Mindenképpen indokolt, úttörő kisérlet. Úttörő, mert eddig még nem volt olyan könyvünk, mely feltárja előttünk a szellemtörténet minden oly jelenségét, mely a mai társadalom összetételével kapcsolatban van. Kísérletnél több, mert kitűzött célját a legtöbb kérdésben el is éri; s hogy a cél korlátozó szempontok által determinált, azt az utolsó tiz év szociális története teszi indokolttá. Hogy Madzsar József és a Társadalmi Lexikon többi munkatársai a jog, a szociálpolitika, a közművelődés, a politika, a história jelenségeit tisztán a történelmi materializmus világánál nézik és láttatják, azt nem kell fejcsóválva egyoldalúságnak venni, hanem egyszerűen tudomásúl kell venni, mint természetes reakcióját a „történelmi idealizmus” nevében évtizedek óta folyó, de leginkább az utolsó évtizedben történt visszaéléseknek. A materiális nyomorúság igazi előidézői tudvalevően “ideális eszmekörben” élnek és „ideális” eszközökkel, mint sokszor jól bevált fügefalevelekkel szeretnék a bajokat megszüntetni vagy legalább is – eltakarni. A szocializmus hívei ellenben csak a messze jövőt látják ideálisnak, a multban és jelenben nemcsak látják az eseményeket mozgató materiális rugókat, de a statisztika adataival, grafikonokkal, szemlélhető képekkel is belevilágítnak a dolgok mélyébe s így akarják a jobbat megteremteni. A Társadalmi Lexikon szerkesztője és hívei harcos szocialisták – és az ugyancsak harcos politikai kurzus után ki csodálkoznék ezen? – és ez a harcos kedv, a szocializmusba vetett fanatikus hitük determinálja kimondott céljaikat is. Ebben a könyvben a szerkesztés intenciói szerint a szervezett munkások, az ifjú munkások, a pártszervezők és a földmüvesek találják meg első sorban az őket érdeklő kérdéseket. Tehát: pártcélokat szolgál. Helyesebben: pártcélok érdekében akarja a szocializmus eddigi hívei közt elmélyíteni azokat az ismereteket, melyeket jól megszervezett előadás sorozatok, napilapok és Szocializmus c. Folyóiratuk révén évtizedek óta megalapoztak. Nem kicsinyeljük e célt. És mivel az évek óta erősbödő kasztszellem sem tudja megakadályozni az osztályok folytonos hullámzását, új egyénekkel való felfrissítését, azt is elhisszük, hogy ez a lexikon a középosztály gondolkodására is hatással lesz. És ez nem kisebb cél, mim az, hogy a munkásokat meg erősítsék szociális és politikai ismereteikben. A magyar szociáldemokrata párt jövője – s egyben a magyar jövő – függ attól, menynyire tudnak hódítani más osztályokban, első sorban: az elproletárizálódott középosztályban. Az élő szó és leirt gondolat erejét egyformán föl kell erre használni. Ezért láttuk volna szívesen, ha a középosztály kialakulásával, fejlődésével, szereplésével és leromlásával, egyszóval a „középosztály szocializmusával” is behatóan foglalkozik. A mai társadalmi állapottal, sőt a munkásosztály mai helyzetével is nagyon összefügg ez a kérdés. És gondolni kellett volna az értelmiségnek arra a részére, akiket szociológiai felfogásuk már régen a gyakorlati szocializmus felé sodort, akik szívesen láttak volna egy szociális „vademecum”-ot ebben a lexikonban, ha ezt megfelelő bibliográfiai tájékoztatás lehetővé tette volna. Amint az Őskereszténység, Jézus vagy a Marxcikkek alatt látjuk, úgy kellene egyéb cikkek alatt is ott látnunk a bibliográfiai kiegészítést. A lexikon célja nem lehet dogmatikus ismeretközlés; kell, hogy új kutatások felé is adjon elindításokat és így a szerkesztőknek úgy kell tekinteni az olvasókat, mint a társadalomépítés ma még ismeretlen munkásait. Ugyanebből a szempontból helyesebb lett volna, ha a társadalmi mozgalmak krónikáját nem egymásutániságukban, de egymás mellettiségökben tüntetik fel (úgy, amint ez W. Sombart: A szocializmus és szociális mozgalom c. műve végén táblázatban található).

