Hiába jött el a vasárnap, az a nap, mikor néhány órára megszakad a munka ritmusa, az emberek nem tudtak elfeledkezni megszokott életükről. Még alig hajnalodott az öregek és fiatalok, mintha csak kifordították volna fészkeik, talpra nyujtózkodtak s a bőrük alatt megmozdultak a tevékenység ördögei. Éhen és szomjan ki az állatokhoz, hiszen előbbrevalók azok mindennél ezen a földön. Pénzért vették, pénz van az igavonó izmaikban, pénzt tejelnek és pénzt ellenek a gazdáiknak, ha azok megbecsülik őket. Ez már az élet törvénye először az állat s csak azután az ember. A cuclis, pállott testű, leványadt gyerekek ott nyivákolnak az összetúrt teknőkben, de az anyák hasasan, ingerült nyugtalansággal iparkodnak a lábas jószág között, csillogó magot szórnak ki a kötényükből akár mindennapi áldását Istennek, aki az erdők madarairól és a mezők liliomairól gondoskodik. De ezek az asszonyok mégsem olyan könnyű kezűek, mint Isten. Szinte látni lehet rajtuk, hogy figyelő szemeikkel és érzékeny ujjaikkal összeszámolják a szétvetett magot és vigyáznak rá, éppen csak annyi hulljon szét a földön amennyi a jószág életben maradásához szükséges. Ezekben a fénylő, kemény kis magokban is megszámlálható pénzek rejtőzködtek és ez a pénz mind ami széthullik fáj az embernek, akárha tulajdon vére hullana szét a porba. Mi is van még ezen kívül szép és jó az életükben? Ha napközben holtra fáradnak a mezőn vagy éjszaka hörögve vergődnek a dunnák alatt csak egyetlen pont létezik a számukra, amibe lélekszakadva megkapaszkodhatnak, csak egyetlen sziget van ahol kiköthetnek imbolygó ladikjaikkal, az ég felé fordított arccal is a láda fenekére gondolnak vissza s ilyenkor értelem száll az eszükre és csodák fényeskednek a szemeik előtt.

— Hess! — sipitozzák az asszonyok. — Hess! Hess! — Fél karjukkal védekeznek és rugnak a lábaikkal, de úgy, hogy kárt ne tegyenek a jószágban. Meddő, végtelen harc ez az éhesek ellen, akikből aranyat akarnak kipréselni semmiért. S az éhesek nem alázatosak és nem tudnak belenyugodni, hogy kisemmizzék őket.

A tyukok és libák tarka lármával sereglenek az asszonyok körül, fölnyujtják az éhes hápogó nyakukat, mint valami rabló szerszámokat és neki röpülnek a kék köténynek, amiben csörögnek a magok.

— Hess! Hess! — Hallatszik föl ujra meg ujra az asszonyok Védekezése és fekete dörgéssel felelnek rá a férfiak az istállók felől.

És a lovak éhesen fölnyerítenek s a szarvas jószág bőg a jászolok előtt.

Aztán, mintha vattával bélelt láthatatlan falakat engednének le a magasból, csönd lesz.

Az emberek még csutakolják a pókos, hegyes csontú lovaikat, de az asszonyok már a gyerekek között bajlódnak, nagyfogú fésüikkel beletépnek a kiszáradt hajukba és beleböknek a bordáik közé, ha veszekedetten fölvisítanak.

A templomban megkondul a repedt torkú harangocska, akárha fölijedt madarak csapkodnának a falak között. A kemény, nyers parasztok magukba szállanak egy pillanatra, karjaik meghajolnak a keresztvetésre s apró, savószínű szemeik alázatosan az ég felé emelkednek.

— Adj nekünk Uram örök békességet!

