Csak megijeszti ezzel a gyerekeket.

—   Bocsánat tanítóelvtársnő, — válaszolta a gondnok, — ha Önnel történne ilyesmi, Ön még a saját apját is felkeltené álmából.

Még valami tíz percig fenmaradtunk a karzaton, azután lassan lelopództunk a lépcsőn. Amikor a lépcső közepén tartottunk látjuk, hogy a másik ajtón (szintén a karzat alatt, de az ellenkező irányban) valami árnyék imbolyog föl. Majdnem felkiáltottam. Juska megragadta a kezem.

— Mi ez már megint? — kérdezte halkan. Észrevettem a hangján, hogy néki is nagy a félsze.

Az árnyék a fal mellett surrant, azután hirtelen a mi irányunkba tartott, egyenesen a karzat alá. Az ijedségtől elállt a szívem verése, oly kísérteties halkan surrant az árnyék. De nem jött fel a lépcsőre, hanem egyenest a kiskamra irányába tartott, ahol a gondnok ült. Megkövülve állottunk a lépcsőn. Majd veszekedés zaját, valamiféle ordítást és egy hangos ütést hallottunk és az árnyék ismét kirepült a kamra ajtaján.

—  Te iszákos nyomorult disznó, — kiabált az árnyék. — Hát most itt főzöd a snapszodat és még te merészelsz engem verni. Várj csak, ha a gondnok jön, elmondok neki mindent. Hát hallottak már ilyesmit? Beeszi magát ebbe a lyukba, snapszot főz és iszik. Főz és iszik.

—  Fogd be a pofád, te szipirtyó, — rikácsolt rekedten a gondnok és megragadta az árnyékot a nyakánál. — Hát még mindig nem érted, hogy egy kirándulás alszik itt... Felkelted valamennyit és én vagyok felelős... Istenemre mondom, kékre meg zöldre verem a pofád.

Juska és én lesurrantunk a lépcsőn és berohantunk a szobánkba. Az árnyék egyszerre elhallgatott.

— Látod, — mondta mögöttünk a gondnok. — A gyerekek ép most voltak kint és mindent hallottak. Még a szerencsétlenségbe döntesz te átkozott...

Mind a ketten belebújtunk a szalmába és annyira nevettünk, hogy szinte görcsöket kaptunk. Erre Jelnikitka kinyitotta az ajtót és ünnepélyesen mondta:

— Természetesen, Rjabcev! Legyen nyugodt Rjabcev, ezt nem fogom elfelejteni magának. Igazán vérlázító a viselkedése. Nem is találok rá szavakat.

— Nyugodt is vagyok, — mondottam s egyszerre az egész dolog már nem vidám, hanem unalmas volt számomra.

Reggel valami kékszemüveges bácsika keltett fel bennünket és megkérdezte, hogy hogy aludtunk. Ez volt az igazi gondnok, aki ép most érkezett meg a városból. A másik egy közönséges őr volt s ezért magyarázott nekünk mindent oly kómikusan. Az igazi gondnok elmondta, hogy ez az őr még Urussov földbirtokos alatt itt szolgált, most azonban valószínüleg elbocsátják. Nem az első eset, hogy a gondnokot játssza.

A visszautazáskor Jelnikitka felett szórakoztunk, aki egy részeg őrt tartott a gondnoknak s halálos komolyan hallgatta a magyarázatait. Lehet, hogy a természetrajzból tud valamit, a társadalomtudományból egész biztosan nem tud semmit.

Julius 6. Jóllehet Szinaida Pawlovna mostanában mindig nagyon sápadt és fáradt — lehetséges, hogy beteg — tegnap mégis kirándultunk megint Golowkinóra. Ha Szinaida Pawlovna nem volna hidegvérű természet, ez a tegnapi kirándulás bizonyára szomorúan végződik. Megelőzőleg a gyársejtünkben voltam. A vezetőt ugyan nem találtam meg, de hátrahagyott egy írást a sejttől a golowkinói komszomol számára azzal a kéréssel, hogy azok a parasztélet tanulmányozásában segítségemre legyenek.

Tegnap vasárnap volt. A faluban ünnepeltek. Nagyon sok paraszt már kora reggel lerészegedett. Pechünkre a komszomol emberek közül nem volt otthon senki, mert mindannyian a huszonöt kilométer távolságra levő kerületi végrehajtó választmányban voltak ülésen. Az egész kalamajka ebből keletkezett.

Szinajda hosszas keresés után ráakadt a falu elöljárójára s iaz ő támogatását kérte. Ez azonban nem jött személyesen, hanem a fiát küldte velünk, egy tizenötéves fiút. Megkezdtük a felméréseket. Kiteregettük a mérőszalagot s körös-körül parasztasszonyok, lányok, fiúk és gyerekek vettek körül és bámultak. Elhatároztam, hogy az alkalmat felhasználom a parasztság életformáinak a tanulmányozására, miközben a többiek a méréssel foglalatoskodnak. Ezért tehát a lányokhoz csatlakoztam és beszédbe elegyedtem velük. Ezek azonban össze-vissza nevetgéltek s egyik a másik hátamögé bújt s hiába kértem őket, hogy énekeljenek valami dalt. Azt válaszolták, nem tudnak ilyet.

— Közületek látta már valaki az erdei ördögöt? — kérdeztem.

— Hisz az erdei ördög itt van, ni! — mondta az egyik és rám mutatott. Mire az egyik fiú hirtelen elém áll és ezt mondja:                                                                                        

— Hagyd´ a leányokat békibe! Ezért jöttél ide?

