Korunk 1929 Március
Amerikai néger költők
Négy forditó s egy kiadó összeállottak, hogy egy eddig ismeretlen világot hozzanak közelebb az európai olvasóközönség szélesebb rétegeihez. A négy forditó: Hermann Kesser, Josef Luitpold, Anna Nussbaum és Anna Siemsen; a kiadó az F. G. Speidelsche Verlagsbuchhandlung; az ismeretlen világ pedig a jelenkori Amerika néger költészete. Ez a néger költészet azonban nem a négerek ismert, „spirituals” vallásos népköltészete, hanem azoknak a néger költőknek az egyéni költészete, akik az utolsó három évtized folyamán jelentek meg. Olyan néger költők költészete tehát, akik azelőtt nem voltak. Új faj és új költők versei ezek a versek; annyira új és mai költőké, hogy a legtehetségesebb köztük – Lanston Hughes – 1902-ben született. A könyv maga előszavában és megjegyzéseiben, valamint a kötet végére tett életrajzokban bőven tájékoztat a speciális tudnivalókról. Ezt tehát nem szükséges ismételni. Fontosabb talán pár szóval utalni e versekre, melyek nem csupán exotikus jellegük miatt tarthatnak érdeklődésre számot.
Ezek a versek mind modernek, az ujdonság finomságával füszerezve s egyszersmind többek is ennél. Helyzeti energiájuk van s fez a helyzeti energia abban áll, hogy a néger pária sorsa nem a proletár kispolgárilag letompított helyzete. Ezért ezekben a versekben a proletár-póriasság mindig egy közvetlen és érzéki szimbólumban jelenik meg s ez a szimbólum a fehér és fekete faji és egyéb világok közti ellentét. A proletár és polgár közti, néha csak abstrakcióban fennálló különbség ezeknek a néger költőknek a verseiben a fajiságból kap lenditő erőt. A kultura, a civilizáció „természetellenes” agresszivitását inkább érzi az a néger, akinek a kapitalista fejlődést négy-öt generációban kell végigcsinálni, mint az a fehér, akinek mind erre tizenöt generáció állott rendelkezésére. Ennek a következménye azután, hogy ami az egyik előtt csak gondolati egység, az a másik számára Apák, Nagyapák és Dédapák érzéki élménye. Ezért találhatunk ebben a gyüjteményben egy nehány olyan verset, aminőt a „proletárköltő” Becher, e „Teutscher Biedermann” aligha tudna megírni.
Másik jellemző tulajdonsága ezeknek a verseknek egy sajátszerűen primitív és mágikus ritmus. Ez a ritmus teszi lehetővé a jelzőhalmozás nélküli erőteljes kifejezőképességet s az ezzel a technikával való fokozást, például:
Feuer, Feuer, Feuer, Herr Feuer brennt meine Seele...
Vagy egy másikban:
Grollen die Tom – Toms
Rollen die Tom – Toms
Grollen,
Rollen,
Wecken dein Blut.
Tanz!
Nachtumhülltes Mädchen Dreht sich leis Im Lichterkreis Rauchwölkenen um des Feuer, | Und die Tom – Toms rollen Und die Tom – Toms grollen Rollen, Grollen, Wecken dein Blut |
A szerelmi költészetben is jelentős a külömbség. Az európai költészetek mindenáron individualizálni akaró mentalitása mintha egyáltalán nem jutna szóhoz bennük. A néger költő verse egy félig érzéki, keleti csillogást tükröz s e csillogás mélyén mindig ott lappang az érzéki kalandra boldogtalanul lopódzó néger képe. Ezek a versek azok, amelyek a blues-nak nevezett dalformához vezetnek, amelyek a sirvakacagás nagyszerű példái. Az egyén azonban még ezekben a versekben sem tud egészen elszakadni a közösségtől. A közösség Kain-bélyege folyton “felragyog. Jellemző erre a következő vers, mely egyszersmind a blues tónust is visszaadja:
...Muss leiden, Was nie ein Neger litt, Schleiche zum Bahnhof, Angst jeder Schritt. Nimmt mich kein Wagen Nach dem Süden mit. | Heimweh, ihr Herren, Ist ein beissender Hund Heimweh, ihr Damen Macht krank und wund, Mein Elend will heulen Es würgt mich im Schlund, Aber ich lache Mit offenem Mund. |
Ime ilyen mély forrásokból jön a dal, melyet a mai Európa még értéktelen másolataiban is oly varázslatosnak tart.
