(3)

Ugy emlékszem, hogy Apáthy István és Vincze Sándor már említett pesti útjának eredményeként hozták haza a magyar minisztertanács ama határozatát, mellyel Kolozsvárt Erdély, Bánát és a Kőrösvidék részére Keletmagyarországi Főkormánybiztosság felállítását rendelte el, amelynek elnöke Apáthy István lett, aki mellett osztályfőnökké többek között a volt főispán, dr. Papp József mint belügyi, az időközben tragikus véget ért dr. Wertheim Mór pénzügyi, Horváth Emil dr. fegyverszüneti, Jordáki Lajos népjóléti, Ujhelyi és Czala pedig más ügyosztályok élére kerültek. Ügyosztály természetesen jutott dr. Vincze Sándornak is, ő volt talán ezenkívül az alelnök, magam pedig a román hatóságokkal érintkező ügyosztályt vezettem. Kinevezési okiratunk szerint miniszteri osztálytanácsosi rangunk volt. Az adminisztrációt és manipulációt a Keletmagyarországi Főkormánybiztosságon is a mindenki által dédelgetett, fura figurájú, boldogult Ámon Ottó vezette. Természetesein igen hamar megállapíthattuk, hogy a működési lehetőségünk minimális. Az aktakezelési ügyeken kívül az öszszes ügyosztályok közül egyedül a román hatóságokkal érintkező ügyosztálynak volt dolga. Ehhez azután naponta sűrűn érkeztek a legégetőbben sürgős kisebb-nagyobb ügyek. Hatósági hivatalos ügyei azonban csakhamar csupán a Divizió-parancsnoksággal való érintkezésre törpültek.

A Divizióparancsnok az első időben Nueculcea tábornok volt, aki minden lépésében, ténykedésében nobilitást akart mutatni. A kolozsvári viszonyokat ismerőknek talán érdekes jelenetként hat az, amikor a szocialista párt küldöttsége jelentkezett Nueculcea előtt azzal, hogy szervezett munkás nem hajlandó munkaközben politizálni s hogy a felől a munkás felől, akit munkán kívül valamilyen büncselekményben tetten érnek, a katonai parancsnokság kérje ki előzetesen a szocialista párt véleményét, s hogy lehetőleg tettenérésen kívül ne foganatosítsanak letartóztatást. Nueculcea tábornok csodálatosképpen megértette a helyzetet és nobilisan azt a határozatot hozta, hogy a szakszervezetben, illetve a szocialista pártban elhelyezkedett munkások ellen hadbírósági eljárás csupán ezeknek a szerveknek előzetes informálása után folytatható le. Résztvett a küldöttségben egy Tarr nevű vasutas is, aki lelkesedésében román nyelven arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy a munkás nem politizál, a munkás azzal van jóban, aki jobban fizeti. A kijelentést általános felháborodás követte s még a tábornok is gúnyosan mosolygott az erős eltévelyedésen. Ebből a Tarrból lett azután a vasutas élelmező üzem egyik vezetője s egy közismert, hosszabb ideig tartó bűnügy főhőse.

Nueculcea tábornok már első napon átadta nekem, mint a románokkal érintkező ügyosztály főnökének a nyílt parancsot, mely szerint az összes katonai hatóságok soron kívül tartoznak fogadni, miután közügyben járok el. Ekkor kezdődött az örökös lótás-futás a térparancsnokság és hadbíróság, a hadbíróság és a Fellegvár között lefogott, meghuszonötölt, visszatartott és egyéb sérelmű polgárok ügyében. Körülbelül ilyesmikkel foglalkozott az én ügyosztályom s ezzel majdnem ki is merült a Keletmagyarországi Főkormánybiztosság minden működési köre. Titkáromul és munkatársamul dr. Grandpiere Emil kormánybiztos meleg ajánlatára dr. Groiss László törvényszéki jegyző szerepelt. (Kár volt ezt a nagytehetségű jogászt a bíróságtól elvonni).