Kivettem a zsebemből az írást és megmutattam neki. Megnézte és ezt mondta:

— Ez nem tartozik reánk! Ha te a szumkomolhoz tartozol, akkor menj a szumkomolhoz és hagyd a leányokat.

Én tagadtam, hogy bántanám a lányokat. S hirtelen észrevettem, hogy a parasztgyerekek elsodortak az osztálytársaimtól s hogy egyáltalán valami nincs rendbe.

A mérést a házak mögötti udvarokon végezték a veteményes kertek hosszában. A parasztgyerekek, akik a mérőszalag körül tolongtak, besompolyogtak az egyik kertbe és megdézsmálták a babot és azt állították, hagy a mieink közül való a tettes. Egyik asszony azután nekiesett az. osztálytársaimnak és elkezdett kiabálni. Sőt fenyegetően Szinaida Pawlovnára tört s az arcába kiabálta:

— Ha te vagy a tanítónő, akkor vigyázz reájuk! Szinaida Pawlovna egyáltalán nem jött ki a sodrából:

— A ti gyerekeitekért én nem vagyok felelős. Az enyéim mind mellettem voltak.

— Én a saját szemeimmel láttam! Az ott az, aki megdézsmálta a babot... És rám mutatott.

— De hisz ez nem igaz néni! Mikor dézsmáltam én meg a babot?

— A leányokat is állandóan piszkálta, — kiabáltak a parasztgyerekek. Ekkor Szinaida Pawlovna olyan hangon, aminőt még nem hallottam tőle, rám dördült:

—        ogy merészeli, Rjabcev a lányokat molesztálni.

Egyszerre általános fecsegés keletkezett. Én, anélkül, hogy egy árva. szót mondtam volna, kivettem az írást a zsebemből és megmutattam Szinaida Pawlovnának.

—   Nos, — kérdezte Szinaida Pawlovna.

—   Nos, ha a parasztság életformáit akarom tanulmányozni, akkor csak szabad megkérnem a leányokat arra, hogy énekeljenek valamit. Vagy nem?

Erre a parasztok közül előlépett egy óriási fickó, aki eddig egész. idő alatt hallgatott és azt mondta:

— Nézd, hogy elmenj a fenébe, mielőtt még nem késő. Itt nincs semmi keresnivalód.

A leányok messziről kiáltották:

— Volt szerencsénk, most azonban már nincs! Valami berugott paraszt is beleavatkozott.

—  Jól ismerem őket. Ez az adó miatt van. Földmérés! Az ördög vigye valamennyit.

—  Zavarjátok az ördögbe őket, különben kihozzuk a vasvillát, — kiabálták minden oldalról.

Az asszony, akinek a babját meglopták, ismét Szinaidának ment és megragadta a karjánál fogva. Erre váratlanul fölbukkant Aljoska Csikin, megfogta az asszonyt a karjánál és félrerántotta.

—  Segítség! Agyon akar ütni, — lihegte az asszony. Valami jegenyefa magas parasztlegény megragadta Aljoskát a vállánál:

—  Állj, — dörögte Szinaida Pawlovna ismét s egyetlen sárga foga úgy villogott, mint az elefánt agyara.

Térjetek észhez és ne verekedjetek, — mondotta szigorú, tanítónői hangon. — Csak jót akarunk néktek. A barátaitok akarunk lenini a városban. Ezért van szükségünk a falu tervrajzára.

— És mi van nekünk abból? — kérdezte egy félénk hang a háttérből.

—   Nagyon sok — válaszolta Szinaida Pawlovna. — Először is vannak embereitek a városban, akikben megbízhattok. Másodszor tudjátok, hogy kihez kell fordulnotok a városban. Harmadszor, mindig segíteni fogunk nektek. Negyedszer küldünk nektek ujságokat. Ötödször kijárhatunk nektek kölcsönt. Mindezeket elérhetitek velünk a városban.

—   Miért nem mondtad ezt mindjárt polgártársnő? — kérdezte egy hosszú paraszt.

— Hát megkérdeztétek? A ti előljárótokhoz fordultam, ez azonban csak jó képet vágott és nem akart semmit se tudni a dologról.

— Ez mindig olyan, — kiabálta egy részeg paraszt, — ezzel nem lehet semmire sem menni. „Én vagyok a szovjet hatalom!”

—   Na, lássátok — mondotta Szinaida Pawlovna. Most megyünk. Nem engedtetek dolgozni. Egyenlőre viszont látásra! Látogassatok meg az iskolában! Majd eljövünk megint. Most pedig menjünk gyerekek.

—   És az én babom? — kérdezte az asszony.

— Menj az ördögbe a baboddal! — mondotta a részeg. — Hát nem látod, hogy itt müveit emberekkel van dolgod. Ah, az ilyesmit nem érted te!

Az út jó nagy részén ordítozva szaladtak utánnunk a parasztgyerekek. Ezt kiabálták:

— Tetűgondnokok! Tetűgondozók!

Az iskolában Szinaida Pawlovna csak a következőket mondta:

—   Amit megígértünk, azt meg is kell tartanunk fiúk!

—   Igen, igen, — kiáltottuk mindannyian.

Julius 10. Most már meggyőződtem afelől, hogy Lord Daltonnak részben mégis igaza van. Az tényleg igaz, hogy mindenről mi magunknak kell meggyőződnünk. Ha az ember mástól hallja, az nem ér semmit.

Tegnap volt a Házassági Ajánlat előadása Gromovéknál. Előadás után az öreg Gromov meginvitált bennünket vacsorára. Mindannyian bort ittunk. Én is. A vacsora után sokáig az asztalnál maradtunk, azután Mária kihivott a folyósóra. A folyóson ijesztő sötét volt. A fejemet belevertem egy ajtóba. Rettenetesen fájt. Nem kiabáltam azonban, valószinüleg azért, mert szédültem a bortól. Ezután Mária bevitt egy kamarába.

