Haraszti Sándor

Vissza Rómához

Az olasz kormány és a Vatikán közt létrejött békepaktum kétség kívül történelmi esemény. Mert nemcsak arról van szó, hogy az olasz imperiálizmus kibékült az egyházzal. A „vissza Romához” jelszó: a nemzetközi kapitalizmus jelszava. (A francia finánctőke is önkéntes Canossát jár és sibolja vissza Franciaországba a szerzetesrendeket). Az egyház és a kapitalizmus között már régóta zavartalan a jóviszony. A békét a háború pecsételte meg, a világháború volt a keresztelő: vérkeresztelő. A multra mindkét részről fátyolt borítottak; az egyik országban előbb, a másikban később. Az olasz polgárság és az egyház között pontosan ötvenkilenc évvel ezelőtt következett be a szakítás. 1870-ben a szedáni csata után vonult be Garibaldi Rómába és „annektálta” a pápai királyságot az egységes Olaszország részére. IX. Pius „az erőszaknak engedve” beköltözött a Vatikánba és kiátkozta az olasz burzsoáziát, amely megfosztotta a földiuralom élvezetétől. Cavour, hogy a pápát kiengesztelje, több, mint hárommillió frank évjáradékot ajánlott fel a Vatikánnak, IX.-ik Pius azonban nem volt hajlandó üzletet kötni – a forradalommal. Mert a katholikus egyház Olaszországban is, mint mindenütt a burzsoázia előtörését és a kapitalizmus győzelmét a feudalizmus fölött, mint „szentségtörést” és „Isten törvényei ellen való lázadást” bélyegezte meg. A feudalizmussal való együttérzése nem platonikus szerelem volt, hanem osztályszövetség: Hz egyház volt a legnagyobb feudalista hatalom. (1780-ban Franciaország több, mint egy negyede egyházi birtok volt). A burzsoázia szemében viszont a hatalomért való harc egyet jelentett az egyház elleni küzdelemmel. Ez az egyházellenesség nemcsak politikai téren érvényesült, hanem egyéb területeken is, a filozófiában, ahol eljutott a nyílt tagadásig. (Feuerbach fogalmazta meg klasszikusan az akkori polgárság véleményét: „Keine Religion – ist meine Religion, keine Philosophie – meine Philosophie”). Az ellenfelekből azonban hamarosan jóbarátok lettek. Az egyház belenyugodott a változhatatlanba (ahogy a feudalizmus is beletörődött a kapitalizmus győzelmébe), a polgárság pedig, sarkában a veszedelmes „történelmi utóddal” a proletársággal, „levezekelte bűneit” és bocsánatot kért – a történelemért. A régi harag ott párolgott el leggyorsabban és a barátság ott szövődött, ahol a feudalizmus még állta a burzsoázia ostromát. (Bismarck junkerei például élvezték a Vatikán kegyét és a katholikus irek letörését előkészítő konzervatív angol kormány is megszerezte a pápa jóakaratát). XIII. Leó pápa 1888-ban ezt írta egyik (enciklikájában: „Az egyház elismer bizonyos modern szabadságot, mert számot vet az emberi gyöngeséggel”. Ettől az enciklikától már csak egy lépés az 1891-es híres pápai levélhez, amelyben Leó az egyház testével védte ki a proletárság támadását a tőke uralma ellen. „Az embernek bele kell nyugodni helyzetébe, mert az alsó osztály nem lehet egyenlő a felsővel. A természet egyenlőtlenekké teremtett bennünket”. A XIX-ik század végén az ellenfelek között rohamos tempóban javult a viszony és a háború alatt már testvériessen osztoztak a „dicsőségen”. (George Gross mundérba öltöztetett Krisztusa nem istenkáromlás, hanem valóság – volt). A háború azonban sem a burzsoáziának sem az egyháznak nem fizetődött ki: a tömegek előtt sokat vesztettek presztízsükből. A népmozgalmak viharzása alatt a polgárság mindennel megpróbálkozott, de mindenből kikopott. A demokráciából is, a parlamentárizmusból is és egyéb ideológiai kunsztokból is. A proletárság egy század tapasztalatával gazdagodott és rájött, hogy sok minden komédia. Az imperiálizmus szakaszában vabankírozó polgárság számára a „negyedik renddel” szemben most már csak egyetlen komoly bázis maradt: az egyház (és a szociálsoviniszmus). Ezért alázkodott meg Római előtt és ezért váltotta fel az „el Rómától” jelszót a „vissza Rómához” frázisával. Az ellenfél, a közös ellenfél ma nem a feudalizmus. A proletárság, a dolgozók, akiknek háborúra „telkesítését” – a polgárság szerint – már csak az egyház hatalmas szervezeteivel Lehet (lehet?) elvégezni. (Szabadka)