Ernst Glaeser regényének* ez a címbe írt bevezető mottója pár hét alatt szállóige lett. Ám ezt a mottót nem az eredetisége vitte sikerre, hanem annak a felismerése, hogy Ernst Glaeser regénye ép oly megrázó, mint félreismerhetetlen bizonyítékokat szolgáltat apáink bűne felől. Ezzel a könyvvel első esetben készíti el egy nemzedék, mely eddig mindig csak anyagul szolgált, — s tudományos kritika, jóakaró gyámkodás és szellemes elemzés tárgya volt, — önmaga az utolsó tizenöt esztendő mérlegét és számol be arról az időről, melyet az apák még akkor is nagynak neveztek, amikor gyermekeik előtt ennek az időnek a kicsinysége már egész nyilvánvaló volt.

Ernst Glaeser könyvében annak az ifjúságnak szenvedésteli útját rajzolja meg, amelyiknek tizenkét éves korában jutott osztályrészül a háború kitörését megélnie s különkiadások és nacionalista frázisok harsogásai között répán és pótlékokon nevelődött férfivé. Ma pedig? „Miután a mai társadalom fiait még az élet legnagyobb veszedelmeitől sem kíméli meg, ezért ennek a generációnak ettől a társadalomtól se szabad túl sokat, a szellemiekben például becsületességet, az erény dolgában •gyengédséget és meggondolást, az érzésekben pedig valami kis melegséget várnia. Ennek a generációnak mindezt meg kell szereznie. Küzdenie kell napról-napra, a végleges állásra, vagy az elégséges tőkére való minden kilátás nélkül. Igy élnek tehát, akár bőven, akár szegényen máról-holnapra a megöregedés félelmétől űzve szívükben”. Heinrich Mannak ez a pár sora hívebben fejezi ki a polgári ifjúság jelenlegi helyzetét, mint az ő nemrégiben Berlinben előadott komédiája, melyben a mai ifjúság tipikus reprezentánsaként csak a találékony és mindig sikeres „Schieber-fiút” állította színpadra. S ha a német Untertan legszigorúbb kritikusa kétséggel is bocsájtja meg ezt a felületes és kritika nélküli énekes játékot mégis, ha maga egy Heinrich Mann is egy ilyen fontos kérdésben a közvélemény hibájába esik, vajjon nem azt bizonyítja-e ez, hogy mily édes keveset tudunk mindannyian arról a nemzedékről, amely végül mégis a formáját és tartalmát fogja meghatározni évszázadunknak.

Mert vajjon ki vállalkozott eddig arra, hogy ennek a nemzedéknek a szószólója legyen? A sznobbok és vállalkozó szellemű karrierhajhászok egy klikkje — gondoljunk csak Thomas Mann fiára, Klausra és barátaira — akik fiatalságukat olcsó előnyként arra használják, hogy a lehető leggyorsabban és legkönyebben az apák pozícióiba helyezkedjenek s akiknek az az egyedüli vágyuk, hogy mindenben ugyan azt tegyék, amit az elődök. Ez az ifjuság — husz éves, fagyott szívű, eltompult érzékű aggastyánok csapata! A másik oldalon viszont a munkásifjuság áll kötelességének és feladatának szűk korlátai közé szorítva, olyan élmények bélyegével eszméletén, melyeket valóban átélni és átgondolni eddig még nem volt ideje.

Ilyen viszonyok közt jelenik meg Glaeser fiatalon, átitatva az időtől, de felelőséggel is az idővel szemben, minden póz és hiuság nélkül, elmondva mindazt, „amit ő és barátai a háborúból láttak”. Kétségtelen: a könyv csak epizódok, Glaesernek azonban még sincs szüksége mentegetnie magát megfigyelései vázlatossága miatt, mert ebben a könyvben mégis benne van az egész háború. Nem a lövészárkok és hadtápvonalak háborúja, hanem a Hinterland nem kevésbbé kegyetlen háborúja, az éhségfront, a kenyérért és tejért kígyósorban álló asszonyok martiriuma, a fiaikért aggodó anyák és szerelmi boldogságukban megcsalatott leányok, egy egész önmagára utalt az őrületnek kiszolgáltatott és tönkretett ifjuság háborúja.

Glaeser regényének első részében csodálatos megértéssel és bámulatos megérzéssel tárja fel ezeknek a félérett ifjaknak testi-lelki szükségleteit, a könyv nagy értéke azonban mégis a második rész. Ez a rész egy egész korszak dokumentuma. „Ezzel a könyvvel nem az volt a szándékom, hogy „költsek”, mondja Glaeser. S én is az igazságot akarom, még ha oly töredékes is, mint ez a beszámoló. – L. L.

*Ernst Glaeser: Jahrgang 1902. Gustav Kiepenheuer, Potsdam 1929.