Európa beteg, Európa menekül, Európa halott. Nem Spengler szobajátékká kopott Untergangfilozófiája, nem Ilja Ehrenburg gyilkos Európaszerelme és halottvirasztása, nem a cáfolhatatlan tények bizonyítják, de a kétségbeesett mentőkísérletek: Páneurópa és a revü, Mussolini és a Vatikán, Népszövetség és Zörgiebel, misszionárusok és szakszofon és mindenekelőtt a fellegvármentalitás emberei, a „szellem: Európa” individuálhedonistái, Európa szervezett koronaőrei Flake-tól Suarès-ig. A francia André Suarès a német Neue Rundschauban a feltámasztott Európát állitja a jövő perspektívájába. Suarès igazi koronaőr: beszédét a félelem determinálja, tehát kell, hogy bátorságot szugeráljon önmagába, ellenséget kisebbítsen, fellegvárban higyjen és fellegvárért harcoljon. Ázsia? Feminin. Sohse lehet igazi ellenség. Európa halott? Erre az ázsiaiak maguktól sohse jöttek volna rá, öngyilkos európaiak beszélték be nekik. Az igazi erő individuális. Európa az individuum szolgálatában a szellem egyetlen fellegvára. A morál tehát: Európa. Európa a minőség; minden más mennyiség. A mennyiség pedig sohse lázadhat a minőség ellen: Ázsia sohasem lehet ellenség. Ázsiától nem kell félni, mint ahogy nem kell félni a négerektől és a termeszektől. A fellegvárból meg sem látni őket: hangyatömegek csupán, kik nem méltók, hogy meglássák a szellem isteni ragyogását. Az igazi ellenség a barbarizmus és így ellenség Amerika is. „A barbarizmus: a rombolók és ujrakezdők, Az ujrakezdés az emberiség örök szégyene. Az európai eszme lényege: védekezni minden ellen, ami nem európai szellem, érzés és rend”. Tehát: Ázsia ellen, Amerika ellen, Afrika ellen és Szovjetoroszország ellen, noha „a tömeg, a természet, a föld: kommunista”. És itt ennél a pontnál, ahol Suarès a szellem szentségét akarja szembeállitani a barbár veszélyekkel, önmagát cáfolja. Európa szintén tömeg, természet és föld, mért kell a szellemnek a valósággal ellenkező útra térni? Mért kell szemet hunyni Amerika előtt, mért megtagadni és a barbárok sorába taszítani, holott USA az európai szellem egyetlen legitim gyermeke, az európai szellem igaz eredménye és kikristályosodása. A szülő megtagadja gyermekét, de a valóságban együtt halad vele iaz igazi ellenség ellen, a jövő perspektívája, a tömegakarat ellen, a tett ellen, a próba ellen, melynek célja a tömeg mennyiség-értékét minőségértékké fokozni. Suares-ből a szellem álarca alatt az igazi, az az individualista európai beszél, aki tudatosan negligálja a gazdasági, szociális meglátásokat, aki a „szellem” fellegvárába vonul, hogy ne lássa a tömegek, az élet igazi arcát, „Európa” anachronizmusát, hogy így elérhessen a védekező arisztodemokráciához, mely a szellem segítségével megvethető, elvethető, széttaposható hangyarajjá bélyegez embereket, milliókat. A „szellemi oligarchák” néha álarcrántóan vetik el a sulykot, mint például Suarès: „Kina és India bölcsei kéne, hogy a nagy európaiak mellé álljanak, hagyják nyugodtan magukra a. kinai és indiai milliókat”. Az európai szellem tehetetlenségét, kapkodó önzését, halott voltát ily leplezetlenül kínosan ritkán dokumentálták. A félelem a fellegvármentalitás tömeg ellenség es arcát vetitette.