Nueculcea tábornok helyébe az azóta több alkalommal országos szerepet játszó Holban tábornok került a Divízió élére, akinek irodaadjutánsai Stetiu Romulus és Stetiu Sabin tartalékos tüzérhadnagyok, mint régi kolozsvári fiuk, többek közt velem is régi, jó viszonyban voltak s szolgálatkészségükkel és önzetlenségükkel nagyon sok ügy elintézését könnyítették meg. Holban tábornok igazi szeretetreméltóságával sokban hozzájárult az ügyek kedvező elintézéséhez, ha ezeket az ügyeket a történelem távlatából nem is lehet komoly ügyeknek nevezni.

Holban tábornok kivétel nélkül mindig soronkívül fogadott s lassan olyan bizalmas viszony fejlődött ki közöttünk, hogy nem egyszer nyugodtak kezei térdeimen. A lakósággal szemben való erőszakoskodások nagy részben kimaradtak s a zavaró kísérletek már kezdetükben meghiusultak.

Érdekes játéka a véletlennek, hogy az 1917-ben alapított Keleti Ujság első száma éppen a román hadsereg bevonulása napján került nyomda alá. A Wekerle-rezsim papirközpontja ugyanis nem utalta ki a szükséges nyersanyagot, majd pedig a forradalmi idők akadályozták meg a felszabadított papír megérkezését. Ennek a véletlen találkozásnak tudható talán be, amiért – hallomásom szerint – jó sokáig „görög-keleti ujságnak” nevezték a Keleti Ujságot.

A Keleti Ujságot eredetileg Erdély baloldali gondolkozású férfiai alapították, kifejezetten azzal a céllal, hogy Erdélyben a nemzetiségek közötti szükséges harmónia létrejöjjön. Ezt a szándékot bizony látnoki erő sugallta s egyáltalán nem´ tartom kizártnak, hogy minden máskép alakul, ha már 1917-ben megindul a Keleti Ujság, mert megtörténtek volna a tervbevett ankétok s a Választójogi Liga programmjának keresztülvitele s mindezek jóval enyhitettek volna azon a feszültségen, amely különben csak az 1918. december elsejei kirobbanásban vezetődhetett le. A Keleti Ujság alapításának tervét jelentős román államférfiak, mint például Goldis László, Hatieganu lelkesülten fogadták s hányszor beszélgettünk hármasban Hatieganuval és Grandpiererel, hogy milyen szépen fogunk együtt dolgozni a lapba s hogy a szerkesztőség valósággal központja lesz Erdély szellemi és politikai életének.

A Keleti Ujság első számának megjelenéséig csupán plakátjaival volt összefüggésben a forradalommal a Lapkiadó Rt. Mint már mondottam, Vincze Sándor önmagát multa felül a plakátok szerkesztésében. A rosszmájúak ezt a termékenységét összefüggésbe is hozták a Lapkiadónál viselt igazgatói tisztségével. Ezekkel a plakátokkal kapcsolatosan jut eszembe egy vagy két székely vármegye alispánjának a Nemzeti Tanácscsal szemben való feltűnéstkeltő rezisztenciája. Egy vagy két székely vármegye következetesen visszaküldte a forradalom propaganda plakátjait azzal, hogy ne zavarjuk őket: a Nemzeti Tanács nem felettes hatóságuk.