A dolog után rémes dögszag ütötte meg az orromat. Majdnem elájultam tőle.

—  Fuj teifel, fuj, — mondottam. — Mi olyan disznó büdös itt!?

—  A bőrök. Ne törődj vele, — suttogta Mária. — Ne légy oly hangos.

Nem birtam ki tovább és hazamentem. Utközben tántorogtam a szédüléstől. A szívem hevesen vert. Mindentől undorodtam. Mindenek előtt azt akartam, hogy Szilva ne tudjon meg semmit. Miért tudná meg? Hisz Juskával nem beszél. Az utóbbi időben nagyon sokat látom Wolodjka Schmerzzel. Hogy mi szeretni valót talál ezen a fiún? Ugylátszik nem Veszi észre, hogy Wolodjka minden lánnyal összeadja magát. Egy nő önérzetét ez igazán sérthetné. S utóvégre Szilva ép´ eléggé büszke természet. Azt hiszem az összes lányok közt a legbüszkébb.

Junius 13. Ma mint „barát” mentem ki Golowkinóra. Minden eshetőségre számítva azonban Wasjka Petuchovot magammal vittem. Ő most szabadságon van. Utközben a szekszuális kérdésről beszéltünk. Meséltem Wasjkának, arról az írásról, amit az SRM-be csentem és megkérdeztem a véleményét felőle.

— Természetes, — mondotta Wasjka, — némelyek még uzik az ilyen disznóságokat. Ez a régi rezsim hagyatéka. Az ilyen természetellenes ségek ma fölöslegesek. Mindent el lehet egyszerűen és természetes módon intézni.

Megmondtam neki, hogy az írásnak még a kifejezéseit sem értem-helyesen s hogy az „egyszerű” elintézést is ellenszenvesnek tartom, különösen az utánna következő hangulat miatt.

— Nem tudom, — te bizonyára még nem szoktad meg — vélte Wasjka… — Azonkívül pedig attól függ, hogy kivel adod össze magad.

— Ha például kétszer olyan idős mint te?

— Ezek mindig ronda nők — mondotta Wasjka. Igazán soh´sem tudja az ember, hogy mit akarnak tulajdonképpen az ilyenek.

Beszélgetésünkbe annyira elmélyedtünk, hogy kiértünk Golowkinóra,, anélkül, hogy észrevettük volna. A réten parasztlányok hancuroztak. (Röviddel naplemente előtt volt). Nagyon érdekesen táncoltak; mindegyik leány a hozzá legközelebb állót ragadta meg és körbe forgott vele. Körülöttük ültek a legények, némelyik harmonikával, mások pedig anélkül...

—   Szabad megállani nézni? — kérdezte Wasjka.

—   Van valami szini valótok? — kérdezték a fiúk.

—   Természetesen!

Rágyujtottunk, azután a fiúk ezt mondták:

— Nézzétek, amennyi belétek fér.

Mindannyian körülvettek bennünket és figyelmesen néztek. Nekem. ez direkt kínos volt.

— A barátom tud mesélni, — mondotta Wasjka.

Oldalba böktem Wasjkát, de már késő volt. A leányok körülvettek...

—   Elvtárs, mondjon valami érdekes mesét.

—   Én nem tudok, ez csupán ámit benneteket. Wasjka komoly képet vágott.

—   Én és ámítás. Soha életemben nem hazudtam! Elgondolkoztam és belefogtam:

— Van egy ország, a neve Finnország, ebben az országban sok a tó és sok´ a szikla s azelőtt ott óriások éltek ...                                                                                                 

És így tovább, és így tovább´ egyre a Kalevalából. Végül már mindannyian körülöttem ültek és hallgattak. Természetesen az olyan neveket, mint Wain�ämöinen, szándékosan kihagytam, a néplegendákat azonban mindi beleszőttem, mint például az olyasmit, hogy a békákat nem szabad megölni. Amidőn azt mondtam, hogy a finnek hiedelme szerint a békák azelőtt emberek voltak, az egyik leány össze csapta a kezét és halkan felkiáltott:

—   Ojjé! pedig mi elássuk őket a hangyabolyba!

—   Miért? — kérdeztem.

— Megbabonázni valakit, hogy szerelmes legyen, — mondták a fiúk és hangosan felnevettek:

— Aksjutka kit akartál megbabonázni? Mi? Biztosan Sztjopkát! Ezután együtt énekeltünk és táncoltunk (jóllehet eladdig még sohasem táncoltam, de nagyon mulatságos volt). Hazamenet mondotta Wasjka:

 — Ha kedvünk lett volna, maradhattunk volna egész éjszaka és szórakozhattunk volna velük. Melyik tetszett neked?

Én azonban már nem akartam tovább erről beszélni. Wasjka felfogásában az egész nagyon is egyszerű és közönséges. Julius 18. Ma azt kérdezi az öregem:

— Mond Kosztya igaz az, hogy Szinocska, a ti iskolavezetőnőtök a Csikin féle segélyt a saját céljaira használta fel?

Rámeresztettem a szemeimet:

— Félre beszélsz? Mi jut eszedbe?

— Na mi van ebben? A fiú nála lakik, akkor hát joga van a, pénzhez. — Micsoda badarság ez apám!? Soha életében nem csinált Szinaida

Pawlovna ilyesmit. Hogy egy koldus szegény öreg asszonyt a pár garasától megfosszon!? Hisz csak pár garasról van szó.

—  Azt mondják több mint húsz rubel.

—  Köpj azoknak a fecsegőknek a képibe!