Szellem a fellegvárban: menekülés, negatívum. Elkülönülő szellem, ma: gyávaság, valóságtagadás, önatmoszférateremtés. Alig egy páran, akik őszintén ismerik be a menekülés tényét: protestálón, küzködőn, tiszteletet, parancsolón és anachronisztikus községbe olvadón. Ezek a, szentek, az aszkéták. Ez a XX. század egyetlen szentje: Hugo Ball1. Az agy, az ész, a kritikai lelkiismeret első és utolsó aszkétája, ki menekülően, gyerekes sietséggel viszi szent voltát, a halott katholicizmus tömjénes pantheonjába, hogy így elveszítse belső önerejű szentségét és csak a gyerek maradhasson, az elfáradt, az elpihent gyerek, aki édes gyümölcsként kóstolja és szopogatja a szavakat „Credo... et in unam sanctam catholicam et apostolicam ecclesiam”... Ball. 1912-ben Hülsenbeck-kel és Klabund-dal együtt folyóiratot indított Revolution cím alatt. Már az első számot elkobozták Ball egyik Szűz Máriát profanizáló verse miatt... Háború. Ball menekül. Svájc. Megcsinálja a Cabarett Voltaire-t, megalapítja a Dada-t. „A mi kabarénk gesztus. Minden szó, minden hang, minden mozdulat egyet bizonyít: ennek a lealázó kornak nem sikerült, hogy tiszteletet csikarjon ki belőlünk. Ugyan mi imponáló és tiszteletreméltó is volna benne? Ágyúi? Nagydobunk hangosabb. Idealizmusa? Népi és akadémiai kiadásában már rég nevettséggé vált. A grandiózus csataünnepek és kannibáli hőstettek? A mi önként vállalt őrületünk, illuziólelkesedésünk a fenébe kergetik”. Ballék Dadá-ja kétségbeesett kulturtiltakozás volt, gyerekes nyelvöltögetés. De ép ez az egyenlőtlen harc, ez a macskazene hívta fel és ébresztette valóságra az elaltatott lelkeket, mert a fantasztikus grimaszok mögött ott volt a félelem döbbenetének Gorgófeje, a menekülés ténye, a csőd cáfolhatatlan anarchiája, a rettenetes játék: pont pont vesszőcske. Vég, ami után csak új kezdet jöhet. Likvidálás. Változás. Átértékelés. Forradalom. És Ball, aki a kabaréban püspöki ornátusban darált mágikus evangéliumokat, aki Krapotkinnal és az anarchizmussal kacérkodott, ez. az ember, kinek kabaréje srég vizavi állt azzal a házzal, ahol egy bizonyos Lenin nevezetű orosz lakott, a világmészárlás egyetlen tiltakozó hősének, Liebknecht Károly meggyilkolása hírére idegesen jegyzi naplóját: „Valahogyan kivül estem mindenen. Ezen a napon különös módon arra emlékszem, hogy gyerekkoromban ötvenszer egymásután olvastam el Bouillon Gottfried kereszteshadjáratát. Oh hogy szerettem Tankrédot és Clairvauxi Bernhardot”. Ball kitárt karokkal menekül a nihil elől a nihilbe, az „alap”-hoz, megmámorosodik a szentektől, a patrisztikától, megirja hallatlan szépségű Bysantinisches Christentum-ját és Európa leglázasabb napjaiban tessini magányában magához öleli az Acta Sanctorumot, a testvéri segítséget: „Most már jöhet akármi, tántorithatatlan alapon állok”. A mindennaphoz vezető lépés helyett a mindennaptól megváltó lépés. Szent menekülés! Ball esetében szentté válás csakugyan „A cél: transzcendentális életetélni. A mi hirhedt gondolkodóink megelégedtek a transzcendentális teóriával”. Nem hinném, hogy Ballt a katholikus hierarchia szentté avassa, nem konvertita ő, akivel dicsekedni) lehet, és megtérése még csak nem is párisi gesztus, mint Cocteau és Max Jacob esete. Az ő katholicizmusa az őskeresztények, az Assisi őskommunizmusa és igaza van azoknak, akik meglátták, hogy az egész naplókönyv földalatti témája: küzködés a lenini kommunizmussal. De ez a szent alaphoz-menekülés pozitiv valóságában szomorú és negativ játék: önmagáért való aszkétizmus, az agy tüzének hideg lobogása, menekülő és őrző kriptamécses, önmaga körül világitó. Az elfáradt ember szent gyönyörrel száll imaginér, világtággá szugerált cellájába és elfeledkezik a kinti legyilkolt milliókról, akikért élt és lázadozott még tegnap és idegenül nézi a feltörő új erőket, akiket még ő segített előcsalni, de akiket már nem ért. Menekül, hogy ő is bizonyítsa: Európa beteg! Legjobbjai aláaknázott fellegvárakba és bedűlt katakombákba huzódnak.