Strakáné ott ült az asztal végében, a fehér takarón vörös cserépbögrében kecsketej volt előtte. A száraz kukorica kenyér ízetlenül morzsolódott a fogai között. Valamiért összezördültek Marikával s ő most várja, hogy a lánya begyűjön az udvarról és szóljon hozzá. Hiszen tudja ő, hogy komolyan nem haragudhatik meg a lányra. Tesz-vesz az szó nélkül, dolgozik helyette is és úgy tartja magát, akár egy szent apáca. És őhozzá. is jó, mint egy jó anya a beteg gyerekéhez. De még sem mulnak el fölöttük a napok simán, harapós zökkenők nélkül. Az ő nagy magányossága, amibe már évek óta így be van zárva megfordította a természetét, állandóan izgalomban van, vaksi gyanakvással fordul minden felé és soha sem tud meglátni semmit a maga valóságába. Vajjon úgy történik-e körülötte minden ahogyan azt neki mások elmondják? Nem tudja, hogyan állanak vele szemben az emberek, az van-e a tekintetükben is, amit a nyelvük kimond. Állandóan úgy érzi egy keskeny hídon botorkál, nem tudja erre vagy arra van-e a veszedelem s egyszer csak beleszakad a mélységbe. Se éjjele, se nappala ezektől a sötét gondolatoktól. És az ember sem jön hozzá vissza soha többé...

— Marika! — kiáltotta el magát szinte eszelősen — Marikám! Néhány pillanat mulva bejött a lány, derűs volt, nyoma sem látszott

rajta a haragnak. Kurta szoknyája még kurtábbra föl volt tűzve a kötözködésébe, úgy ahogyan az a munkás fehérnéphez illik. Megetette a jószágot, megágyazott a kecskék alá s most már a maga dolga következik.

— Édes anyám gyün-e a templomba? — kérdezte és nem állt meg egy pillanatra sem. Az asztalról elvette a bögrét és a tenyereivel a ta karóról összesöpörte a sárga morzsákat.

Az anya látta a szemei előtt ellibegő fürge árnyékot és egészen megnyugodott. Hogyan is szólhatott volna még keményen ehhez a lányhoz? Örült a lépései zajának és a vékony orrával illatokat szimatolt maga körül.

— Elmegyünk a templomba, Marika. A szegény embernek nincs egyebe az Istennél.

A lány nevetve válaszolt. Meg szokott történni vele. hogy minden látható oknélkül csak úgy elneveti magát s ha valaki idegen előtt történik ez meg vele az csodálkozva elbámulja magát s ha legény van a közelében az akaratlanul megugrik, akárha beleszúrtak volna. De a maga számára most értelme is volt a nevetésének. A tükör lelőtt áll, a kibontott haját fésülgeti és milyen nevettető az, hogy még belé sem akasztja a fésülj s a szálak már is felemelkednek a magasba s csakúgy futnak arrafelé amerre a fésű van. Kislány korában keservesen sírt, ha fésülték s most milyen nagyszerű játék az egész. Mintha valami hangszerszámon játszana, mindenféle bizsergések Vannak az ereiben és a gondolatok úgy szállnak a fejéből, mint a pelyhek, amikkel a szél játszik.

— Mindjárt meg leszek — szólt oda az anyjának — Édes anyám is készülhet már.

Másodikat harangoztak a tizórai misére. A hangok tisztán, messzehangzón lobogtak a falu fölött.

Marika búzakék szoknyában, fölbodrozott vállas ingben s a nyaka körül magas bodros gallérban, mint valami szép madár indult el hazulról. Az anyja közel járt mellette feketében és alázatos, bizonytalan lépésekkel.

A falu olyan volt, mintha hatalmas söprőkkel kisöpörtek volna belőle minden hiábavaló szemetet és gyönge, emberi szomorúságot. Az öreg parasztok fejéről a sütögető nap leemelte a kalapot s a lezsírozott hosszú hajukkal úgy mentek a templom felé, mint valami régtől itt felejtett apostolok. Gyűrött és cserepes volt a leborotvált arcuk, fogatlan szájukból sejpitve hullottak ki a szavak. Kis kacák, szűrnadrágok és bocskorok voltak rajtuk. Valósággal hozzá hasonultak a meszes földhöz s kissé messzebbről talán már látni sem lehetett volna őket. A legények és a lányok külön csomókban az útközépen mentek. Tarka ünneplőkben voltak valamennyien és nem látszott meg rajtuk a munka terhe és a nyomorúság keresztje.

