Az új orosz irodalom

Mintha semmi sem történt volna...

1914, 1917, 1918, 1919: szürke számok csupán. Emlékalkalmak, sordijas naptárnekrológusok örömei. Rekviemek, rezignációk: konszolidált jubileumok. Évek, amik nem rázták meg a világot. Lázak, betegségek, sikolyok, miket kokain- és morfiumaszpirinnel száműztek a világból. Az élet? Színes, ragyogó, csupa sofförgyőzelem, csupa filmálom. Dekobra a hálókocsik angyalát hozza, a nagy Fodor a templom egerével oszlat el minden szociális gyanut és depressziót. És ez: modern, ez irodalom; ez lelkiismeretnyugtatás; gyógyulás. Akinek több kell, az Wells-et olvassa, ha már liberálisok vagy szocialisták akarunk lenni, hogy itt is megtaláljuk korunk konszolidációját, egyetlen igazságát a nagy hapy and-et. Az illuzióélet ma ténylegesebb valóság, mint a volt és elkövetkező élet. De kell, hogy igy legyen, mert csak így lehet – menekülés. Mert ez a mai, állítólagos konszolidált élet minden vonatkozásában, minden frontján – menekülés. Az egész autórohanás, sofförhisztéria, ilyen be nem vallott öntudatlan álomrohanás, menekülés a szürkeség, a mindennapok vállalása elől, öntudatlan katasztrófamegérzés, mely egy szép napon teljes meztelenségben robbantja ki ennek a mai konszolidációnak minden törtető gyengéjét. Proletár? Már nem aktuális. A tizennyolcas, tizenkilences rémek már elmultak, a sztrájkok recept szerint és közmegelégedésre likvidálódnak, itt-ott ugyan hangosan csapódik be a börtönajtó és a középkori kinzókamrák, vagy a modern villanyszékek terrorja egy-egy sikolyt világgá döbbent, de a Buick nyűgöző motorja, a jazz rikoltása, az ujság mindennapi gyilkos szenzációja elnyomja. Pedig Európa még a boldog béke idejében fedezte fel a proletárt. De ez exotikum maradt, éppugy mint ma a négerek, irodalmi rekvizitum, melyhez Gorkij szolgáltatta az első mintát. Amikor aztán ez a proletár, ez az exotikum lényeges erő lett, letagadhatatlan, akkor – egyszerűen letagadta.