Csak a költők szeretik és siratják mítosszá, grandiózus halottá önmagukat, az öngyilkosságot: Európát. Ehrenburg Európa elkésett utolsó szerelmese a hullafoltokat csókolgatja. A bomlási processzus perverz líráját Iwan Goll2 dokumentálja kollektiv kinyilatkoztatássá, adaequat cocktaill bölcselettel és cinizmussal. Lírai górcsövezés és szenzációjáték dacára pontosan ráhibáz a kórokozóra, az eurococcusra, az európai betegségre. Eurococcus: a mindent szétrágó semmi. A hitetlenség, az unalom, a fáradtság, a menekülés, a gyengeség és gyávaság, a pusztulás kéje, gyönyöre és félelme: az öngyilkosság stádiuma. Az egyetlen altatószer, az egyetlen aszpirin: az arany, a pénz. Ime az európai, a bacillushordozó krédója: „Szeretem a pusztulást önmagáért, az öngyilkos alázatot, a piszok, szegénység, bűn és minden gonosz hihetetlen naivitását. Tolvajok, kitartottak, ringyók utolsó gyermeki ártatlan nemzedéke”. Sikoly: „Isten után kiáltok, aki fenyeget, de akinek kezéből mégis ehetek. Le a szabadsággal! Hol a diktátor, aki megmondja nekem, hogy ki vagyok? Hol a nő, aki megöl, mert szeret? Nap, hol vagy, mindjárt sötét lesz. Éjszaka hol vagy, mert hajnal is van valahol?” A halál szépsége, szavak részegsége, kollektiv lírai dekadencia: Európa. A kórokozó nem véletlen, századok tenyésztették, civilizáció hordozta és irodalom fertőzte valósággá. Iwan Goll hangos kéjelgéssel muzsikálja világgá hősi korok metafizikáját: Európa lelkét, a lírát, a Narcissost, az öntükrébe fulladt én-t. Elhamarkodott ítélet? Goll megpróbálja mégegyszer. Harcba veti a tartalékot, az új nemzedéket. Az eredmény lesujtó: a lövészárkok és Remarque-gyilkolta nemzedék után egy még fáradtabb generáció sietteti, bizonyítja Európa halálát. „Fáradtak és közömbösök. A négy éven át mindennapi harctérijelentésekben szervírozott férfiúi bátorság és erény közönyössé tette őket mindennel szemben. Nagyság nem létezik. Az államilag és a különböző Marseillaisekben proklamált szabadságtól undorodnak. Haladás? Ismeretlen. Az izzadó munkás-tömegeket meg sem látják. Nem értik a klasszikus szépséget, egyáltalán semmi szépet nem ismernek. Fáradtak, rettenetes fáradtak”. Remény sehol? Ha van: az csalóka, erőszakolt, hasonlatos a központi hatalmak Mitropaálmához. Goll előráncigálja a Mitrop�äer tipust. A kicsiben kitenyésztett európait a központot, a svájcit, a naiv, természetes jó embert. Edmundot, aki mindenhová egy órával később érkezik, aki Romain Rollandtól Leninig szentimentálisan, hamisan mindenhová bebotorkál, hogy a végén az új. Páris, az új Európa, a haláltáncEurópa a szemébe nevessen, felszívja és elnémítsa. Mert csak a semmi él intenziven, a dekadencia aktiv cinizmusa, emberek, „akik tudták, hogy nem a teremtő életnek, de az ugyanolyan termékeny halálnak vannak felszentelve. Ugy éltek, mint akiknek már nincs veszteni valójuk. Mint a középkor vogelfrei vagabundjai. Embereknek és Istennek az arcába köptek. Azt keresték, amit megtalálni féltek. Azt építették, amiről tudták, hogy később le fogják rombolni. Szerették azt, amit gyülölniük kellet volna és kinevettek mindent. A civilizáció öngyilkossága!” Öngyilkosság, tömeges, mámoros, sietős és hisztérikus rekedtséggel orditó: „Hívjátok az amerikaiakat! Hívjátok a négereket!” — Goll ez a valahai aktiv gondolatzsonglőr szabadító lépésre már nem képes. Két utolsó könyve: gondolat monologizálás, költői viviszekció és nem operáció. Az eurococcus felfedezője játék közben halálra fertőzte önmagát is. Az eredmény: dekadenciaszolidaritás, mely lírai szépséggel szugerálja a halál kéjét, a pusztulás tényét. Kacérkodás, mely megöli az egészséges felirtózást. Öngyilkosság, szolidaritás a menekülésben útmutatás helyett. Ennek az Európának nincs tragédiája, nem lehet tragédiája. Tragédiaképtelen, tragédiajogtalan. Lezáró krónikása csak Goll lehet: a lírai essay — a semmi láthatóvá tétele.