Marika látta, hogy Péter is ott van a legények csoportjában, de csak egy pillanatra forditotta arra a fejét s csak ment némán, összekulcsolt kezekkel a gyomra fölött.

Mit gondolhattak azok, akik ránéztek s mi minden történt most ebben a fiatal lányban? Valamennyien sötét falakkal és görbe tükrökkel vagyunk körül véve. Hiába is nézel a másikára nem látsz meg belőle semmit, hiszen önmagadból is alig tudsz meglátni valamit. Mákszemnyi életek elindulunk az anyánktól s milliók közül talán vannak néhányan, akik ötven, hatvan esztendős út után elérkeznek azokhoz a magukhoz, akik egyszer valami magasabb elrendelésre belepottyantak a világba. De Marika, ez a bronz színű, csípősen egészséges szagú palánta nem ezek közé tartozik. Őtet még nem ismeri senki s még ő sem ismerte meg magát. Az emberek megfordulnak utána s azt hiszik egy szomorú özvegy szűzfehér lányát látják maguk előtt s ó, mennyi vérszinü virág, érintetlen tüske és elveszejtő verem van az ő szűzességében. Ha nem szól azt csak azért teszi, hogy kérdezzék s ha simogat csak azért teszi, mert vágyakozik a símogatások után. De ő mind erről semmit sem tud.

A templom alig nagyobb, mint egy városi kápolna, a falu felső végében egy domb tetején áll, mint egy szürke, öreg vára Istennek s mögötte a lejtőn a temető kert fekszik összeácsolt Fakeresztjeivel. Az emberek előrehajoltan szinte négykézláb, mint a jászolhoz térő nyáj haladtak föl a dombra. A kis hajócska megtelt velük, betöltötték szögletes formájukkal s a testük kiáradó nehéz illatával. A kerek ablakokban sárga, kék és vörös ruhába öltözött szentek képei ültek s ezeken az átlátszó testeken bejöttek a nap kévéi és elfeküdtek az összezsufolt tömegen. Kilehelt pára és fény lebegett fölöttük s a világosságnak ebben a ködében ott állt előttük egy emelvényen a pap, kövéren, nagy vörös fején csillogott a veritek.

Beszélt folyékonyan, álmosító egyhangusággal, mintha vizet lapátolna a nyelvével. Kitárta a karjait, úgy látszott röpülni készül, úgy látszott a következő pillanatban fölemelkedik az emelvényről hogy súlyos testével és fekete ruhájával betöltse az egész teret. Az emberek térdre ereszkedtek és bűnbánatukban hangosan ütötték behorpadt mellüket. Az oltárról egy kis fémedényből súlyos tömjénfüst szállt föl egyenes vonalban a menyezet felé. Az asszonyok hátul a padokban ültek és leghátul az a néhány özvegy akiknek embereik egy napon tarisznyával a vállukon és könnyekkel a szemükben elindultak befelé a városi kaszárnyákba, ahonnan kikergették őket a nagy ismeretlen világbaj ahol elkallódtak és nem térnek többé soha vissza. Ezek az asszonyok hangtalanok és feketék voltak, mint valami elázott hollók s az arcuk ráncaiból előriadozott az állandó kétségbeesés. A fölemelkedő tömjénfüstöt, mint egy kivont kardot látták imbolyogni maguk előtt és látták az ablakon beszűrődő fénycsóvákat és fájt az életük ebben a fényességben.

Mennyi erő kellett ahhoz, hogy ezek az emberek így együtt és mégis külön-külön darabokra szaggatottan elbírják a sorsukat s hogy meg-meg lobogjanak bennük a mécsek, amik a bizonytalan jövő felé világolnak?

Mire a misének vége lett gyűröttek és izzadtak voltak, szimatoltak a friss szellők felé, mintha valami túlzsufolt batyuból szórták volna ki őket a templom elé.