A új orosz irodalom tagadása természetes mellékfolyománya annak a kampánynak, melyet a világkapitalizmus vezet a dolgozók állama ellen, annak a közfelfogásnak, mely tagadja ennek a munkásállamnak a létét, jogosultságát és eredményeit. Ennek az orosz „haldoklásnak”, tehát az új életnek azonban van egy kinyilatkoztatási formája, melyet sehogysem lehet és nem tud elfojtani a tagadás ördöge. Ez a létét világgá bizonyitó új orosz proletárirodalom, melynek szuggesztív hatása alól ma már egyetlen nyugati irodalom sem vonhatja ki magát. A Neue Rundschau 1922-ben új orosz irodalom alatt még csak az emigrációs irodalmat érti, de 1925-ben már Lunacsarszki cikkét hozza a ténylegesen létező új orosz irodalomról. Nem elég: a katholikusok világfolyóirata a Hochland teljes tudományos felkészültséggel foglalkozik a szovjet irodalom metafizikájával. Az orosz könyv ma már fényesen bevált üzlet és a tartózkodó polgári kiadók egyre másra hozzák ki az új orosz irókat, akik állitólag sehol sem léteznek. Ezt a láthatólag és számokban is kifejezhető könyvkonjunkturát tagadni nem más mint: létérdek. Az új irodalom igenlése, különben az új valóság igenlése lenne. Mert: ha az új orosz irodalom létezik, és az csakugyan új, akkor azt csak egy új élet hozhatta létre. Mi az irodalom válságáról cikkezünk évek óta és elfelejtjük, hogy az irodalom válsága csak ott érezhető fontoskodás, ahol lényegében nem történt semmi. Az európai irodalom is új volt, amig az új felé lüktettünk, amig akartunk és hittünk, amig bele nem ütköztünk az első akadályba, a valósításba. És egyszerre elernyedt minden nagy szó, a testvériséghisztéria elpárolgott, az emberirodalom bemondta a csődöt: a konszolidációt: N álunk lényegében semmi sem változott., tehát nem születhetett meg az új életet, a változást előfeltételező irodalom sem. Az orosz élet tiz éves vihara ugyanakkor a legteljesebb változást eredményezte, az új társadalom tervszerű természetes biológiáján minden volt irodalmi és multélet-kölöncnek szét kelleit morzsolódni. A kollektív ember megszületésének ténye természetszerűen minden én-irodalom halálát kellett hogy jelentse. Az új orosz irodalomnak nincsenek zsenis allürjei, a költő nem kap babérkoszorút, jellemző Block mondata: „A bolsevikiek nem akadályozzák meg a költészetet, de nem engedik meg, hogy az ember nélkülözhetetlen mesternek érezze magát” az új orosz író egyszerűen hirdető munkás, keze, tolla annak a milliófejű valaminek amit közönségesen tömegnek nevezünk. Mégis – és hozzátehetjük: ép azért – ezt az 1917-es 23-as orosz atmoszférát ma jobban ismerjük, mint például a saját napjainkat, a volt háborút és a konszolidált életet. Mi akik végighemperegtük a frontokat és végigtopogtuk a rövidlejáratú forradalmakat valami tényt, rossz izt, emléket magunkkal cipelünk, de azok, akik ezt nem kapták, akik ezt nem élték át személyesen, mondjuk a most izmosodó huszévesek ugyan honnan ismerik meg ezeket a piszkos, embertelen lehetetlen éveinket, miből okuljanak, mi ösztökéli őket véd és dacszövetségre? Nálunk hiányzik a felelőség bátorsága: magunkat megnézni és megmutatni, magunkat dokumentálni. Nálunk hiányzik a hirdető munkás kollektiv vállaló szerepe, mert hiányzik az a nagy élmény, melyet csak életre halálra lehet vállalni és mely ép azért konzekvenciás feszültségű, tehát: meggyőző meggyőződés, dokument-erejü, reális törvényerejű. A költő realitása: tisztán látni és kontrollálni azt, amit elgondoltak, amit megvalósítottak, minden idegen kölönctől, kaoszlátszattól megtisztítani: a forradalmi öntudatot forradalmi folytonossággá, keringő vérré, organikus valamivé váltani, csodától, misztikumtól felszabadítani és célrealitást szugerálni: teljességet, missziót. Persze ez a pozitív értelmű realitás nem született meg egyszerre. Ahogy maga a forradalom sem jőtt máról holnapra. A 17-es forradalom természetes következménye annak a munkának, melyet a nép közé vegyült forradalmi intelligencia folytatott katedrákon, szerkesztőségekben, illegalitásban. Az az akarat és az a forradalmi öntudat, melynek olyan fényalakjai vannak, mint Vera Figner (a világtörténet és világirodalom egyik legkristályosabb asszonyembere) mindennél jobban magyarázza meg a kikerülhetetlenül eljött maximumot. „A forradalom nem én vagyok, nem én egyedül, de mi mindnyájan”, Blocknak ezt a mondatát a teljesülés pillanatában kevesen vállalták. Az intellektüellek egyszerűen megijedtek a forradalom kikerülhetetlen kisérőjelenségeitől. „Szabadság”: ez a szó náluk csak konturtalan valami volt, testetlen elképzelés, elérhetetlen, de énekelhető isten. Amikor aztán ez az isten véresen és kinzottan megjelent, egyszerűen elszaladtak, az új törvénytáblákat már nem merték átvenni. Megszületett az orosz emigráció, mely egyesek tagadhatatlan irói tudása dacára (és éppen ezért) minden tömegkapcsolat nélkül: ma szomoruan felesleges európai lukszus. Voltak, akik megpróbáltak alkalmazkodni és kimentek a nép közé, amit azonban itt felfedeztek, az nem volt más mint exotikum, nevetség: ikonok és tetvek, amiket állítólag ez a nép a világ minden szabadságáért sem hajlandó becserélni .Az életnek micsoda megvetése bűzlik ebben az irodalmárcinizmusban. Hamis undok védfal ez, rekvizitumragaszkodás, légüres tér. Menekülés, Pedig ezek az irodalmárok még nemrég a legféktelenebb mozgás istenségét hirdették, de ez az egész mozgásmámor, az egész orosz futurizmus nem volt más mint felelőtlen ráhibázás, üres aktivizmus, mely kimondott cél nélkül egyformán érhetett révbe az orosz forradalomnál és – Mussolininál. Az orosz futurizmus nem volt más mint a közeledő vihar öntudatlan megérzése, lényegében azonban osztályonkivüli polgári fenegyerekeskedés, mely mihelyt a tényleges és pozitiv forradalomba ütközött: hirtelen megmerevedett és kimult. Zavaró és rontó hatása az egyetlen nagyvonalú népeposzt is megrontotta. A zseniális Majakovszki hiába vállalta ténylegesen is az újat, nagy eposzában a „150 millió”-ban, nem tudta elérni célját, és a népeposz itt ott kinos vágányokra téved (Wilson és az orosz tömeget személyesítő Iván mérkőzése az „osztályvilágbajnokságért”). Alexander Block sem adhatta vissza a lényeget: erős veretű Tizenkettőjében a végén feminin vizióhoz menekül és Krisztus idézi, Jessenin nagy falu-szeretetében a produktiv munka elől menekül, a menekülők táborában népszerűsége érthető és Bucharinnak igaza van, amikor bejelenti a harcot „Jessenin Árnyéka” ellen. Az új valóságot csak azok teremthették életre az irodalomban, akik aktiv érdeklődéssel vállalták a jelent, akik egynek érezték magukat az új valósággal. A költők közül százszázalékosan Demjan Bjedny érzi és érezteti az utca forradalmi pozitívumát. Az első időkben a világotátfogó mentalitás ritmusa lüktetett mindenben. Pilniak első regényeiben ezt olvassuk: „Főszemélyek: Oroszország, Európa, a világ, a hit, hitetlenség, kultura, vihar, az Istenanyjának képe”. A nagyvonaluság kiélése, mely sokszor nem volt más, mint felelőségkönnyités, aztán máról holnapra eltűnt. Akik aktiv érdeklődéssel vállalták a jelent, azok kellett, hogy meglássák a realitás mindennél erősebb heroizmusát. Igy indult meg a hősi eposz, melynek hőse és lejegyzője a tömeg. Pawel Dorochow megírta a Golgotát, a golgotás föltámadást, mely itt még szentimentális elcsuklásokkal és pátoszgátlásokkal