Ezeket a hiányokat fel kellett sorolni azzal a jószándékkal, hogy a második kiadás teljesebb legyen. Mert ez a munka a kezdet nehézségeivel járó hiányok mellett is úgy tekinthető, mint örvendetes, merész kiindulás, mint jól elgondolt induktiv alapvetés egy új, szélesebb, átfogóbb kulturához. Olyan alapvetés, melyből szervezett munkások és szervezetlen polgárok egyformán megtanulhatják, hogy a szocializmus épít és a reakció rombol. A hangsúly mindég a szocializmus építő erején van és – ami jellemző a lexikon tónusára – sokkal objektivebb színeket talál az ellenség (fajvédelem, ellenforradalom) festésére mint a küzdőtárs a polgári radikalizmus jellemzésére. Ez alapon állapítja meg pl., hogy a magyar irodalomban nincs oly irodalomtörténet, mely ne az uralkodó osztály szempontjából és érdekeinek kiméletlen szolgálatában foglalkoznék az írókkal és műveikkel. R i e d 1 Frigyesről és Beöthy Zsoltról elismeri ugyan, hogy konzervatív létükre is a legnagyobb tárgyilagosságra törekedtek az igazság keresésében és kimondásában, de első sorban Benedek Marcell az “aki Délsziget c. irodalomtörténetében a legmesszebb jutott a polgári radikálizmus szemléletével abban az irányban, hogy a müvek mögött az embert, a kort és a társadalmi viszonyokat keresse”. Szóval: ő jutott legközelebb a szocialista világszemlélethez. Ezt keresi a lexikon az írókban is. Ezért állápítja meg pl. Móra Ferencről, hogy „nagy kulturájú, derüs hangú munkása az élő magyar irodalomnak, de a bajok, szenvedések okairól nem akar tudni”, ezért állapítja meg Rákosi Jenő ől, hogy „minden költői műfajjal megpróbálkozott, de maradandót nem alkotott”; ezért írja Jókairól: „Politikai és társadalmi beállítottsága 1867-ig alakul ki és attól később sem tér el. Nem volt soha vérbeli politikus, inkább hiúság és urias kedvtelés vezette, ezért úszott mindég a megalkuvás árjával”. A szociális szempontok követelésében túlzásba megy a Lexikon, mikor Kossuthról ezt állapítja meg: „Kiváló kvalitásai, nagy szónoki képessége, széles látóköre és nagy műveltsége kétségtelenül képessé tették őt arra a feladatra, melyet vállalt, de elmulasztotta szociális tartalommal telíteni a forradalmat és bevonni a nép széles rétegeit a törvényhozásba, amely mulasztás egyik oka volt a reakció diadalának a magyar forradalom fölött”. Széchenyiről viszont ez a végső következtetése: „Tévedése az volt, ami sok más magyar reformernek és államférfiúnak: fölismerte a kor szükségleteit, de a megvalósítás terén nem fejtett ki kellő erélyt s megelégedett a kiváltságos osztály érdekeinek megfelelő félmegoldásokkal”. Az „osztály harcra” való beállítottság szempontjából igaza lehet a Lexikonnak, de Kossuthot és Széchenyit átfogóbb szempontok szerint kell megítélnünk. Ha észbevesszük azokat a nehezen leküzdhető gátlásokat, melyek még ma is útjába állnak nem egy jóhiszemű magyar reformernek, akkor nem lehet Kossuthot a szociális érzék és Széchenyit az akarathiány vádjával illetni. Az ő korukat nem Európa akkori szociális eseményei, de a magyar mult tradíciói determinálták, így munka jok a legjobb esetben sem lehetett más, mint egy nagy elindítás az új élet, az új kultura felé. És ezért az új kulturáért – el kell ismernünk – tudatosan és sok tekintetben eredményesen dolgozik a Társadalmi Lexikon is. Legjobban sikerültek a szociális mozgalmakkal összefüggő cikkei: a Liebknechtről, Adler Frigyesről, Lassale-ról, a munkások tatásról, a békemozgalmakról, Szabó Ervinről, a jobbágyságról, a magyar földreformról, Leninről, Marxról írt cikkei mind hozzájárulnak egy teljesebb szociális világ kép kialakulásához. A társadalmi bajokról (tüdővész, prostitució stb.) szóló írásai, statisztikai adatai, szemléltető grafikonjai, színes táblái eleven erővel mutatnak rá nemcsak a betegségre, de a gyógyítás módjaira is. A szép kiállítású könyv apró fogyatkozásai mellett is értékes munka. Ha első sorban pártcélokból íródott is, mégis az emberi igazságok szolgálatában áll. (Budapest)

*(Tizenhat színes táblával, számos képpel és grafikonnal. Szerkesztette: Madzsar József. Budapest. Népszava könyvkereskedés kiadása 1929). E nagyjelentőségű munka más oldalról való értékelésére még visszatérünk. (A szerk.)