Sipos Domokos erdélyi költő, nemrég halt el tragikus körülmények között. Ebből az alkalomból az erdélyi Szépműves céh természetesen poszthumusz köretekkel áldoz a kegyeletnek. Ez t.i. így humánus. A költő életében a Céh már nem volt ily humánus. Mintahogy a bankkapitálizmus sem volt humánus, még a költő halála után sem.

Ám Sipos Domokos szerintük nem is érdemelt mást. Rebellis volt. Igaz, hogy csak nemzett demokrata alapon: de ez már elég. Elég ahhoz Erdélyben, hogy a költő idegen legyen, s a hivatalosak és azok uszályai – elejtsék. Most, hogy meghalt s nem árt a légynek sem, már kezdik szereim. A banktőke ugyan még most sem szereti. Száz év mulva azonban, mikor már letőrlesztette anyagi adóságait minden bizonnyal ő is szeretni fogja...

Sipos Domokos azok közé a kevesek közé tartozott, akiknek lelkiismeretük volt.

Szerette veszendő osztályát a kispolgári középosztályt, amelynek helyzetét a körülölelő bank és feudális érdekcsoportozatok között mindég kihangsúlyozta. írásaiban a szegényemberek dolgaival foglalkozott, de a polgári írók megszokott illendőségi határait sohasem haladta túl. Nem irt vádiratokat az uralkodó osztályok kézelfogható elnyomó politikája ellen, hanem a szegénység imbolygását ábrázolta a tehetősek kíméletlen karjaiban. A konzekvenciákat tehát soha sem vonta le. Sipos nem volt sem szociológus és nem volt szocialista író, mintahogyan egyesek szerették nevezni, mert akkor minden írása egyetlen konkluzióban kellett volna, hogy kicsúcsosodjon: a társadalmi struktura megváltoztatásában. Ezzel szemben Sipos nemcsak ennek a felismeréséig nem jutott el, hanem amikor az Erdélybe szakadt középosztály, tehát az ő korosztálya, állásából ki csöppent nyomoráról ír, mint megoldást, a művészetekhez való menekülést látja. Annyira benne van a megrögzött polgári ideológiában, hogy egyszerűen kijelenti: – nem veszhet el az a nép, amely a legkínosabb kiszolgáltatás idején a művészetben produktiv. Sipos izzig vérig nacionalista, de abból a fajtából, amelyik becsületes, borongó, jajveszékelésre hajlamos. Ideológiájában azonban törés mutatkozik. Ez a törés, népe szegényeivel való együttérzésből származik. A szegénység megoldásában az osztályhelyzetet képtelen felismerni s így csak azok ellen a tehetősebb de bárgyu figurák ellen hadakozik, akik hite szerint a középosztály dáridós semmittevő, semmiben sem hivő, tehát minden jó gondolatot elgáncsoló alakjai. Azt állítja, hogy ezek azok a paraziták, akik a nyomorban lévő középosztály becsületét tönkre teszik.

Márpedig ez ideológiai tévedés. Ha harcolni kell úgy azt semmi esetre sem egy részlet, egy árnyalat, egy alig számításba jöhető tünet ellen kell, hanem a kórtokozó bacilusok ellen. S ezek a jelen esetben semmi esetre sem a középosztály virtusai. Ők szintén adottságok. A morálját és célkitüzéseit vesztett s annyiszol beigazolt polgári tehetetlenség élő bizonyítékai. (Kolozsvár)