csetlik botlik. Szerafimovics a szibériai fejezetet írja meg (A vas folyam) Dybenko a matrózok lázadását (Lázadók) A páncélvonat, minden forradalmak ütőkártyája Wssewolod Iwanow regényében kap méltó emléket (14–69 sz. páncélvonat); a harc életszabadító szépsége már címben is kiütközik másik regényében: „Szines szelek”. A harc szuggeszciója itt ezekben a regényekben még primérfontosságú, mely lassan eléri a kinyilatkoztatási maximumot Ljebedinszki „Egy heté”-ben. Az iró teljesen eltűnik igénytelenségében, személytelenségében, a munka, tolmácsolás, a meggyőződés kötelessége hirdeti itt egy város harcát, egy heti harcát az életért, a forradalomért. A regény adaequat módon konzerválja az eseményeket, nem tesz hozzá semmit, de el sem vesz belőlük, nem lesz rikoltó és többet akaró, a helyzeti energia, a valószinüség, az igazság határait soha át nem lépi. Becsületes a szintelenségig, a valóságig. Newerow kis regényét (Taschkent a kenyéráldott város) az éhség rettenete tölti ki, de éhség dacára is gyerekesen hivő optimizmus avatja forradalmi tetté. Newerow kis elbeszélései (Az élet arca) a legteljesebb ábrázoló és összefogó müvészettel vetítik a nagy lényeg mikrokozmoszát. Egyik novellája (Egy eset az életből) világosan bizonyítja, hogy micsoda egyszerű közvetlenséggel és életközelséggel jegyzik a változást az új orosz irok. Nem zengenek himnuszokat, a demagógiai könnyítésnek semmi nyoma, a glória, a dicsfény ismeretlen, az élet valósága mindennél erősebb és az életvalóságot jegyző irodalom ép azért sohse lehet szines reprezentáló palifogó idill és értéktelen népszerű papirosponyva. Lassú színtelen munka eredményekép próbálkoznak a nagy cél felé. Ez az apró munka, megfelel a szovjetek lényegének, megfelel az „alulról-fel” irányvonalnak. Meg kell nézni az alap tényleges erejét és feszültségét, hogy annál biztosabban valósíthassák a csúcsfokon az eredőt: a világforradalmat. A reális érdeklődés magával hozza az epizodéletek, a kísérletek előtérbenyomúlását, a nagy változás kis helyi tükrözéseit és igazolását. A szovjetirodalom eme második korszakát a pontos lokális életpróba jellemzi. A legújabb irodalmi irány a Neue Sachlichkeit (az új tárgyilagosság) itt érte el a nyugati irodalomra is kiható maximumát Iwan Babel apró elbeszéléseiben. Babel, zsidó-orosz iró ott harcol Budjonny lovashadseregében, mégis: nem a harcot irja le. Babel azt akarta, hogy a sorokból érezzük ki mindazt, amit ilyenkor eposzvárásnál elfelejtünk, érezzük, hogy a lovasnak fel van törve a combja, hogy a ló összeesik, hogy a zsidó szombatestét ünnepel mindenek dacára. A katonákból keveset látunk, de látjuk mindazt, ami oldalra esik, ami az út szélén hever: a katfános hullákat, a könnytelen asszonyokat, az áruló pópát, katonák otthonról magukkal hozott sorskölöncét, természetes emberi észt, hirteleni igazságot, csalókát, bámészkodókat és megszállottakat, álattragédiákat, tönkretett méheseket, idilleket és „van itt szentimentalitás is egye meg a fene”. Az egész: valami természetes küzdelem, surlódás, megértés, megérteni próbálás, elvetés és új názdegélés, új próbálgatás. A forgó tengely, a szó a fogalom a lényeg, az új: az „internacionálé”. Ahogy kozákok, parasztok, zsidók élik és kóstolgatják, ahogy érte, miatta és mellette szándékkal, vággyal tudatosan küzdenek, ahogy elárulják, ahogy meghalnak, ahogy szenvednek és mártiromoskodnak, hogy általános értelme legyen: ez a roppant hősiesség itt minden ünnepi pátosznál közvetlenebbül ér hozzánk. Hogy igaz legyen ennek az internacionálénak az irodalma: az irok minden életterületet átkutatnak. Az új orosz iskola- és életreformot a legkristályosabban egy naplóregény tolmácsolja: Ognyev Kostya naplója. Az orosz tatár Sejfullina a kis piszkos utcagyerekben, a vásott lelenckölyökben kutatja a hullámzást és másik regényében (Wirinea) az orosz parasztasszony természetes egészségét lobogtatja mártírhalálig. Kollontay a „Szerelem utjai” banális cim alatt a szervesen ebből az új életből előretörő szerelmet krónikázza, az új élet első emberi szekszuál tapogatozását. Egy harmadik nőiró: Schaginian az arisztokrata nő proletárrábukását írja meg. A téma giccs lenne és valószerűtlen, de az elhitetés teljesen pragmatikusan folyik a történésből és embereket látunk, kiknek lényegében semmi közük ehhez az új változáshoz és akik ettől a szürke munkától, ettől a kényszerritmustól vagy igazi megszállottak lesznek, vagy változatlan és még nagyobb ellenségek. Az arisztokrata nő a veszély perceiben, amikor övéi teljesen magára hagyják, kénytelen meglátni osztálya egész álarcéletét, emberi szánalmas törpeségét és a kényszeren túl megérzéssel és ráhibázással lassan feltört tenyerű munkásatom lesz a tömegben, milliók szenvedésének részese. „A nép szenvedett és megparancsolta, hogy mi is szenvedjünk”. Megtanulja a csoda magyarázatát, az élet értelmét: a munka becsülését, az önbecsülést, a nagy gesztus nélküli atomöntudatot, valamit, amit az intellektüellek kákán csomó keresése nem láthat meg. Az intellektuell küzdelmét, törődését W. Weressajew tolmácsolja regényében, melynek jellemző cime: „A zsákutcában” már meg is adja a feleletet. Ez a regény – az intellektuellek csődje – százszázalékosan igazolja a proletár intellektuell-iszonyát. Az új valóság egyszerre semmibe fújta az irodalmár légüres életét, kényelmes szobameggyőződését, az intellektuálgyönyör egyszerre elmaradt. Csak a vágy sóhajt fel: „Hol vannak azok az idők, amikor egy zöldernyős lámpa alatt élvezhettük Aeschylost, Herakleitost, és a páratlan Rhodet, vagy Willamowitzot. Az ember valahogy érzi, hogy ilyesmire sohse lesz többé szükség”. De az intellektuálkényelem ezek nélkül nem élhet, kell a melegházi atmoszféra. Tehát? Tehát: megyek mindenkivel aki ezt a kényelmet, ezt a tudós boldogságot nekem visszaadja. És megy, aki a vértől, a kegyetlenkedéstől irtózott, Denikinnel, Kolcsakkal, Gajdával, az egész fehér táborral, hogy ő maga intézhesse a kegyetlenkedő szadizmust, csakhogy újra visszakerüljön a zöldernyős filológiai lámpáshoz, Willamowitzhoz és más felesleghez. A forradalmi intelligencia egyszerűen nem tud belekapcsolódni a szürkülő új valóságba, tehetetlenségében gáncsolódik és anélkül, hogy csak egy egyetlen rongyos pozitiv téglát is hordana az épülethez, gúnyolja, kritizálja a forradalmait, noha jól tudja, hogy tiszta kézzel forradalmat nem lehet csinálni, legfeljebb gáncsolni és így – elejteni, gyengíteni, elvetélni. A zsákutca meg van a faluban is, a parasztban a „csak azért is”-kötődés ördöge. Az önzsirjába fulladt nyakasság, a parasztság duhaja itt túlzsirosságában és túlpiszkában egy a mai magyar paraszt uri tempójával. Nem a munkajogáért, a munkatulajdonért ágáló paraszt csinálja az ellenforradalmat, de a beletörődni nem tudó ép´ felszabadult paraszt, aki az uri szabadság helyett újra munkába, szisztematikus munkarendszerbe cseppent és nem ahogy ő képzelte: uri duhajba, amit titokban mint lelke legnagyobb óhaját már évszázadok óta melegített. A mai ellenforradalmár parasztban az oblonowi tunyaság hajt ki tulajdonkép, régi anachronisztikus birtokperek, legelő veszekedések kapnak harci aktualitást, romantikát, melyeknek végeredményében semmi közük sem a forradalomhoz, sem az ellenforradalomhoz. Lásd Leonid Leonow nagy parasztregényét a „Woryi parasztokat”.