Ilyen erős volt tehát a Nemzeti Tanács tekintélye s hatalma s még ennél is kevesebb tekintélye volt a Keletmagyarországi Főkormánybiztosságnak. Viszont a Főkormánybiztosságon mi annál többet aktáztunk a forsriftnak megfelelően s főleg aktáztak a többiek. Az aktázást az én ügyosztályom már csak azért sem tehette, mert részemről fontosabbnak véltem ha elintézem a panaszok özönét, – már amennyire lehetett, telefonon a vidékkel és személyesen a kolozsvári katonai hatóságoknál. Emiatt különben összezördülésem is támadt a Keletmagyarországi Főkormánybiztosság talán ép legutolsó osztályfőnöki értekezletén. Vincze Sándor ismert, rámenős modorával és vehemens stílusában felpanaszolta és megrovásban részesítette a román hatóságokkal érintkező ügyosztály „szabotáló” eljárását, mely főleg abban áll, hogy aktákat nem gyárt s az eljárásokat nem fekteti papirosra. Igy nem lehet dolgozni, – mondta – mert gondoljunk arra, hogy az állami számvevőségnek el kell számolni kiadásainkról s ezeket a kiadásokat alá kell támasztani az elvégzett munkával. Csak az kellett nekem. Ugyis csordultig voltunk a nagyságában és szobasikereiben cézárkodó, különben régi barátságunkban lévő Vincze Sándorral. Megmondtam, hogy a bürokrácia tragikómikus valami akkor, amikor a Keletmagyarországi Főkormánybiztosság nem Keletmagyarország, hanem még Kolozsvár egy utcája felett sem rendelkezik, sőt az épület fölött sem, mert talárt napok, vagy órák kérdése, hogy a román hadsereg házkutatást tartson. Jellemző, hogy ezalatt a kínos jelenet alatt csupán Horváth Emil találta meg a hangot s kelt a pártomra, mondván, hogy az összes ügyosztályok csupán aktákat gyártanak az elintézés minden reménye nélkül s ha bármilyen keveset is, de mégis a románokkal érintkező ügyosztály csinál valamit... A jelenet mély lehangoltságot váltott ki. A mély lehangoltságnak azonban volt egyéb oka is. Aznap tünt el – rejtélyesen – a francia összekötőtiszt. Az antant ugyanis egy fiatal udvarias katonát nevezett ki a Főkormánybiztos mellé, hogy a román hadsereg és a magyarság közti összeköttetést fentartsa. Jelentősége, illetve szerepe az egésznek persze alig volt. Egy alkalommal például az egyik kolozsvári könyvkereskedő cimére könyvküldemény érkezett Budapestről. Egy túlbuzgó katonatiszt a könyvszállítmányt halomba rakatta a vasuti sínek között és felgyujtatta. Az egyik félig elhamvadt könyv maradékát behozták hozzám. Éppen egy magyarra fordított francia regény volt, amelyet Apáthy közismert fellángolásával megmutatott a francia összekötőtisztnek, aki hideg udvariassággal sopánkodott együtt a felháborodott Apáthyval. Más alkalommal felhozta Apáthy a román nemzeti gárda túlkapásait, amelyre viszont angyali szelídséggel azt válaszolta az antant képviselője: „Ezeket méltóztassanak lázadóknak tekinteni és velük aszerint eljárni”. Ezt akkor mondta, amikor Magyargorbóig meg volt szállva román reguláris katonasággal egész Erdély. Ez a francia százados azután minden bejelentés nélkül szépen meglógott. Másnap hiába kerestük, senkisem tudott felvilágosítást adni róla. Talán ezután történt, hogy a románbarát Berthelot tábornok keresztül utazott Kolozsváron. Apáthy felkereste az állomáson s a nemzetközi jog s a fegyverszüneti megállapodás hangoztatásával sérelmeink orvoslását kérte. A diplomáciai fordulatokban gazdag Berthelot szép sima beszédben válaszolt Apáthynak, ki ügyünk tisztaságában megnyugodva tért haza. De még az ő optimizmusa sem tartott egy napnál tovább. (Vincze Sándorról még azt jegyzem meg, hogy épp ez este álruhában Budapestre menekült).

Hogy milyen véletlenen múlnak embersorsok! Január 13-án telefonálja a szilágymegyei Nemzeti Tanács elnöke, talán dr. Bölöni, hogy jelentsük a Divizió-parancsnokságnak, miszerint az antant megbizásából előnyomuló román hadsereg nyugodtan vonulhat Zilah felé, mert az a rémhír, hogy egy irreguláris magyar katonai alakulat rájuk akar törni, légből kapott naivitás. A telefont Apáthy István vette fel s lelkemre kötötte, hogy azonnal továbbítsam Holban tábornoknak. Azonnal el is mentem. Az eddigi gyakorlat ellenére azonban nem kerültem eléje. A telefon állandóan zörgött, törzstisztek sürgölődtek, a tábornok még csak ki sem üzent, hogy várjak türelemmel. Meg is voltam sértve, meg el is untam magam. Délután még egyszer megkíséreltem a látogatást. Ujból nem sikerült. Másnap reggel küldöttségbe mentem a Consiliul Dirigenthez Szebenbe. Onnan visszajövet tudtam meg, hogy Apáthyt a hadsereg letartóztatta és elszállítatta Kolozsvárról. Oka a cigányii vérengzés volt. Az történt ugyanis, hogy a temperamentumos szilágysági fiúk tényleg rátámadtak az előnyomuló román hadsereget szállító vonatra és a mit sem sejtő katonák közül Cigányi közelében hatot vagy nyolcat megöltek.