Hívjátok a négereket! Raboljátok el Európát, a mítoszt és teremtsenek új legendát, új költészetet, új célt! Játék a lehetőséggel és Claire Goll3 könyve már címben dokumentál: A néger Jupiter elrabolja Európát. A fehér nő és a néger szerelme, házassága. Nem kreaturális ősformában, primitívségben került össze a két ember, de a párisi civilizáció legfelső csiklandozó fokán. És a négerből, ebből a megvett, civilizációval leöntött és elaltatott néger intellektuelből kell, hogy kitörjön az igazsággal felérő egyszerű emberi, hogy semmivé szaggassa a fehér nőt, a kulturcafrangok játékos macskáját. Itt a regényben még regényes szekszuális motiválás döfi a tőrt a fehér húsba, de a kéz már nem Othelóé, a tőrdöfésnek már hátborzongtató szimbolikus jelentősége van, a cím is erősíti, de az intellektueljáték még gyengíti a valóságra döbbenést. A néger René Maran4 regényei már valóságdokumentumok. Az európai kritika annak idején szuperlativuszokkal köszöntötte a Batuala irodalmi szépségeit, csak a lényeget nem akarta észrevenni, a vádat, az ítéletet „Civilizáció: trónusod holttestekre épült. Akármit teszel, csak a hazugságból élsz. Ahol te megjelensz: könnyek peregnek és fájdalom orditt. Te nem vagy világító fáklya, de mindent elégető pernye. Amit megérintesz, az meghalt”. Batuala és kutyájának Dsumának a története ma már közös címet visel: Afrika lelke. És Afrika lelke kreaturális naivságában a maga javára dönt. „A fehérek? Csak hazudni tudnak. Tudatosan, úgy ahogy más ember lélegzik. Ezért és csak ezért vannak előnyben velünk szemben”. Regény: nyugtatja lelkiismeretét a “jó európai”. Akinek valóságdokumentum kell, az olvassa el elejétől végig a gyarmati elnyomatás és imperializmus elleni liga brüsszeli kongresszusának jegyzőkönyvét.5 Olvassa el Henri Barbusse vagy Toller beszédét és döbbenjen meg a kiküldöttek, a kinaiak, az indiaiak, négerek beszámolójától. Jos iah Tshangana Gumede a négerek és fehérek visszonyáról beszél: „Az utcán bottal a kezében egy kis fiú. De te fehér ember ágyúkkal felfegyverkezve „hadat” üzensz neki. Ez tehát nem háború, a szó igaz értelmében. Ez gyilkosság! Mi senkinek sem adtunk okot civódásra, népünket ennek dacára mégis lemészárolták. És ezt imperializmusnak nevezik... 1927-ben érvénybe lépett a Colour Bar Act, melynek értelmében a fekete többé nem lehet szakmunkás”. Daniel Colraine a délafrikai fehér szakszervezetek küldöttje beszél: „Az imperialisták kolonizációs politikája a fehér és néger munkásokat egymás ellen kijátssza, holott a szabadulás egyetlen útja a fehér és bennszülött munkások közös frontja”. A kongresszus immár halott legendás alakjának a szenegáli néger levélhordónak, Lamine Senghor-nak a szavai valóságos ökölcsapásként hatnak: „A kolonizáció egy nép jogainak és életének teljes elnyomatása. Kényszermunka, rabszolgaság. Dekrétek humanitást bitorló paragrafusai nyíltan vádolnak: 10 órai munkaidő után a gyerekek és asszonyok megszabott bére 1,50 franc, férfiaké 2 franc. És akkor még azt merik mondani, hogy a rabszolgaság el van törölve, hogy az emberek egyenlők. Akik ezt merik nekünk mondani, azok nem idióták, de emberek, akik rossz viccet engednek meg maguknak velünk szemben. Nem igaz, hogy a rabszolgaságot eltörölték. Ellenkezőleg: modernizálták. De ma már kinyílt a szemünk. Tudjuk és konstatáljuk, hogy franciák vagyunk, mihelyt arról van szó, hogy háborúba menjünk, vagy hogy dolgozzunk. De ha jogainkról merünk beszélni, akkor már nem vagyunk franciák, de négerek ... Minden baj oka a kapitalizmus. Ez szüli az imperializmust. Ép azért mindenki, aki a kapitalizmus nyomása alatt áll, fogjon kezet. Harcra ugyanazokkal az eszközökkel, amelyekkel jönnek. Pusztítsátok el a világbajt: a világimperializmust. A négerek soká aludtak. De vigyázzatok: aki mélyen aludt és egyszer felébredt, az többé nem fog elaludni”. A kongresszus jegyzőkönyvének cime: „Lángjelek a Palais Egmont ormán” figyelmeztető rakéta a szellem-Európa felé, azok felé, akik állandóan „szellem”-mel öblögetik szájukat, de akik a valóságban még kis ujjukat sem mozdítják meg Európa, Ázsia, Afrika kizsákmányoltjaiért, akik mint Suarés csak hangyarajokat látnak bennük és csalják önmagukat, védik ormaikat, tabut tömjénezve a barbárok felé: „Ha vannak is a civilizációnak bűnei, az emberevő négerek, az aekvátor erdeiben tanyázó állati és kommunista törzsek, matematika-, fizika- és irott törvények nélkül élő népek: barbárok”. Igy Suares, Lamine Senghor máskép. Kiki maga módján. A szellem arisztokratája, aki a civilizáció védelmében csak az emberevő négereket látja (és Európában talán csak a nem létező szepsii emberevő cigányokat) és a munka egyszerű lázadozó rabszolgája. A halott menekülő Európa látszat-gőgje, (mert a valóság: kapitalizmusfalazás) és a halottá kínzott áldozat bosszúakarata. írástudó kit segítsen? Ha Európát megtagadja, ha Lamine Senghort magához öleli: áruló, ha az ellenkezőjét csinálja: áruló. Barbusse, Toller, Holitscher így, Suares úgy. Az egyik előremenekül, a másik hátra. Ami közbül van, az halott, az elmult, az szétfolyik. Ami közbül van, az Európa, ez a talán valójában sohsem létezett pozitiv imagináció, mely mindig csak ürügy, álarc és lelkiismeretnyugtatás volt és mely ma nem más, mint lényegre emelt árnyék, melyet a világkapitalizmus kicsit babonásan, kicsit szentimentálisan kénytelen magával cipelni. A jó európai ma valahogy Lamine Senghornál kezdődik. A „jó európai” ma kimozdul a periferiákra és ott tart próbát, ítéletet önmaga multja és jövője felett.