Zsákutca, kerékkötés, farkasvermek mindenütt. És a – kísértés. A csalogató cukorka, a mézesmadzag, a verébfogó. Tarassoff Rodionoff regényében a – „Csokoládé”. Sudin egy helyi cseka elnöke, makulátlan proletár, a véletlenek szerencsétlen összejátszása folytán az árulás, a megvesztegetés gyanujába keveredik. A felette itélő proletártársak, bár meg vannak győződve a vádak alaptalanságáról, mégis halálra ítélik, mert az ügy tisztasága így kívánja. Sudin bensejében lázadozik e lehetetlenség ellen, de küzködésében egyre jobban belátja, hogy ez az egyetlen kiút. A személy, a halál nem fontos, a forradalom ügye kell hogy makulátlan maradjon és inkább essen el, ha kell ártatlanul a személy, hogy így bizonyítson és tisztítson. Sudin belátja: „valami retteneteset kell tenni, különben elveszett az ügyünk, nem mi magunk, de az ügy. Nagyon magasra szálltunk, már nem rejthetjük el magunkat”. A veszélyek ellen: a csokoládé, a selyem és más dolgok ellen úttisztítónak bedobja a maga életét minnél előbb, minnél előbb, hogy minnél gyorsabban használjon, hasson az ellenméreg és egy drámai feszültségű monológ után türelmetlen ujjdobolással sietteti a megváltó golyót. Itt ebben a regényben az új ember, a közös ügy atomja, ez a látszatra az őrültség határán járó új ember döbbenetes nyiltsággal dokumentálja az új élet csodáját, felelős kötelességét, a forradalom ügyének szentségét mindenekelőtt. Rodionoff regénye teljes realitássá erősíti ezt a frázist és Sudin, aki a mi nyugati irodalmunkban legfeljebb tragikus hős lehetne, itt halálában élethirdető, lényegteremtő. Rodionoff regénye az új orosz irodalomnak talán első nagyvonalú és döntő hatású eredménye. A legnépszerűbb és legismertebb orosz iró azonban ma kétségtelenül Ilja Ehrenburg. Ehrenburg nem emigráns író, mint ahogy sokan tudni szeretnék, Ehrenburg: világcsavargó, ami azonban végeredményében csak a menekülés takarása. A halott Európa szerelmese cinizmusba menekül, hogy az új valóság szürkeségét ne kelljen egyszerű hirdető munkásként dokumentálni. (Ehrenburg regényeinek részletes méltatását lásd a „Korunk” 1928. szept. számában). Konstantin Fedin „Városok és évek” című regényében peregteti igaz mutogatásra a háború előtti és háborús Európát, úgy ahogy mi azt sohse láttuk, pedig így éltük, de ezt csak a mai orosz iró új szeme meri meglátni és megmutatni. Leleplező harcos becsületesség, frontális küzdelem jelzik az immár halott Larissa Reissner halhatatlanságát. Vera Figner méltó utódot kapott, az európai divatos riportázs itt tanulhatja meg a dokumentáló, törvényerejű krónikázás harcos, missziós etikáját (Október).