A Szebenből való hazaérkezésünk estélyen különben is komor volt a hangulat... Másnap rendőr költött fel. A városi tanács végzését kézbesítette, mely szerint ötezer korona hadisarcra itélt a hadosztálybíróság, azon nali lefizetés terhe alatt. Csak később tudtam meg, hogy a Cigányinál meghalt minden egyes katona után talán százezer lej volt fizetendő. A dolgot én még kicsi összeggel úsztam meg, mert volt, aki nyolcvanezer koronát fizetett, köztük például báró Josika János, aki részt sem vett a forradalmi napok dolgaiban, csupán, mint kitünő franciát vette a Főkormánybiztosság pár alkalommal igénybe a katonai hatóságokkal való érintkezésnél.

Közismert optimizmusom ellenére az első hetek után ismét defetistává lettem s állandóan sürgettem a Consiliul Dirigenttel való értekezésünket, hiszen Pesttől még annyit se várhattunk, mint saját magunktól, akik közt egy alkalommal, még talán december elseje előtt, felvetődött az az ötlet, hogy talán sikerülni fog a Romániához való átcsatolásunkat önálló erdélyi köztársaság kikiáltásával megakadályozni. Valamelyikünk, talán éppen Vincze Sándor, egy délután megkérdezte telefonon Budapestet s Károlyi Mihály megbizásából, ha jól emlékszem Biró Lajos válaszolta, hogy tegyünk azt, amit jónak látunk, hisz mi jobban ismerjük a viszonyokat. Ezzel szemben napról-napra láttuk, hogy működési körünk a semmivé zsugorodik...

A defetisták kezdtek szaporodni s ekkor indítványoztam egy nyilt ülésen, hogy ha már a hegy nem jön Mohamedhez, hat akkor menjünk mi el Szebenbe... Apáthy hallani sem akart róla, mert ő egy pillanatig sem veszítette el abbeli reményét, hogy mindez csak átmenet: a fegyverszüneti szerződés szabályai a nemzetközi becsület védelme alatt állanak, következéskép őt nem érdekli a nagyszebeni Consiliul Dirigent. Miszen a francia összekötőtiszt is, mint az antant nagyvezérkarának megbízottja lázadóknak minősítette a rendzavarókat, akik a magyar imperium ellen kezet mertek emelni.