A néger költők verseiben sok a humor s ami még külön jellemző
rájuk: erős a hajlandóság bennük a portrészerűségre. Egész csodálatos portré például a részeges asszonyról; a Schnaps-Mary-röl szóló vers:
Man bracht mich vorn Richter, Der Richter sass da Und als ich mich umsah, Keinen Freund ich da sah. Richter Pierce sagte: „Mary”, „Mary Jane” sagt er, Jedesmal, wenn ich hier bin, So bringt man dich her”. O Hergott, O Hergott, Herrgott und Marei! Ein böses Gesöff wirds. Der lässt mich nicht frei. | Sagt: „Du bist ein Saufbold, Du ärgerst mich schwer. Geb´ dir achtzehn Monat Dann säufst du nicht mehr”. Achtzehn Monat im Kittchen, Achtzehn Monat im Loch! Im Loch wärs so schlimm nicht Aber Schnaps will ich doch. Herr Richter, habt Mitleid, Herr Richter, bitt sehr. Richter sagt: „Achtzehn Monat, Dann säufst du nicht mehr”. |
A Das neue Kabaretmädel cimű költemény Rimbaudi frissessége mellett (mert csak ehhez a költőhöz lehet hasonlítani a romantikus életű Lanston Hughest) társadalmi világszemléletre mutat. Lanston az első néger költő, aki egész agreszive mer fellépni a fehér ember vélt felsősége s tényleges alacsonyabbrendűsége ellen. A tehetős gazember ugyanis e költő érzületében mindig alacsonyabb rendű, mint a nincstelen. Ime:
Ein Mädelchen gelb, Mit Augen wie Meer. War ihr Vater kein Weisser, So wunderts mich sehr. Sie trinkt keinen Schnaps Und sie mag nicht Likör, Ich fragt sie heut Nacht: „Ja, wo kommst du denn her?” Und sie sagte: „Süsser, Weiss nicht, wer ich bin, Weiss nicht, wo ich herkam, Nicht, wo ich geh hin”. | Nun sitzt sie im Saale, Weint wie ein Kind, Weint und ist traurig, Wenn ihr Tanz just beginnt. Du armes kleines Mädel, Mit Augen wie Meer, Wenn dein Vater kein Schuft war So wunderts mich sehr. „Mein Gott”, – sag ich ihr – „So kannst du nicht leben, Baby, du kannst ja bei Gott so nicht leben”. |
A proletár elégedetlenség s a blues kesernyés termékei mellett sok a „transcendens” önmagát kereső páthosznélküli páthosszal irt vers. Lountee Cullen Kellner cimű versében így ír:
Er trägt die schwere Platte weg Mit Dienstbeflissnen Gruss Die Damen greifen das Besteck Und sehen seinen Fuss.
Halb zwingt er seinen Stolz zurück, Doch halb gelingt es nur.
Denn durch die Dienermaske bricht Das Dschungelelement; Ein Kupferhelm, auf den das Licht, Der weissen Sonne brennt.
Ez az utolsó szakasz tökéletesen fejezi ki azt a mély, önmagából megtermékenyülő népi s ezért minden nacionalizmustól mégis ment optimizmust, amelyet a kifejezésben kevésbé patetikus Lanston Hughesnél is megtalálunk, mert nem elég az önmaga megismerése a „civilizációban”.
All die Tom – Tom des Dschungels
Schlagen in meinem Blut Und all die Monde des Dschungels wild und weiss
Leuchten in meiner Seele. Ich fürchte mich vor dieser Civilisation –
So hart
So stark
So kalt.
Auch ich singe Amerika cim alatt pedig a következőket mondja:
Ich bin der dunklere Bruder,
Sie schicken mich in die Küche essen,
Wenn Gesellschaft kommt.
Aber ich lache
Esse Und werde stark ...
Ezért azután jón-rosszon túlsivító meggyőződés teljében hallatszik a szociális harsona, amelynek nincs szüksége immár optimista elképzelésekre, mert mint erős és szilárd szociális világnézet, teljes és elégséges önmagának Ich muss
Immer, immer,
Ja, Herr,
Sagen
Ja, Herr!
Ja, Herr!
Jeden Tag
Steig ich einen ganzen steilen Berg
Von: Ja Herr!
Reicher alter weisser Mann,
Herr der Welt,
Geben sie mir Ihre Schuhe
Zum putzen,
Ja, Herr!! (Bécs)
Vissza az oldal tetejére