Hugo Ball halott imaginér perifériákra menekült társa — érdekes véletlen —Richard Hülsenbeck,6 a Dada másik alapítója, túl a divatprimitivizmuson négerrevün, megtalálja teljes élő valóságában, igazságában a négert. „Afrika a láthatáron”: nem frázis, nem csatakiáltás, de józan, szinte túljózan tárgyilagosság eredménye. Hülsenbeck a hajóorvos hajójával körülkeringi Afrikát. És a valahai dada-ember, aki fantasztikus imádságokat kacagott a megőrült világ felé, az orvos pontosságával és felelős diagnózisával leírja azt, amit lát, amit gondol és igazságnak érez. A hajó egy menekülésben megragadott fikszpont: az európai civilizáció csúcseredménye: a polgárúton! A kéjutazók, a snobok, a gőgös hajótisztek jelentéktelenségének, a hajóstársaság kapzsiságának, az egész Betriebnek maradéknélküli feltárása a polgári, az európai kultúra lehetetlenségét, életképtelenségét kacagja. „Milyen nevetséges, ha lelkileg műveletlen emberek hatalomra kerülnek, mert nem értik, hogy a hatalom egyjelentésű a feleiőséggel!” És ez a vak hatalom körülkeringi az idegen testet, az áldozatot, Afrikát és nem lát. Hülsenbeck pontos vádat jegyez: „A baj alapja az, hogy Afrikát technikai lelkek hóditották meg, akik itt egy közlekedési problémát akartak megoldani ... Hogy itt emberek vannak, kiknek joguk is lehet a saját kulturájukra, ki törődik ilyen csekélységgel? Az idegen, a hatalom nem tesz mást, mint behajtja az adókat és ezt az egész üzletet a misszionárus betömjénezi istennel. A missziós telepeknek nincs is más feladatuk, minthogy a négert racionális munkára (olvasd: kizsákmányolás) neveljék. Arról van szó, mint kell a természeténél fogva kommunista négerből individualista strébert kitenyészteni... Itt jön az ember tudatára annak, hogy az európai problémákat nem lehet európai gondolkodással megoldani”. És itt látja meg az ember Európa lelkét, ahogy teljes meztelenségben és keménységben a kívüleső archimedesi ponton ténnyé valósult és elkülönült. Az angolokról van szó, a legigazibb európaiakról, akik elvetik az imaginációt, akikre mint elveszett (és mégis irigyelt) bárányokra tekint az európai, akiket most a nivelálódás időpontján egynek akar érezni önmagával, mert érzi, hogy ereje, tőkéje igaz lényege ott kint őrződött meg aktiv anachronizmussá, de ezt nem vallja be, inkább int, óv, figyelmeztet, tanácsol. Lásd M. J. Bonn cikkét a Neue Rundschau juniusi számában, melynek jellemző címe: Die Europ�äisierung Englands. A kizsákmányolás mestere az angolszász, a morállá emelt önzés célegyenes individualistája. A kolonizáció, a néger probléma, keleti kérdés, a kapitalizmus alfája és omegája keletkezésében és végeredményében angolszász (a kezdő kolonizátorok a dekadenciaterhelt portugálok gyorsan letűntek). Hülsenbeck könyve tulajdonkép nem más, mint az angolszász kapitalizmus természetrajza, mely kristálytisztán vetiti az európai uralkodó morál lényegét: „Gazdagnak lenni, azt jelenti, hogy az ember boldog és tisztességes, aki szegény, az kell, hogy erkölcsileg gyanus legyen”. Az európai civilizáció, a kapitalizmus determinálta fehér társadalom farizeusképe, pusztulásra érettsége kristályos keménységgel dokumentálódik Hülsenbeck csendes józan utikönyvében, ahol még a felháborodás is tárgyilagos mondanivalóvá keményedik. Hülsenbecknél az emberi lényeg világformáló ténytartalma döntőn lükteti a parancsot: „A világot meg kell változtatni!” Az európai civilizáció Hülsenbeck könyvének utolsó csendes izzású mondatában kapja meg a halálos döfést: „Itt az ideje, vagy tán már az utolsó perc is, hogy felkerekedjünk arra az útra, mely a néger felé vezet”. Ez a mondat nem hisztéria, nem irodalmár perverzitás, nem snobizmus, de fáradtan lüktető rezignáció, mely mégis megismerés: itt az ideje, hogy jóvá tegyünk mindent, hogy megváltozzunk, hogy változtassunk. Hülsenbeck ugyan kicsit nagyon messzire szaladt, hogy tudatósítsa azt, amit Berlinben is megfigyelhetett volna. Kicsit menekülés ez a könyv, ez a hajó és Hülsenbeck nem is tagadja, bevallja a menekülés témát, a félmunkát.