Január 13-án gyengélkedett Apáthy. Helyetteséül a város és vármegye kormánybiztosát Grandpieret sikerült behozni, akit már előre megdolgoztam a szebeni tervnek. Telefon utján elő is készítettük a küldöttség tervét a Consiliul Dirigent elnökségi titkárával, dr. Laurentiu Oaneaval, aki közölte, hogy Maniu őszinte örömmel és szívesen lát bennünket. Január 14-én indult el a küldöttség, óvatosan ügyelve arra, nehogy hivatalosnak tekintsék. A küldöttségben résztvett a volt ügyvédi kamarai elnök, dr. Papp József, az egyetem képviseletében dr. Menyhárt professzor, a református egyház képviseletében báró Jósika János, a munkásság képviseletében Jordáki Lajos, talán még valaki és én. A vonatunk késő este futott be Szebenbe, ahol egy cilinderes úr, a robosztus termetű Savu, Maniu egyik magántitkára fogadott bennünket két autóval és közölte, hogy a Római Császárban rezerváltak szobát, Maniu pedig a másnapi délelőttöt a kora reggeli óráktól részünkre tartotta fenn. Nagy reménységekkel feküdtünk le s reggel félkilenckor már az elnökségi hivatal előszobájában vártunk. Alig kellett egy-két percig várakoznunk, a zsufolt előszoba küldöttségei közül elsőnek fogadott bennünket egy kékszemű, közvetlen, kissé túl udvarias, tipikusan intellektuel arcú, negyvenöt év körüli úr, az ezer éves Magyarország összedőltét követő utodállamok egyik legdemokratikusabb és legőszintébb államférfia. Udvariassága odáig ment, hogy bejósolta küldetésünk eredményességét, ha ilyen sikerült összetételű küldöttség vállalta magára. Kiemelte nagyrabecsülését dr. Papp József iránt, aki neki mint volt ügyvédnek a kamarai elnöke volt és meleg szavakban üdvözölt engem is, – kinek mint mondá – a harctérig eljutott a hirem, annak a veszélyt nem ismerő meggyőződéses munkának a révén, melyet a honvéd hadosztálybíróság fogházaiban sínylődő román politikai foglyok érdekében kifejtettem, s egyszersmind kifejezte a román nemzet elismerését és háláját. Magam is mélyen megilletődtem, mert mindenre számítottam csak arra nem, hogy ügyvédi tevékenységem, melyben része volt világfelfogásomnak is, ilyen megvilágításba kerül. (Alig két és fél hónap mulva az „elismerést” effektuálta a román királyi hadsereg és jó egy év után válhattam újra optimistává).

Egész jó auspiciumok között indult tehát a szebeni, történelemnek szánt jelenet. A mi álláspontunk az volt, hogy Erdély magyar területein a közigazgatás legyen magyar, román részen román, vegyes lakóságú területeken pedig vegyes. Esküt ne kívánjanak a tisztviselőktől, csupán fogadalmat, mivel ez is hűségre kötelező és megfelelő szankciókra jogosít. Olyan meggyőzően adtuk elő álláspontunkat, hogy Maniu alig volt képes érveket találni ellenünk. (Maniu annyira benne volt a legudvariasabb és szívélyesnek látszó viselkedésben, hogy egy alkalommal ezt a fordulatot használta: „méltóztattam mondani”). Elvben majdnem elismerte javaslatunk indokolt voltát, hivatkozott azonban a történelmi helyzetre s csak úgy mellékesen említette a huszonnyolc vármegyére vonatkozó elvi döntést. Nem vitatta a fegyverszüneti megállapodás szövegét. Közben az érvek valóságos zápora alatt, amint ügyesen kerülgette a logikai saltókat, bejött magántitkára, akit látható meglepetéssel, sőt kissé türelmetlenül fogadott. Előzetesen ugyanis meghagyta, hogy ne zavarja senki, nem fogad senkit s még telefont se kapcsoljanak be hozzá. A titkár egy táviratot adott át, melyet Maniu felbontatlanul pohara alá helyezett, mire egyikünk udvariasan felhívta figyelmét arra, hogy a táviratot fel sem bontotta. Hát ha nagyon fontos dolog! Erre azt válaszolta, hogy a távirat chiefre s a kibetűzése időt venne igénybe. Becsöngette tehát titkárát, akinek kiolvasás céljából átadta a táviratot ... Pár perc mulva újból megjelenik félénken és restelkedve a titkár és súg valamit. Maniu bocsánatot kér s a szomszéd szobába, a telefonhoz megy. Visszatérte után közölte lehangoltan, hogy a hadseregfőparancsnokság Apáthyval szemben bizonyos udvarias és kivételes formájú biztonsági intézkedést látott szükségesnek foganatosítani. Ezt körülbelül szóról szóra így mondotta, úgy hogy bennünk egy pillanatig sem merült fel annak a lehetősége, hogy Apáthyval szemben komolyabb intézkedés történt. (Valójában csak hazajövet Tövis körül hallottunk, letartóztatásáról). Maniu telefonbeszélgetése után folytattuk tárgyalásainkat s részünkről öten-hatan a legválogatottabb érvekkel próbáltuk meggyőzni a koncentrált támadásunkat kiváló debaterként álló Maniut. Végül is egy óra után azzal az igérettel hagytuk el az elnökségi épületet, hogy még aznap úgynevezett minisztertanács elé viszi Maniu az ügyet s az eredményt közli velünk. A tömegpszihózis szülte naivitásunkra jellemző, hogy közülünk többen komolyan hittünk eljárásunk sikerében. Természetesen másnap megkaptuk az üzenetet, hogy sajnálatukra a javaslatot a tanács nem volt képes magáévá tenni.