Golgota, Csokoládé: regénycímek, de ugyanakkor az új orosz élet fejezet címei is. Harc, szenvedés, hullák, győzelem. És kísértés, gyengítés, veszély, szigetelés. Ha a csokoládé erősebb, akkor hiábavaló volt minden, felesleg, bűn, gyilkos grimasz. Az orosz életnek, az orosz irónak meg kellett találni a megváltó szót, a feloldó, a megtartó lényeget. És a Golgota és a Csokoládé után megszületett az igazi cim, az eredő: Cement! Gladkow regénye.

Gjelb a volt lakatos, vörös katona, a harcok multával hazajön. A nagy cementmű halálos dermedten bénán várja. Szegénység mindenütt, a drága gépek között kecskék és piszok. Gjelbet otthon már nem a feleség fogadja, egy öntudatra kínzott ember, de a volt férjnek teljesen idegen pártmunkás: a női szekció vezetője. Mint férj és feleség nem tudnak már találkozni, az egyetlen összekötő kapocs a gyerek is elhal. De ott van a mű. Mindenáron életre kell kelteni. Egy egyszerű lakatos és nekigyürkőzik. Az eredmény: megalázások, intrikák, a munkások bolondnak tartják, az illetékesek, a nyepemberek az irodákban elszabotálják a nagy lobogó akaratot. Az élet, a család, a szeretet, a munkavalósítás mind elhagyja Gjelbet. Egy nyugati regényben most Gjelb elérné a nihilpontot, rezignálna, szenvedne és egy hangulatos szenvedéspointtal, a lehanyatló munkásököllel, talán egy káromkodással véget is érne a regény. Gjelb mint ember összetört. De Gjelb kevesebb, Gjelb több mint ember. Munkás, lakatos, öntudatos, harcos, katona a munkafronton is. A győzelmet meg kell valósítani és aki mint ember rezignálna, mint munkaharcos csakazértis daccal feltámad és harc, szenvedés, kételyek, intrikák, nyilt és titkos akadályokon át feltámasztja a művet: a jövő, a munkaöntudat alapját, szimbolumvalóságát: a cementet, hogy világgá bizonyítsa „mi vagyunk a cement, mi a munkásosztály”. Gjelb az örök forradalmi épitőakarat, erősebb mint a gépfegyver harc, mert nehezebb, mert idegenebb. Uj heroizmus ez, a (mikor ép a heroizmus lehetetlen, mert ez már közösséget erősit és nem egyest szépit. A herosz itt a felfokozott munka, ami a szükségest még akkor is megvalósítja, amikor ez már egész lehetetlennek látszik. Gjelb nem naiv regényhős, de organikusan előttünk és valóságosan bomlik ki egy egyszerű ember nagyszerű tette, akit osztályöntudata és kötelessége emelt a férfimunka] gyerekes örömösévé, munkacsodájává. Itt nem enthuziasmus, szalmaláng épit, de a harcos forradalmi öntudat megtartó folytonossága a forradalom munkaöntudata, az, ami a valóságba lendíti a holtponton át a forradalmi rezignációt. Igy lesz a forradalom igazi lezáró eposza a cement, az uj ökonomiai politika a Nyep őszinte kritikája, mely mégis zálog és hit, százszázalékos szükség. Ha hibák is vannak, bürokraták és fékező bürök, ha életre is szabadultak a nyepkonjunkturások, amig Gjelbek vannak, amig az ő vérük és akaratuk kering a műben: a cement cement marad: a forradalom jövős munkagyőzelem. A cement az uj orosz élet strukturájának a regénye: szürkesége dacára is izgató olvasmány – Európában. Hogy egy sejt élete, egy gyűlés lefolyása, a pártból való kizárás lehetőségének félelme van olyan dinamikus, mint két ember két főhős fantasztikus regényfeszültsége: erre a nyugati embernek mindenképen érdekes tényre itt bukkanunk először, hogy egy végeredményében tisztára ökonomikus témából nyügöző és dokumentáló regényt lehetett irni mindennél meggyőzőbben mutatja, hogy itt tényleg valami gyökeresen uj élet- és emberkapcsolatok születtek és valósultak – tagadhatatlanul.