Az utazás: menekülés. Akár az előd Arthur Holitscher7 csinálja, akár a jogutód Hülsenbeck. Holitschernél az emberiesség örökfiatal tüze, lelkesedése dolgozik, ez röpiti előre, a megállás biztos szenzációt jelent. Igazi utazó, akit kiadója bátran küldhet ki, mert az eredmény: szenzációs világkönyv, ahol minden mondat sürit, de szét is mállik, ha hosszabban, ha élesebben nézzük. Hülsenbeck a hajóorvos csak úgy mellékesen nézi a dolgokat, de amit leir, az maradéknélküli dokumentum. Holitscher egész lélekkel, egész testtel öleli fel a látást: a lelkesedés, a döbbenés, az egész tüdővel való kikiabálás konturokat seper, dimmenziókat tágit, színesít, nagyit, idegesít, izgat, lázit, túlharsogja önmagát, a kontrollt, a kétséget, a félelmet, a sietős menekülést. Tipikus példa a Fest Russland útijegyzet. A tíz éves fennállás szovjetünnepe rózsaszínbe van mártva, annyi benne a folytonos optimizmus, a kritikátlan hit, hogy az írás pont az ellenkezőjét éri el: az ünnep atmoszférájának a mindennapba való szugerálása megtörik a valóságon és csak az előremenekülés ténye marad meg: a lelkes szolidaritás mindenáron már most végeredményt felmutatni akaró öncsalása. A vágtatással elriasztott félelem ott lapang Holitscher majdnem mindegyik könyvében. 120 PS-el rohan Délnyugateurópán át és a vágtatás, a menekülés megtorpan az elsuhanó kis házaknál: „Az ilyen kis városokban az emberek valószinüleg nagyon sokat szenvednek”. „Valószinüleg”: noha jól tudja, hogy kik szenvednek és miért. De ez a tudat különc és a sárba húzza az embert. Sem Holitscher, sem Hülsenbeck nem nézik egész közelről Európa kizsákmányoltját: a proletárt. Elmennek felfedezni máshová, menekülőn lelkiismeretnyugtatón. Felfedezik a hajón az ellentéteket, a négerben kirívón a rabszolgát, Oroszországban a mentő ünnepet, az Egmont palota tetején a lángnyelveket, de a valóságot a hangyatömeget nem közelítik meg ugyanakkora energiával és lelkesedéssel. A brüsszeli kongresszus és Hülsenbeck könyve egyformán bizonyítják: az európai önmaga tehetetlenségét a kapitalizmussal szemben ilyen menekülő oldal támadással vezeti le. Önönmaga atmoszférájában már nem tudja, (meg sem próbálja, vagy nem meri!) kell az idegien keret, a néger, a kinai, ami felpaskolja, ami igazolja jóakaratát.