Ez volt tehát ama bizonyos történelmi jelenet, amikor Mohamed mégis csak elment a hegyhez, – későn és hiába.

Szebenből való megérkezésünk utáni napon történt, hogy a Keletmagyarországi Főkormánybiztosság hivatalaiban megjelent a hadbíróság királyi biztosa s engem is eléje hivtak, hogy mint titkártól megtudja a „titkokat”. A világért sem tudta elhinni, hogy mi tulajdonképpen semmit se csináltunk. Együtt jött vele tolmácsnak Simu, Kolozsvármegye mostani subprefektusa, akkori volt osztrák-magyar hadnagy, aki mikor tiltakozni óhajtottam a divizióparancsnoknál telefonon, kellő udvariassággal bár, de erélyesen rátette ujját a telefonkészülékre. Ugyancsak akkor adtak utasítást jelenlétünkben a postán, hogy a budapesti vonal nem létezik számunkra. Eddig ugyanis a Főkormánybiztosságnak még a megszállás alatt is külön fentartott vonala volt Budapesttel, amit állítólag a katonai cenzura sem tartott megfigyelés alatt...

Még pár napig, talán két hétig is tengtünk-lengtünk, a bizakodóbbja még feljárt, de be kell vallani, ilyenek már csak igen kevesen akadtak. Nekem volt még mit tennem, mert az összes katonai hivatalokhoz az engedélyem még érvényben volt, az egyéni panaszok még érkeztek, néha telefonjaink is dolgoztak. Egy szép napon azonban lefoglalták egész irattárunkat s ezzel az aktussal ez a későn jött közjogi alakulat is megszünt...;

Az események keresztül-kasul rohantak. Egyik nap hallom, hogy a városháza közgyűlési termében imperium átvétel folyik. Oda mentem és láttam, hogy az elnöki asztal előtt a király képe alatt dr. Porutiu Valentin, egy rosszul szabott és vasalt Ferencjózsefben, láthatólag izgatottan és feltünő sápadtan tárgyal az összegyűlt tisztviselőkkel. Épen dr. Várady Aurel beszélt, aki a fegyverszüneti megállapodásra hivatkozott, mely szerint a megszállott területek közigazgatása érintetlen marad. Dr. Porutiu válasza nagyon rövid és nagyon őszinte volt: – „A fegyverszüneti megállapodás érvényét vesztette, mert már megszegték”.

Egy főtisztviselő, talán ugyancsak Várady azzal érvelt, hogy ez a kérdés mindaddig nem tárgyalható, amig fegyveres hatalom kényszere alatt állnak. A városháza előtt ugyanis körülbelül egy századnyi rohamsisakos katonaság állott, mig bent a parancsokat várva, az elnöki asztal mellett egy Rata nevű kapitány állott, természetesen ez is rohamsisakban. Porutiu Valentin, aki mint ismert kolozsvári ügyvéd magyar körökben is közszeretetnek és megbecsülésnek örvendett, előzékenyein magyarázta, hogy tényleg a hadsereg nem arra való, hogy kényszerítse a tisztviselőket s csupán azért rendelték ide, hogy amennyiben a magyar tisztviselők elhagyják helyüket, a hivatalos szobákat és irattárakat megőrizzék...