Julius 20. A honi ismeretek muzeumának javaslatára tegnap reggeli szürkületkor a Perkuskovó nevű falú közelében levő romokhoz mentünk. Amikor odaértünk, a muzeumi emberek javában dolgoztak és ástak. Mis. először egy kissé kipihentük magunkat a hosszú út után, reggeliztünk és csak azután kezdtünk el ásni. Az idő nagyon lassan haladt. Egyre melegebb lett, úgy, hogy még az inget is levetettük. Egyszerre csak valami csengve Juska lapátjára esik s egy kicsike kerek tárgyat emel föl. Az idősebb muzeumi ember megnézi és azt mondja:

— Egy közönséges gomb.

Már beakartuk szüntetni az ásást, amikor csontokra akadtunk. Én magam is kiástam egy csontot. Az egyik muzeumi ember azonban megállapította, hogy ló-lapocka. Már egy egész rakás ilyen csontot kiástunk, amidőn váratlanul odaáll öt parasztlegény és kérdezik:

— Van engedélytek az ásáshoz?

— Magától értetődik, — mondták a muzeumi emberek. Megmutatták az engedélyt, a parasztok azonban nem tágítottak:

— De mi nem engedhetjük meg! Ti kincsek után ástok, pedig ez a. föld a falué. Tinektek nincs semmi jogotok ahoz, hogy a mi földünkön ássatok.

Próbálták a dolgot megértetni velük, a parasztok azonban nem hagytak fel az akadékoskodással, sőt a végin még fenyegetőztek is, hogy összetrombitálják a falút és az ördögbe kergetnek minket. Ekkor az egyik muzeumi ember ezt mondta:

— Hát akkor ássunk együtt! Vagyunk vagy tizenheten és mindenkinek jut egy lapát. Nektek is adunk lapátot. Az arany, amit találunk az mind a tietek, azonkívül pedig minden a mienk. Ha pedig ez nem tetszik nektek, hát akkor miattam trombitáljátok össze az egész falut!

A legények nekifeküdtek a munkának. Világos, hogy az aranyat nem. akarták a többi falubeliekkel megosztani. Megfigyeltem azonban, hogy nem azon a helyen ástak, ahol mi dolgoztunk. A muzeumi emberek párszor figyelmeztették is őket, ők azonban nyakaskodtak. A mi helyünkön egyre csontokba ütközött az ásó.

— Különös, — mondotta az egyik muzeumi ember — egyik sírdombon sem akadtunk ennyi csontra, mint itt.

 

A parasztlegények nem soká ástak, legfeljebb egy fél óráig, azután elhajították az ásót és tovamentek. Az egyik megkérdezte:

—   Mit csináltok a csontokkal?

—   A csontok is érdekelnek bennünket, — mondták a muzeumi emberek. — A csontokról állapítjuk meg, hogy mikor keletkezett egy ilyen domb és más hasonlókat.

—   Akkor menjetek oda a mezőre, — mondta az egyik — itt csak lovak vannak elásva; ott akadnak tehenek is.

—   Miféle lovak?

— Tíz évvel ezelőtt valami járvány volt itt, — mondotta a legény. — Akkoriban itt és oda lent a mezőn ásták el a dögöket. Ott lent azonban még több van.

Egy másik dombnak kellett tehát nekilátnunk. Azonban itt sem akadtunk egyébre, bármennyit is ástunk, mint egy tizenöt kopekes pénzdarabra a cári időkből.

A muzeumi emberek úgy vélték, hogy az ásatási tervezetekben valami hiba van; téves dombokat jelöltek ki. Nekem az a véleményem, hogy előbb a parasztokat kellett volna megkérdezni és csak azután ásni.

Julius 22. Napról-napra nagyobb az élet az iskolában. Egyre több tanuló jön haza. Szerjoska Blinov is visszaérkezett. Ma beszélgettem vele. Ez azonban egy krachhal végződött.

—   Végleg elhatároztam, — mondotta Szerjoska, — hogy forradalmat csinálok az iskolában. Mindenki tudja, hogy skrabjaink nem állanak feladatuk magaslatán. Egészséges és élő szellemre van szükségünk, nem pedig arra a hulla légkörre, ami körül vesz bennünket.

—   Ez egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy igazad van, — válaszoltam neki — s nem is hiszem, hogy ez leninisztikus volna. Nekünk tanulnunk kell s olyan gyorsan, amily gyorsan csak lehet, a főiskolára kerülni.

—   Ügy, már hallottam, — mondotta Szerjoska — te itt közben mintagyerekké nőtted ki magad! — Nagyon dühös lettem s erre megvolt a krach.

Ma apám ismét előállt azzal a pletykával Színaida Pawlovna felől.

— A Csikin suszter özvegye meséli a szomszédoknak, hogy a se gélyt nem fizetik ki neki egészen.        

— Valószínűleg valami féle százalékot levonnak tőle, — mondottam.

— Nem, ezt a százalékot az iskolavezetőtök kapja Aljoska számára. Csikinné azonban azt mondja, hogy ő eltudná látni ennivalóval, cipővel meg ruhával Aljoskát, ha az egész segélyt kifizetnék neki.

— Ha azonban én mondom neked, hogy ez jegy pletyka. Ismétlem, Szinaida Pawlovna nem vesz el egy fillért sem a fiútól.

— Az lehet. Mivel akarod azonban Csikinné száját betömni? Egyre azzal fenyegetődzik, hogy a bírósághoz megy.

Milyen bornírt asszonyi

Julius 25. Az iskolánkba ma bomba robbant: valami inspektor érkezett. Miután már julius végén vagyunk, az iskola fele már együtt van. Mára ép egy nagy kirándulást terveztünk az erdőbe; ehelyett az inspektor jelenlétében általános iskolagyűlést kellett tartani.