Néger és proletár a láthatáron! Egyszerre egyidőben. A legkizsákmányoltabb faj és osztály együtt. Ami eddig irodalmi rekvizitum volt, nyomor és rabszolgaság részvétnyálazta szimboluma, az most veszély, valóság: Európa lidércei. Európa ez a betegesen túlhizlalt imagináció, a kapitalizmus jogcime a perifériákra szorította a tömeget, az életet, Suarès hangyarajait. És ezek a perifériák törvényesen erősebben, lüktetőbben, frissebben barbár módon élni kezdenek és mozogni és visszatódulnak feltartózhatatlanul, hogy élni tudjanak. A hangyarajok ellepik a közbeeső üres területeket mindenestől. Az egyetlen pozitiv vérkeringés, életáram ma a munkás-tömeg. De a szellem emberei nem keresik a hozzájuk vezető útat. Ez volt a baj tizennyolc előtt és ez a kardinális hiba kergeti ma újra csődbe, menekülésbe az intellektueleket Suaréstől-Gollig, Balltól-Hülsenbeckig. A munkásosztály ma már öntudatos, önerejü tényező. Nem kér a kölcsönökből és nem nyugtázza a részvétet. A kinyilatkoztatási formákat újjáélte és ma már megmásult kultura negligálja a tegnapot: Európát. Hans Lorbeer és Emil Ginkel:8 egyszerű munkások, de könyveik előszavában már ott él az önerejű elkülönülés öntudata: „Elmúltak a napok, amikor a munkásság dalait és nótáit a burzsoáziától volt kénytelen lopni, amikor még a liberális polgár énekelte a munkásság nyomorát és szenvedését. Ma új ritmus lüktet bennünk. A gép, az utca ritmusa, a bérkaszárnyák, a nyomor ritmusa. A tollat az osztályöntudat, a szolidaritás nyomta a kezünkbe”. És Lorbeer vázlatai, riportjai a forradalmár munkáséletből, Ginkel teljes értékű versei már új világot reprezentálnak. Uj érzést, új gondolatot, új akaratot, melynek szótárából már ki van törülve egy furcsa szó: Európa, a Tegnap, a halott, amiben ma még annyian hisznek és kapaszkodnak és ami az új emberek ajkán már csak vád: még mindig élő tegnap, háború, forradalmak, üldözések, menekülések harapásai és hard, osztályharc ténye, mint egyetlen valóság. Nem Európa, és nem Ázsia, nem Amerika és Afrika. De két világ, két határ, két osztály, proletariátus és kapitalizmus. Minden ami közbeesik — akár Európának, akár Afrikának hívják — imagináció, álarc, geográfiai fogalomkönnyítés, ami szétmorzsolódik a Vagy-Vagy harcban, az osztályharc új világot formáló tényében. És új hősök születnek, az osztályharc hősei, kik vannak annyira érdekesek, romantikusak és emberszolidaritást kikényszerítők, hogy mindenki felfigyel rájuk. Max Hoelz9 ma már nem gyilkos, nem thüringiai rablóvezér. A középnémet felkelés vezérét a börtönből a világ emberi lelkiismerete, tiltakozása szabadította ki. Nem lehet eldugni, elhallgattatni, befeketíteni. Hoelz börtönlevelei a kollektiv emberigazság egyszerű heroizmusát, egy ember világjelentőségét dokumentálták juszticmord és cella dacára. Korunk egyetlen forradalmi valóságdrámája, Rudolf Fuchs10 mansfeldi lázadása Max Hoelz tömegszuggeszcióját, vetíti. És Max Hoelz, akinek nevét már legendák övezik, akit a berlini munkásság spontánmód úgy fogadott, hogy a Rex-Imperator, vagy a világhirű moziszinész irigységében tüzet kiáltott volna, megírja élettörténetét, egy ember útját a klerikális legényegyleti fehér kereszttől, a forradalmi vörös zászlóig. A legendát akarja eloszlatni, a nimbuszt: „amit én átéltem és