Talán ugyanaznap keresték fel ketten, ha jól emlékszem Pop Iulian és Utalea Octav Grandpiere Emilt hivatala átvétele végett. Grandpiere férfiasan viselkedett; semmi felesleges vitatkozásba nem bocsátkozott. Az első kisérletre – hallomásom szerint – csak annyit mondott, hogy hivatalosan el van foglalva. Nem ér rá. Amikor ismételten visszatértek, jelentette ki, hogy csak az erőszaknak enged. Az erőszak jelképes alkalmazása után átadta hivatalát.

Az ügyvédi kamara minden nap várta, hogy a Consiliul Dirigent felhív bennünket az eskü letételére. Az akkori kamarai elnökkel, az időközben elhunyt Deák Alberttel különben is sokat tanácskoztunk az eskü kérdésében. Az a vélemény alakult ki köztünk, hogy az eskü megtagadása teljesen elhibázott lépés. El kellene amerikázni pár hétig, amig megtudjuk Budapest álláspontját. Maga Deák Albert is elborzadva látta az általános passzív rezisztencia következményeit és ezért abban állapodtunk meg, hogy ha más nem meri vállalni, úgy én teszek indítványt rövid haladék nyerése céljából. Deák Albert véleménye szerint is ez az indítvány jó hatást váltott volna ki.

Az eskü kérdésének megértése azokban a napokban nem volt oly egyszerű. Jellemző például, hogy egy alkalommal dr. Hatieganu és én elmentünk jóval az imperium átvétele előtt Grandpiere kormánybiztoshoz abban a hiszemben, hogy hármasban csak kisütünk valamit az eskü kérdésében. Grandpiere legfőbb érve az volt, hogy amennyiben esküt kívánnak, akkor véges végig az egész tisztviselői kar le fog állani. Véletlenül ebben a pillanatban hivták Grandpieret a telefonhoz. Hatieganu láthatólag felindulva kérdezte tőlem, vajjon lehetséges-e az, amit Grandpiere állít!? Ebből a jelenetből csak az derült ki, hogy az eskü kérdése nem egyszerű hatalmi tény s az új kormányzat nagyon meg fogja gondolni cselekvését ha az egész tisztviselői gárda elhagyja. S mégis mennyire máskép történt minden! Az ezeréves uralom úgy dőlt össze, hogy szinte a föld alól bujt elő egy uj tisztviselői gárda, amely ha jól, ha rosszul, de mégis elvezette az uj államszervezetet.

Lassanként eltünt a magyar közigazgatás, igazságszolgáltatás, csendőrség, rendőrség, finánc, katonaság. Még a vezető román urak sem gondoltak arra, hogy minden ily simán fog menni.

Budapesttel március közepe felé szakadt meg az összeköttetés. Még az oda szorultak is csak nagy kerülővel jutottak haza. Március 25-ke körül érkezett Pestről Ligeti Ernő s hihetetlen szenzációval hatott az a híre, hogy Budapesten „kitört” a kommün. Még a legszélsőségesebb elemek seni voltak képesek ezt a hírt teljes valóságában felfogni. Kun Béláról ugyanis az utolsó hír az volt, hogy a pesti rendőrség borzalmasain elverte. A fölkelő vörös nap felé orientálodó Az Est ugyan három kolumnás riportjával mindenkép történelmi jelentőséggel ruházta fel ezt a jelenetet, de hogy Magyarország fővárosában a hatalmat a munkásmozgalmakban nagy kisebbségben levő hiveivel átvegye, nem tudtuk elhinni. Végül is pár lecsempészet magyar ujságból értesültünk, hogy tényleg az történt, amire még álmunkban sem gondolhattunk.