Az inspektor az iskolarevizió bejelentésével kezdte. A revíziós bizottságban a skrabok és a tanulók részéről egy-egy tag vesz részt. Nagyon sok lárma és ide-oda való vitatkozás után a többség Szerjoska Blinov mellett döntött, a skrabok egész különösen Jelnikitkát választották.

Mint a villám, olyan gyorsan terjedt el a tanulók között az a hír, (hogy honnan ered magam sem tudom) hogy az iskolánkat burzsoá kilengések miatt denunciálták s mert állítólag a skrabjaink nincsenek helyzetük magaslatán. Nagyon megütköztem ezen. A kisebbek között (ezek közé tartozik Szerjoska fiatalabb testvére, Griska Blinov is) nagy titkolódzás folyik. Oda mentem a fontoskodókhoz és csakhamar megtudtam, ´hogy vizsgálat esetén különböző igazságtalanságok miatt beakarják panaszolni a tanítókat, állítólag a mi skrabjaink pontosan úgy viselkednek, mint a régi iskola tanítói. Hangosan agitáltam az ellenkezője mellett, a többség azonban nem csatlakozott se hozzám, se a többiekhez, hanem várakozó álláspontra helyezkedett.

Griska Blinov a társadalomtudományban, a számtanban és oroszban elbukott s ezért maradt a második csoportban.

Julius 26. A reviziósbizottság ülését a tanítószobában tartja. Nekünk természetesen nem mondanak semmit. Szerjoska Blinov egész ostobán viselkedik. Griska Blinov pártja növekedett, az enyém ugyan annyi maradt. Amidőn ma elmentem az auditorium mellett benéztem és láttam, hogy Szilva együtt van Wolodjka Schmerzzel. Megakartam kérdezni tőlük, hogy kinek a pártján vannak, mellettem-e vagy Griska Blinov mellett? De nem zavartam őket. Amikor odébb mentem, arra gondoltam, hogy milyen hűséges társ és segítő volt mellettem nehéz esetekben azelőtt Szilva s hogy most nincs senkim. Nagyon rosszul esett ez a gondolat. Szilvának nem tudok semmit se felróni még most sem. ´Sokáig ide-oda járkáltam az iskolaudvaron, azután hazamentem, de sehol sem leltem nyugtom.

Mit tetszik neki Wolodjka Schmerzen?

Julius 27. Voltam Máriánál. Undorító! Undorító!

Julius 28. Ma írtam egy verset, pedig nagy butaság verset írni;

 

Felcsendül agyamban sok okos beszéded,

Nemrég még, némán is értettelek téged.

Már csak mással beszélsz.

Elfelejtesz engem,

Pedig tenélküled semmi sincs szivemben.

 

Na most, jó ez a vers vagy rossz?

Julius 29. Az inspektor magához hivatott pár tanulót és kikérdezte őket a skrabokhoz való viszonyukról. A skrabok most napok óta nagyon izgulnak. Nikpetos visszaérkezett az utazásáról s nálam mindenfelől érdeklődött. Nem tudtam neki semmi okosat mondani; a fejem egész más dolgokkal van tele.

— Vérlázító — mondotta Nikpetos — az inspektor eljárása. Mindenekelőtt az iskolaszovjet ülését kellett volna egybehívnia.

Szinte közvetlenül ezután a beszélgetés után hivatott az inspektor. Rajta kivül jelen voltak még Jelnikitka ijesztő sápadtan és Szerjoska Blinov lesütött szemekkel.                 >

Mondja, Rjabcev elvtárs, — kérdezte az inspektor — milyen az iskolavezetőnő viszonya a tanulókhoz.

—  Az iskolaszovjetben válaszolni fogok Önnek elvtárs, — mondottam.

—  Fel vagyok hatalmazva arra, hogy erről kikérdezzem.

—  Akkor kérem tessék a felhatalmazást az iskolaszovjetnek bemutatni,

 

 — válaszoltam és kimentem.

Felkerestem a fekete Szoját.

—   Emlékszel még arra, hogy mit mondtál a tavasszal?

—   Igen, még tudom, — mondotta Szoja és csodálkozva meresztette arám a szemeit.

—   Akkor tehát megbízhatom benned! Olvasd el ezt a verset. Nem reád vonatkozik. De mond meg a véleményed!

—   Nagyon jól tudom, hogy nem reám vonatkozik, — mondotta Szoja és halkan maga elé olvasta a verset. Lassan olvasta; többször; látszott, hogy minden egyes szót alaposan megvizsgál.

Természetesen nagyon kiváncsi voltam a véleményére. Ő azonban hallgatott. Végül megkérdeztem.

— Megakarod tanulni kívülről?

Csak ekkor láttam, hogy bőg. Sebesen mondotta:

— Nagyon közönséges dolog tőled, ide adod olvasni nékem azt a ver set, amit valaki másnak ajánlottál.

Kivettem a kezéből a papírlapot és csendesen elosontam. — Az ördög ismeri ki magát a leányokkal.

A tornateremben gyanutlanul Wolodjka Schmerzbe és Szilvába ütköztem. Hagytam, hogy tovamenjenek s azután utánuk kiáltottam:

—   Sokat megpróbáltatott!

—   Mit akarsz, Rjabcev, — kérdezte Wolodjka, — hisz én nem csináltam neked semmit!

— Pukkadj meg! — mondtam és odébb álltam. Szilva megállt és nagyon csodálkozva nézett reám.