Kötelesség volt mind ez az ő számukra vagy pedig megkívánt áldás, ami alatt könnyebben cipelhetik tovább mindennapi életüket?

S van-e olyan, aki földobja, előttük ezt a kérdést?

Az emberek készülődtek befelé a vásárra. Ha a nappali munkájukat elvégezték kiülnek a padokra, falevéllel vegyített dohányt szíttak a pipájukbői, hümmögtek és krákogtak a beszélők felé. Ha alkonyodott Szikora is abbahagyta a foltozó mesterségét és odatelepedett a parasztok közé. Ő sokkal nagyobb darabot látott a világból, mint a többiek így hát övé volt az első és az utolsó szó. És ő mindig készen volt a beszédre. Akármerről jöttek felé a kérdések válaszolt azokra, mintha kinyilatkoztatást mondott volna. És nem volt, amitől ő megrettenne.

 

 — Vannak emberek, akik föl akarják fordítani a világ rendjét, mert azt tartják semmi sem maradhat úgy ezen a földön, ahogyan most van — mondta. — Nem megalázkodó szavakat siránkoznak ők hanem tűzvörös zászlókat tartanak a kezükben. Azt mondják ribillió köll, mert csak az változtathatja meg a világ mai rendjét.

A parasztok nehezen mentek bele az ilyen beszélgetésekbe. Az ő fejükben már elrendeződött az élet törvénye s csak a föld terméketlensége keserítette el őket s csak a vásárok rafinált marakodásai nyugtalanították a vérüket. Szikora akárhogyan lelkesedett a távoli tüzekért ők az egyik fülükön befogadták, de a másikon maradék nélkül kiengedték a szavait.

Nyugtalankodón közbe-közbe vágtak neki:

— Ha túl adtunk a termésen, olyan áldomást tartunk, amilyent még nem látott ez a görbe világ. — mondták s a nagy szájuk alattomosan elvigyorodott. — De azért úgy volna a legjobb, ha a búza is itt maradna meg a pénz is lecsöpögne az ereszről. Igazad van, hogy nyomorgunk mi valamennyien, mint a szibériai farkasok. Az volna hát az igaz ember, aki megőrizné a mi kenyerünket, amit a tíz körmünkkel ásunk elő a földből.

Szikora már megint benne volt a prédikációban s amazok újból már megint oda sem hallgattak. Terméketlenek és reménytelenek voltak ezek az esték. De mit csinálhattak volna egyebet az idejükkel, ha most nem ültek volna ki a padkára beszélgetni. Rent a falak között föl kellett volna gyujtani a lámpát s a petróleum égése úgy fájt nekik, mintha a saját vérük csöppjeit égetnék el az üvegben.

Szikora, ha elunta az egyik csoportot átment a tulsó sorra a másikhoz. Ott ujra kezdte a mondókáját, akárha valami verkliből pergetné elő ezeket a nyughatatlan nótákat. De maradék nélkül ott is átrepültek az emberek fején. Csak éppen hogy az ő tüdeje fáradt bele a szakadatlan beszédbe.

— Álmosak vagyunk — mondták az emberek és becsoszogtak a házakba, levetkőztek s lefeküdtek anélkül, hogy világot gyujtottak volna.

S az egyik éjszaka halálos riadalom szállta meg a falut. Csönd volt akárha víz alá mártották volna az egész vidéket. S a felső végből öt ember tartott errefelé kemény vágású öt csendőr, három gyalogosan, kettő meg lóháton. Lépésben közeledtek s csak néha szóltak egymáshoz. Még a lovak is halkan lépkedtek, mintha óvatosságból kerültek volna minden fölösleges neszt. Fegyvereik hegye csillogott a holdfényben.

A biró háza előtt álltak meg. A bundás kutya már észrevette őket veszettül fölugatott. Ott álltak meg csomóban a ház előtt, egyikök rázörgetett az ablakra. Kétszer, háromszor. Egy ráncos, összegyűrt fej emelkedett föl az üveg mögött.

A csendőr nem szólt, csak a kezével intett.

Néhány pillanat mulva az öreg bíró már kint állt előttük a kapuban.