szenvedtem, azt ezren és ezren élték meg. Ők némák. Az ő nevükben beszélek”. Kollektiv életet ír le, korszerű háborúdeterminálta átélést és áttérést, mégis a hoelzi legenda megmarad, mert Hoelz a fáradt korcsodája: a százszázalékos akaratember, a kollektiv akaratember, aki mindig azt teszi és meri, amit más ember meg sem próbálhat, mert a semmiből teremt elő mindent. Aki szereti a valóság romantikáját, az megtalálja Hoelzben a szimpatikus fenegyereket, egy másfajta menekülés üldözöttjét, akinek mindig ugrani, mindig szaladni kell, hogy másnap újra kezdje az építést a semmiből. Egy új nemzedék évek multán nem indiánus történetekért fog lelkesedni, de Max Hoelz imponáló hőstetteit, bátorságát, orrkoppintásait fogja olvasni és magába szívni. Hoelz egészséges dacát, akaratát, kacagását. Hoelz az új ember: a tömegakarat megmozgatója, aki véd-vádbeszédében büszke öntudattal veti oda a bíráknak a proletárbecsület tényét. „Hogy a jövőbe vetett hitet a cellában nem vesztettem el, azt a proletárharcosokkal való együvétartozás tudata eredményezte.. Nem én egyedül állok harcban, de milliónyian, akik ugyanazt akarják mint én. A kizsákmányoltak szolidaritása nem frázis. Aki szolidáris, az tettekkel bizonyítja, hogy osztályosaiért kiáll a síkra és harcol értük a győzelemig”. Ez az igazi Hoelz. Ő mondja és ő mondhatja: „A proletariátust a burzsoázia kényszeríti erőszakra. A burzsoázia hideg számítással dolgozik. De az érzés a proletariátus oldalán van”. A szavak összecsengenek a halott Lamine Senghor öklös álarctépésével: a néger és a proletár egy nyelven beszél. Ezek már nem európai szavak és mégis, ha harcosak is, valahol messze egy katakomba´ hűvösségében a menekülő Ball egy csendes elmélkedő mondattal húzza alá értelmüket, igazukat: „Egy dolog cáfolhatatlan: aki ekszisztenciájáért, helyzete megjavításáért küzd, azé a szívósabb akarat, azé a világos tántoríthatatlan célkitüzés és ép´ azért az övé az emberi gondolat”. És végeredményében erről van szó. Kell, hogy egyszer, mint Marx mondotta, befejeződjön az őskor, hogy elkezdődhessen az Emberiség története. Európa halott. Hülsenbeck menekülésében csak az afrikai partokat köszönti, könyvének végmondatát korrigálnunk kell és leírni emigyen: Itt az ideje, vagy tán már az utolsó perc is, hogy felkerekedjünk arra az útra, mely mindenütt a munka embere, a mindenfajta munkástömegek felé vezet. De ez az út nem Európa útja, ez a valóság kötelező emberi parancsa.

Jegyzetek

1Hugo Ball: Die Flucht aus der Zeit. Duncker u. Humblot, München.

2 Iwan Goll: Die Eurococce. M. Wasservogel V. Berlin — Der Mitrop�äer, Rhein Verlag, Basel.

3 Caire Goll: Der Neger Jupiter raubt Europa.— Rhein Verlag, Basel.

4 René Maran: Die Seele Afrikas. — Rhein Verlag, Basel.

5 Das Flammenzeiche 11 vom Palais Egmont. Offizielles Protokoll des Kongresses gegen Koloniale Unterdrückung und Imperializmus. Brüssel 1927. — Neuer Deutscher Verlag, Berlin.

6 Richard Hülsenbeck: Afrika in Sicht. — W. Jess, Dresden

7 Arthur Holitscher: Reisen. — G. Kiepenheuer, Berlin.

8 Hans Lorbeer: Wacht auf! Emil Ginkel: Pause am Lufthammer, Int. Arbeiter Verlag, Berlin.

9 Max Hoelz: Vom „Weisen Kreuz” zur Roten Fahne. — Malik Verlag, Berlin

10 Rudolf Fuchs: Aufruhr im Mansfelder Land. — N. D. V. Berlin.