Julius 30. A reviziós bizottság folytatja a munkáját. Azt beszélik, hogy a skrabok beadtak volna egy tiltakozást a központi hatóságnak. És azt is mondják, hogy a skrabok elakarták hagyni az iskolát. Pár fiúval beszéltem és elhatároztuk, hogy megpróbálkozunk valamivel.

Velem a következő történt. Voltam Gromovéknál és egyedül találtam Máriát. Megint a nyalakodással kezdte és korholt. Azt mondta, hogy egy disznó vagyok, amiért oly rég nem voltam nála. Én ezt válaszoltam:

— Nekem az a véleményem, hogy ez az egész csupán nemi perverzitás,

—  Micsoda? — és a csodálkozástól rámmeresztette a szemét.

—  Gyere, felolvasok néked valamit, — mondottam és kimentünk a kertbe.

A kertbe kivettem a zsebemből az SRM-ből csent papírdarabot és felolvastam neki. Mária egész belepirult és azt mondta:

—  Micsoda disznóságok ezek?

—  Ha veled vagyok együtt, én is disznónak tűnök fel magam előtt.

—  Miért — kérdezte Mária és látszott, amint a puder alatt elvörösödik az orra. — Én azt hittem, hogy neked kellemes.

—  Nem, — mondtam határozottan. — Nem akarok úgy járni az életbe, mint valami pathologikus alak. Isten áldjon.

—  Te egy buta kölyök vagy, semmi egyéb.

—  Jó.

—  Egyáltalán nincs jogod elhagyni. Már ép´ kitelt az ideje. Befoglak perelni tartásdíjért.

Még valamit kiabált, én azonban elmentem.

A tartásdíjhoz gyerek is kell. Olyan ostoba még se vagyok.

*

Ezen a helyen Rjabcev füzetében egy teljesen összegyűrt gépírásos papírlap következett az SRM bélyegzőjével, a másolat hiteléül.

 

MÁSOLAT.

Ha a levelemet olvassa, ostobának, idiótának és pathologikusnak fog nevezni, holott én egész normális ember vagyok, ugyanúgy, mint maga. Én azonban csak munkás vagyok, maga pedig az intelligencia körébe tartozik. Maga művelt, én analfabéta vagyok. Hogy miért vagyok analfabéta azt ön nagyon jól tudja: a munkásosztály életfeltételei rettenetesek voltak. Az emberek homályban és műveletlenségben nőttek fel, ezért a szegény családok gyermekeinek nevelése nemcsak természetellenes, hanem egyenesen visszataszító volt, hisz a szülők úgy örömükben, mint bánatukban csak ittak, ezután meg verekedések következtek. Az apa ütötte az anyát, a gyerekeket kihajszolták az utcára s még külömb dolgokat is csináltak. Részeg állapotban párosodtak, anélkül, hogy a gyerekek jelenlétére tekintettel lettek volna; részegen vagy józanon minden dolgot a nevén nevezték, a gyerekeknek nem adtak enni s ütötték, verték őket, nem nézve se azt, hogy mivel, se azt, hogy hol. Magam is ilyen nevelésben részesültem. Erkölcsi nyomorult vagyok. Erkölcsileg és fizikailag defektusos. Beteg, de nem én vagyok a hibás, hanem hibás a környezet, amelyben felnőttem, hibás a társadalom, amely ilyen természetellenes életet teremtett. Ez ellen a betegség ellen kétségtelenül rendszabályok után kell nyúlni, de nem börtön és hasonlók, hanem észszerű és helyes rendszabályok után. Ártatlan emberek nem szégyenlítek magatokat, szerencsétlen martirokat büntetni?

A Népnevelési Tanács és az Igazságügyi Tanács az ilyen dologért öt évre zárja be az embert. Én azonban egy szegény munkás fia vagyok, természetellenes feltételek között nőttem s már nem tudom, hogyan és miért és hogy mikor lett belőlem onánista. Kétségtelen azonban, hogy én szerencsétlen, tíz éves koromtól kezdve p�äderáziát űzök, az emberek megvetnek, a hatóságok börtönnel fenyegetnek, kinél panaszkodjam, ki fog megérteni, ha csak nem az, aki hasonlóképpen betege ennek. Én azonban mégis elhatároztam, hogy a paraszt és munkás kormányhoz fordulok azzal a kéréssel, hogy a p�äderasztákat és onanizálókat ne büntessék meg, hanem gyógyítsák ki. Megakarom gyógyíttatni magam, adjatok lehetőséget a gyógyulásra, mentsetek meg, vagy lőjjetek agyon, de ne zárjatok be. Félek a büntetéstől, ezért nem irom alá a nevem, mert jól tudom, hogy letartóztatnátok. Már harmincöt éves vagyok. Látom, hogy az elhagyatott gyerekek is űznek ilyesmiket s ebből az következik, hogy ezek is ugyanolyan fizikai és erkölcsi nyomorékok lesznek, print én s hogy az ilyen generáció a panaszt és munkás kormánynak nem hasznára, hanem kárára lesz. Mentsetek meg, mentsetek meg!

Növendékeitek: onanisták, p�äderaszták, szadisták stb... . Társadalom! csodálkozz el gyümölcseiden; amit vetsz, abból aratsz; ahelyett, hogy minket büntetsz, büntesd meg magad. Március 26.

*

Julius 31. Ma döntő nap volt. Már kora reggel pár pajtásommal megegyeztem. Négy órára volt az egész iskola általános gyülése az iskolaszovjettel és a reviziósbizottsággal együttesen kitűzve.

Magam köré gyüjtöttem a legmegbízhatóbb fiúkat és elfoglaltuk az első padokat, közel az elnökséghez. Jelnikitkán kívül egy skrab se volt jelen a gyülésen.