Tiz világrengető napról tudunk, vérről, szenyről, szenvedésről, mégis: a kép, ami kapunk, amit az uj orosz irodalom közvetít sokkal tompább, sokkal szürkébb mint forradalmi elképzelésünk. A regény, az irodalom általában mindig fokozottabb színekkel, fokozottabb dinamikával dolgozik, hogy közvetíteni tudja az élet arcát, hogy szugerálón vetítse a tényleges valóságot. Itt az uj orosz irodalomnál ennek a túlzásnak semmi nyoma. A hirdető munkás fegyelmezetten csak a valóságot továbbította, minden hozzáadás nélkül. Ezért a szürkeség, ezért az igazság relativ szintelensége. De amit kapunk, az sokkal több, mint regény, mint irodalom, amit kapunk az a hirdető munka dokumentum ereje. Semmi elhallgatás. Ép a kételyek kimondásának a bátorsága, akarása és idézése teszi eletesse és pozitívvá az új orosz irodalmat. Az új élet bajai, zavarai sokkal nagyobb teret kapnak, mint az új élet eredményei. És ez az, ami ezt az irodalmat etikussá avatja: a feltétlen felelősség, a szociális realizmus, mely nem ismer elhallgatást, mely pontos diagnózist rajzol, hogy az egészség útját, a jövő útját annál biztosabban járhassa. Az uj orosz irodalom végeredményében csak előkészület, csak hódítás, levegőtisztítás, kifejezője egy heroikus, világotátfogó új életkisérletnek, de ez az uj irodalom célkisérletezésében és töredékességében etikusabb és igazabb, mint az egész nyugati hatalmasan fejlett és ragyogóan kivilágított kulturtorony, mely gőgösen büszkélkedik, de mélynek nincs meg az a minimális ereje, hogy kenyeret szeljen, hogy kenyérszó legyen: élet és tömeg legyen. Az ökonomia regénye, a kenyér biztos alapozása: erre csak az új valóságot valósító oroszok képesek. A költő leszáll a fellegekből, mégha forradalmi világrengetésről is énekel. Egyik poétájuk: Besimenskij pontos irányvonalat szab:

Csak játszatok, mint óriások

És göröngyként gördítsétek a csillagokat

A kozmoszt énekeljétek elektroversekben...

ne ez mind nem elég,

Üljetek csak be szépen valamelyik tartományi

Faügyleti bizottságban

És próbáljátok itt megtalálni a hajnal

Jövőderengését

A sejt élete, az üzem élete, minden irreális személyi nyögdécselésnél dinamikusabb és átfogóbb. Kenyeret ad, kenyeret irányit és javit egyformán mindenkinek.

Itt ennél a szürke heroizmusnál összemorzsolódik minden isteninek hitt civilizációdekadencia és elszíntelenedik a jacht, a rivériai strand és gépíróromantika, hogy annál nagyobb legyen a feszültség, mely a két pólus között kisül. Itt a mondain rekvizitumok, ott a nyers élet, a sejt emberi tartalma, világténye, ahogy az új orosz irodalom vetíti. Az új orosz irodalom: a szociális realizmus tömegművészete, kollektiv eredménye. Uj valóság – új irodalom.

MEGKÖZELÍTHETŐ ÚJ OROSZ IRODALOM

A legtöbb ember azt hiszi, hogy az új orosz irodalom ma még csak keveseknek való hozzáférhetetlen irodalmi csemege. Az uj orosz irodalom: tömegművészet. És megközelíthető német fordításokon át. Az alábbi jegyzék nem törekszik teljességre, nagyjában az 1928-as ősz eleji stádiumot akarja rögzíteni.*

Lira: Alexander BLOCK: Die Zwölf (Skythen Verlag, Berlin) Magyar fordítása a Munka és Tudás Könyvtárában, Wien. – Demjan BJEDNY: Die Hauptstrasse (Litpol). – Wl. MAJAKOWSZKI: 150 Millionen (M.).