Különben, hogy az általános és személyi helyzetet mennyire nem ismerte se más se én, jellemzi, hogy közben megszüntették a magánosok telefonját s előttem fel se tűnt, hogy nálam miért hagyták meg. Meg voltam győződve róla, hogy a hatóságoknak szüksége van arra, hogy velem érintkezzék. Elhívtak Désre tanunak a hadosztályhoz Apáthy ügyében. Este érkeztem vissza. Másnap reggel, április elsején hallom, hogy előző este kimondták egész Erdély területére az általános sztrájkot. A vasutasok sztrájkja azonban már az első órákban meghiusult. Még az éjjel letartóztatták a vasutas munkásság majdnem minden szervezett tagját. Ügyükben jó magam is hiába szaladgáltam vagy három napot Holbantól a térparancsnokig és a királyi biztosig. Nem használt. Felhívtam tehát Szebent, hogy Hatieganut értesítsem e fölösleges tömegüldözésről. Telefonálás közben állított be hozzám a comisar regal mellé beosztott csendőrőrmester, akivel az utóbbi hónapok alatt naponként érintkeztem, és udvariasan közölte, hogy az őrnagy úr kéret. Mondom, – várja meg, amíg beszélek Szebennel. Nagyon sürgős, – ismételte az őrmester. Mit sem sejtve hagytam ott a telefont. A kapu előtt egy másik fegyveres csendőr várakozott. Nekem azonban fel sem tűnt. Igy mentünk a Farkas-utcai katonai ügyészséghez. Ők elöl, én valamivel mögöttük. Ott meglepetéssel vettem tudomásul, hogy az őrnagy ur a több hónapos gyakorlat ellenére nem fogadott azonnal, hanem vagy jó tíz perc mulva üzent, hogy most nincs ideje, majd később vesz sorra, addig fáradjak el a Fellegvárra...

A Fellegvárban azután jó hosszú ideig tartott számomra ez a várás...

Másnapra hívták össze az ügyvédi kamara választmányát, amelyen természetesen már nem vehettem részt. Igy maradtam én az egyetlen magyar ügyvéd, aki nem tagadtam meg az esküt, mert fel sem hivtak arra s csak hosszú hónapokkal később értesültem róla. A Fellegvár és a katonai (intézetek ugyanis nem voltak az ügyvédi kamarával megfelelő összeköttetésben...

Apáthyval még egyszer találkoztam igazán tragikus helyzetben. A főtárgyalást Szebenben tartották meg az esküdtszéki teremben, ahol 1918. juniusában több napos tárgyaláson a honvédhadosztály bíróság előtt védtem a resinári birót, igazgatótanítót és tűzoltófőparancsnokot s a forradalom első napján tragikus halált halt Dancasiu bácsit. A szebeni román intelligencia zsufolásig töltötte meg a termet s mint utóbb hallottam, erről is értesítették az akkor harctéren levő Maniu Gyulát. Ide vezettek fel a fogházból szuronyosan tanuként. Itt láttam Apáthyt, aki Biró Balázs szerint nagyon haragudott rám, mert hiedelme szerint vallomásom nagyon ´sokat ártott neki. Pedig a dési vallomásom idején még képes voltam valóságos ügyvédi vallomást tenni. Védője, Bucşan Constantin védelme bizony egész másképp hangzott, mintahogy én annak idején védtem ebben a teremben, – állapította meg súgva a Consiliul Dirigent egyik consilierje...

Hónapokkal később a Chemarea ujság egyik példányát csempészték be hozzám, amelynek vezércikke „Apáthy şi Kertész” volt. Később hallottam, hogy a Keleti Ujság is ilyen cimmel ismertette a helyzetet. Hogy haragudott volna szegény Apáthy, ha ezt látja!

Az ezer éves ország összedőlt.

A Chemarea a zseniális Cocea tollából elragadtatással ismertette Epopeia Roşie cimen a magyar kommün sikereit.

Igy lettem én a nemzetiség-barátból magyar irredenta. Tiz évvel később pedig a kolozsvári városi tanács ép´ az általunk alapított Keleti Ujságban csapja a fejemhez, hogy nemzetiségi bujtogató vagyok. Nem is szólva a fájdalmasan komplikált erdélyi u.n. magyar zsidó kérdésről, mely kitermelte a legellentmondóbb jelzőket a magamfajták jellemzésére.

*

Pontosan talán nem ez történt tiz év előtt, de én így láttam. Viszont oly helyen álltam a kezdet kezdetétől a vég utánig, hogy aligha látott más többet. Ha ugyan jól láttam és jól emlékszem... Különben pedig azóta sokan halottak az akkori szereplők közül és sokan megnőttek. Próbálja meg más elmondani jobban. (Kolozsvár)