Először az inspektor beszélt:

—  Elvtársak! Mint az iskolát ellenőrző bizottság képviselője állok önök előtt azzal a feladattal, hogy a központi hatóság nevében az iskola élete fölött őrködjek és szükség esetén a visszaéléseket megakadályozzam. Nem állithatom, hogy a maguk iskolájában valamiféle nyilvánvaló visszaélés történt volna. Másrészt azonban sajnálkozással vagyok kénytelen megállapítani, hogy egynémely nem kívánatos tendencia észlelhető iskolájukban... De bárhogyan is legyen, a reviziósbizottság, amely vezetésem mellett dolgozott, a következő határozatot hozta...

—  Én nem irtam alá! — kiáltott fel Jelnikitka hirtelen, fal fehéren és visszaesett a székére. Rögtön szalmiák szeszt hoztak és ismét magához tért.

—  Elvtársak, — mondotta az inspektor — a reviziósbizottság arra az eredményre jutott, hogy egyes tanítóik nem állnak feladataik magaslatán...

Erre megadtam a jelt.

—  Le vele! Értelmetlenség! Hazugság! — kiabáltak barátaim minden oldalról.

—  Le vele! — dörögte Juska, direkt az inspektor fülébe, olyan hangosan, hogy az inspektor belerezzent.

Az elnök, Staszjka Welepolszkaja vadul hadonászott a csengővel, a lárma azonban nem hagyott alább, mig én nem adtam meg a második jelt, mire a pártom tüstént elcsendesedett. Csali a hátsó padokból hallatszott Griska Blinov magányos hangja:

— Szemtelenség, Rjabcev! Feláltam és mondtam:

— Kikérem magamnak a személyeskedést.

— Azon kívül elvtársak, — folytatta az inspektor tovább — a reviziósbizottság elhatározta, hogy külömböző dolgok előzetes megvilágítása után az általános gyülés elé azt a kérdést terjeszti, vajjon bizonyos tanítók, akik nem rendelkeznek elegendő autoritással, továbbra is az iskola kötelékében maradjanak-e ...

Erre megint jelt adtam... Amikor a lárma elcsendesült, felállt Szerjoska Blinov és a következőket mondta:

—  Kettős minőségben kérek szót: először, mint a bajtársatok, másodszor pedig, mint az általatok választott reviziósbizottság tagja...

—  Te vagy a kétfejű sas, mi!? —kiáltottam közbe.

— Semmiesetre sem egyfejű kígyó, amelyiket a saját keblemen növeltem naggyá. (Nem tudom mit akart ezzel mondani!) — Elvtársak, én a reviziósbizottság javaslatát a következő okokból kifolyólag pártolom: a mi önkormányzatunk sántit mind a két lábára és nincs semmi jelentősége. Az oktatásból hiányzik minden egységesség. Teljesen távol áll az élettől. Az iskola nem tapad semmiféle termelési folyamathoz...

— Miért hallgatott hát idáig Blinov? — rikácsolta Jelnikitka. — Hisz ön tagja a sejtnek...

—  Elvtársak, — mondotta az inspektor — ha nyugodtan meghallgatnak, még a következőket szeretném megmagyarázni: itt most nem kell végérvényes határozatot hozni. Ez a központi hatóságtól függ. Mi itt, csupán a tekintetbe jövő kérdéseket akarjuk megbeszélni s az iskola felfogásáról jegyzőkönyvet felvenni.

— Kérem tessék meghallgatni! — mondottam. — Itt ül annak a gyári sejtnek a vezetője is, amelyhez csatlakoztunk. Ő azonban beszéljen később. Én most csak a következőket akarom mondani: Szerjoska Blinov! Éjjeleztél velünk Szolnecsnoján, ahogy azt Jelena Nikitisna tette? Láttad a fehér hölgyet? Közbeléptél érettünk, amikor a parasztok szénásvillával fenyegettek? Szerjoska Blinov, lemondtál a szabadságodról, hogy az egész nyarat velünk töltsd, mint ahogy ezt Szinaida Pavlovna tette? Oda adtad magad Aljoska nevelésére, mint ő, amikor Aljoska édes apja meghalt? Azokat a kérdéseket, amelyek nyugtalanítottak bennünket és a fejünket szétfeszüléssel fenyegették, megválaszoltad úgy, mint Nikolaj Petrovics?... Te arról fecsegsz, hogy az iskolánk elszakadt az élettőt... Mialatt azonban mi a legkomolyabb életveszedelemben a falusi életet tanulmányoztuk, mialatt mi természettani anyagot gyüjtöttünk s mialatt ásatásokat végeztünk, hol voltál te ezek alatt az idők alatt? A fűbe hemperegtél és a (nappal süttetted a hasad! S ennek dacára azt hiszed, hogy te, a te feladatodnak inkább megfelelsz mint Szinaida Pavlovna a magáénak? Felelj, tényleg azt hiszed?

Most nem adtam semmiféle jelt, a lárma azonban, ami kitört, egész rettenetes volt. Az egyik rész mellettem, a másik rész meg ellenem volt. A sejtvezető kért szót:

— Az inspektor elvtárssal nem értek egyet. Nem cselekedett célszerűen. Elözőleg nem lépett érintkezésbe a sejttel. Hogy az iskolában csupán egy frakció létezik, nem pedig egy önálló sejt, ez nem döntő ellenvetés. Ha az elvtárs legelőször a sejthez fordult volna, akkor megmondtuk volna néki, hogy az iskola, ha bizonyos hiányai vannak is, mégis normálisan dolgozik. Ha a tanítók nem volnának feladatuk magaslatán, akkor mi erről bizonyára értesültünk volna. Ezt itt hallom most először. Blinov elvtárs szintén célszerűtlenül cselekedett, miután a sejtet nem avatta be a dologba. Ebből azt látom, hogy nincs szilárd talaj a lábai alatt.