Regények, elbeszélések: Iwan BABEL: Geschichten aus Odessa;

— Budjonnys Reiterarmee (M.) Pawel DOROCHOW: Golgota (Litpol.) Magvarul: fordításomban, Kassa. – DYBENKO: Die Rebellen (M.) – Ilja EHREN-BURG műveinek jegyzékét lásd: Korunk 1928 szept. Azóta megjelentek: Die Verschwörung der Gleichen (M.) Das bewegte Leben des Lasik Roitzschwantz (Rhein Verlag, Basel) Die Gasse am Moskaufluss (P. List, Leipzig) – Konstantin FEDIN: St�ädte u. Jahre (M.); Die Brüder (NDV.) – F. GLADKOW: Zement (Litpol). – Ws. IWANOW: Panzerzug Nr. 14-69; Farbige Winde (Litpol.)

— A. KOLLONTAY: Wege der Liebe (M). – Leonid LEONOW: Die Bauern von Wory; Der Dieb (P. Zsolnay, Wien) LJEBEDINSKI: Eine Woche (Litpol.) Magyarul: Munka és Tudás Könyvtára. – A. NEWEROW: Taschkent, das brotreiche Land (NDV.); Antlitz des Lebens (Litpol.)– N. OGNJEW: Tagebuch des Schülers Kostja Rjabzew (Verlag der Jugendintern, Berlin) – Tarassoff-RODIONOFF: Schokolade (Aktion, Berlin); Februar (G. Kiepenheuer, Potsdam) Marietta SCHAGINIAN: Abenteuer einer Dame (M.) Lydia SEJFULLINA: Der Ausreisser; Wirinea (M.) – SSERAFIMÓWITSCH: Der eiserne Strom (NDV.) W. WERESSAJEW: In der Sackgasse (Litpol )

Novellagyüjtemények: TRANSVAAL (Fedin, Lidin, Babel, Nikandrow, Iwanow) (NDV.) És a talán legfontosabb és legteljesebb keresztmetszete az uj orosz irodalomnak az ép most megjelent: .30 neue Erz�ähler des neuen Russland” (M.) – Itt említendő meg Wera FIGNER feledhetetlen önéletrajza: Nacht über Russland (M.) melynek most jelent meg ugyancsak a Malik-nál immár teljes kiadása (Nach Schlüsselburg) W. Fignerre vonatkozólag lásd: Korunk 1927 jul-aug. sz. – Larissa REISSNER irásainak javát egyetlen egy kötetbe gyüjtve kapja az utókor: Oktober (NDV.) – Maxim GORKI és TOLSZTOJ müveinek teljes kiadása a Malik Verlag érdeme.

Fontos standard és segédművek az uj orosz élet megértéséhez: John REED Zehn Tage die die Welt erschütterten (Litpol.) Magyarul: Tiz világrengető nap címen, fordításomban a „Munkás” 1926-i évfolyamában. – „Illustrierte Geschichte der russischen Revolution 1917” és folytatása: „Illustrierte Geschichte des Bürgerkrieges in Rassland 1917–1921” (NDV.) ma már nélkülözhetetlen dokumentumok. LENIN összes műveinek 35 kötetre tervezett sorozatából eddig 3 kötet jelent meg (Litpol.) – Irodalmi utmutató: L. TROTZKI: Literatur und Revolution (Litpol.) – Orosz szinház: GREGOR-FÜLÖP MILLER: Das russische Theater (Amalthea, Wien). – Orosz film: A. KERR: Russische Filmkunst.

Művészet: UMANSKI: Neue Kunst in Russland (Kiepenheuer, Potsdam). – Az új orosz életről rendszeresen tudósít „az uj Oroszország barátai társaságának” németországi folyóirata: “Das Neue Russland” (Berlin 8 Wilhelmstrasse 48.) [NDV.]

* A leggyakrabban előforduló kiadóvállalatok nevének rövidítése: Malik Verlag, Berlin: M. – Verlag für Literatur und Politik, Wien, Berlin: Litpol. – Neuer Deutscher Verlag, Berlin: NDV.