—   Kapjon magára valamit, aztán gyűjjön velünk! — mondta neki a káplár — Jelentést kaptunk, hogy összeesküvés van a faluban.

—   Hogy itten összeesküvés lenne? — kérdezte az ember értelmetlenül — Hümm, összeesküvés.

Most már hatan mentek tovább. A csendőrkáplár neveket olvasott föl egy céduláról s a bíró elvezette őket a megjelölt házakhoz.

Ahová megérkeztek hangosan rákopogtak az ablakra.

A parasztok felriadtak álmukból, megemelt fejjel még figyeltek kicsit s hogy aztán ujból megzördült az ablak, ijedten kimásztak a fészkükből. Alig, hogy a retesz félrecsúszott az ajtón valamennyien bent voltak már a házban.

— Add elő a bibliát! — förmedt rá a káplár, ijesztő kemény hangon a gazdára. Az ember valósággal belehülyült a hírtelen jött új állapotba.

— Add csak elő, ne húzd az időt! — sürgette meg a káplár még keményebben.

A másik két csendőr fölállt a székekre, alá vizslálkodtak a gerendák alá s a szuronyuk hegyével megpiszkálták az ágyak alját. A kicibált rongyokat bolondul föltúrták, akár valami kopók, mindenüvé beszaglásztak. A ház népe riadt szemekkel, kopogó megriadt szívvel - álmélkodott a jeleneten. A gazda előadta: a bibliát s a káplár most fürkészőn lapozgatott benne, mintha valami elrejtett kincs után kutatna.

Az ablakon át látni lehetett a két lovascsendőrt, amint leemelt fegyverrel ott posztolnak a holdfényben.

Adjátok elő, azokat az írásokat!

— Miféle írásokat? — kérdezték gyáva együgyüséggel az emberek.

— Hiszen nincsen nekünk egy szál írásunk sem a házban.

A csendőrök nem akartak megnyugodni s a parasztok nem tudtak semmi olyat mondani, amiért amazok rájuk ne ordítottak volna.

— Ki járt erre felé idegen a napokban?

Erre megint nem tudtak felelni, hogy a csendőrök megelégedtek volna. Ujabb és ujabb kérdéseket akasztottak beléjük s ők fölszisszentek, mintha valósággal a testüket bántották volna. De hiábavaló volt minden. Nem tudtak ezek az emberek semmit s fogóval sem lehetett volna kihúzni belőlük valami érdemes feleletet.

A ház, mint valami szemétdomb ottmaradt összetúrva s a csendőrök átlábaltak egy másik ablak alá s az öklükkel fölriasztón itt is megverték a keresztfát. Ugyan úgy történt minden, mint az előbbi portán. Egyetlen, szálat nem találtak az írásokból, ami után kutattak s a bibliában sem akadtak: rá egyébbre az öreg betükbe foglalt szentbeszédnél.

Megint tovább.

S nemsokára már az egész falu tudta, hogy valami szokatlanul furcsa dolgok történnek körülöttük. Ahol a csendőrök jártak ott égve hagyták a lámpát s az emberek maguk elé meredten csak bámészkodtak és nem mertek visszabújni a helyükre.

A kutyák megveszekedetten ugattak össze-vissza.

Aztán fölszakadt a hajnal. A meleg égi világosság megnyugtatta a parasztok fölzaklatott lelkét s most már beszéltek s ezeknek a beszédeknek valóban volt valami idegen ízű, rejtőzködő értelme.

Mindenki az éjszaka történtekről beszélt. S aztán kitudódott, hogy a szürszabót, ki értené meg, hogy miért, magukkal vitték a csendőrök. De efölött a dolog fölött nem igen mertek hangosan elmélkedni. Inkább csak a két kutya miatt sajnálkoztak, amelyeket a gazdájuk ott talált meg holtan a kapu előtt. Lába közé kapott fejjel feküdt mind a kettő s nagy vérfoltos sebek voltak az oldalukon.

* Részlet Kassák Lajos hasonló cimű, készülő regényéből.