—   Azt hittem, hogy ezek olyan dolgok, amelyek csak az iskolára tartoznak, — dadogta Szerjoska.

—   Nem, Blinov elvtárs, ezek nagyon is nyilvános természetű dolgok, — válaszolta a sejtvezető. Kijelentem az egész gyülés előtt, hogy Rjabcev elvtárs nélkül, aki a vörös ifjúság kötelességeit úgylátszik jobban ismeri, mint sok mások, ez az ügy nagyon célszerűtlen fordulatot vett volna...

— Bravó, Kosztya,. — ordította Juska Gromov. — Én azonban jelt adtam neki s erre jelhallgatott. Ekkor láttam, hogy Szinaida Pawlovna bejött a terembe.

— Ami azzal a bizonyos üzemmel való összeköttetést illeti, úgy erről mi tudunk a legkimeritőbb felvilágosítást adni, inspektor elvtárs — folytatta a sejtvezető. — Jöjjön a sejtünkbe. Fel fogjuk világosítani mindenről. Ami meg az apátlan Csikint illeti, akinek a nevelését az iskolavezetőnő magára vállalta, úgy a sejt engem bizott meg, hogy Szinaida Pawlovnának Csikinért s általában az ő egész áldozatkész, önzetlen és húsz éves szociális munkájáért nyilvánosan köszönetet szavazzak.

Erre kitört a tetszés vihara. Azt hittem, hogy a tető beszakad. A sejtvezető nevetett, intett a kezével és elakart menni. Én a fülébe kiabáltam, mert különben a nagy zene-bonában nem értett volna:

— Hová, Ivanov? Maradj! Ő azonban visszakiabálta:

— Látom, hogy nélkülem is elkészültök!

Körülnéztem: hát hol a fenébe van az inspektor? Elment! És már jött Jelnikitka mámorosan. Elakartam osonni, a tolakodás azonban ijesztő van. Utóiért és rám kiáltott:

— Megváltozott magáról a véleményem, Rjabcev.

Mit érdekel engem az ő véleménye!? Hirtelen a fekete Szoja ragadta Meg a káromat:

— Állj, Kosztya! Most végleg ki kell békülnöd Szilvával. Komolyan kell venned, ha én mondom neked.

Mögötte állt Szilva. Reám nézett és mondta:

— Na, Vladlen. Kezet fogtam vele.,

Augusztus 5. Az iskolában nincs semmi különös. Majdnem minden időmet a football-téren töltöm. Az öregem költségekbe verte magát és vett egy igazi footballcipőt; ezért játszom most a második osztályban, ahová csak akkor veszik fel az embert, ha rendes cipőfelszerelése van. Jobb hátvéd vagyok, de néha a jobbösszekötőt helyettesítem. Már voltam kapus is. A csapatkapitány azonban ismét hátvédnek állított be, mert állandóan kifutok a kapuból. Nekem azonban az a véleményem, hogy egy igazi kapusnak nem kell az egész idő alatt egy helybe rostokolni és arra várni, míg a kapura lőnek. Hogy is lehet a kaput két lépés távolságról védeni? Hisz az ellenfélnek akkor nem is kell rugni a labdát, hanem egyszerűen benyomják a kapuba. Nagyon bosszankodtam, mert a kapus mégis a legfelelőségteljesebb játékos s ezen kivül nyilvános mecscsek alkalmával mindig csak a kapust tapsolja meg a publikum, a hátvéddel a kutya se törődik. De mégis elhatároztam, hogy a csapatkapitány parancsának engedelmeskedem, miután minden footballcsapat egy kollektivum s lebben a kollektivumban a legszigorúbb fegyelemnek kell uralkodni, ha nem akarnak veszíteni. Juska Gromov például balszélső csatárt játszik és mindig vezet, ez azután rendszerint azzal végződik, hogy valamelyik hátvéd elveszi tőle a labdát. Már megmondtuk Juskának, hogy ez így nem megy tovább. Ha mindenki primadonnáskodik, akkor lehetetlen az összjáték és akármelyik csapat megver bennünket. Juska azonban nem enged magának beszélni. Azt mondja, hogy a híres balszélső csatár, Kukusin is mindig kifut s hogy ezen a módon a legkönnyebb az ellenfél kapujára előre törni. Végül a csapatkapitány megfenyegette, hogy ha a jövőben nem. óvakodik a kifutástól, úgy a harmadik osztályba helyezi s általában nem engedi meg neki a nyilvános mérközéseken való részvételt. Erre Juska megígérte, hogy többet nem „vezet”. Tegnap azonban, amikor a harmadik osztállyal treníroztunk, ismét megtette, s jóllehet háromszor sikerült neki a labdát a védelmi vonalon keresztül vinni és három gólt lőtt, végül a kapitány mégis megfedte. Juska azzal próbálta magát igazolni, hogy állitólag nem tud belejátszani a játékba közvetlenül a kapu előtt, mivel a bíró állandóan lefütyüli a játékot. Erre azt mondta neki a kapitány: „dolgozz a hátsó lábaddal s akkor nem jösz zavarba”! Mindnyájan nevettek s amikor Juskával hazafelé mentem, ezt mondtam:

— Azt hiszem végül mégis csak a harmadik osztályban kötsz ki!

Juska azt válaszolta, — köp erre a dologra! Ha engem a harmadik osztályba helyeznének az egész futballjátékot a szögre akasztanám, illetve ezen a sport téren semmiesetre se játszanék tovább.

(Folytatás a következő számban)