A Hét színházrovata február elején vitát indított „a színházkritika és a tágan értelmezett színházi sajtó jelenlegi állapotának a nyilvánosság előtt való feltérképezése” céljával. A Boros Kinga vitaindító körkérdésére született válaszok első alkalommal A Hét 2006. március 14-i számában jelentek meg.1 Ezt megelőzően A Hét 2006. február 21-i színházrovatának hasábjain interjúbeszélgetést olvashattunk Bodó Ottóval – beszélgetést, amelyre számos utalás történik a későbbi írásokban.2

A vitaindító kérdések egy bonyolult viszonyrendszer különböző pólusait – a színházat, a kritikát és a sajtót/médiát – felvillantva több megközelítésmódra adnak lehetőséget a rájuk válaszolni kívánóknak. A vitatéma pilléreit a fenti három „rendszer” és azok egymáshoz való viszonya alkotja. A viszonyok bonyolultsága annak a strukturális, célkitűzésbeli és stratégiai sokféleségnek is köszönhető, amely egyenként jellemzi a három intézményt: önálló logika érvényesül a színház, a média és a kritika intézményeiben mind a közönséggel, mind pedig egymással való kommunikációjukat illetően.

Ungvári Zrínyi Ildikó meghatározásában a kritika egyik alapfunkciója, hogy közvetít a színház és a közönség között. A kritika feladata, hogy „segít megérteni a nézőnek is meg a színésznek is a színházi előadás [...] által elindított folyamatot”. Bíró Béla (Empátia és értékelés) a kritikus olvasóival szembeni legfőbb kötelességének az előadás megítélésében használt mércék, elméleti eszközök feltárását tartja, ugyanis „az olvasónak csak ebben az esetben van lehetősége arra, hogy az értékítélet megalapozottságát ellenőrizhesse [...]. Az ellenőrizhetőség pedig a jó kritika sine qua nonja, annak feltételezése, hogy az olvasó vagy az érintett az általam felállított értékrendet alkalmazva maga is az enyémhez hasonló következtetésekre juthat”.

A kritika intézményének kiforratlansága azzal a veszéllyel jár, hogy a kritikát más műfajok szorítják ki a színházi írások piacáról. Ungvári Zrínyi Ildikó arra is rámutat, hogy a színházi témájú írások műfajilag sokfélék, több közönségréteget szólítanak meg, más-más célokat szolgálnak. A színházi életre vonatkozó írások műfajskálája a pr-jellegű rövid, vázlatos tájékoztató–ismertető jellegű írásoktól az előadáselemzésekig terjed. A két véglet között számos más szövegtípus helyezhető el, mint például az esszéisztikus bemutatás, élményszerű leírás, értelmező–részletező elemzés.

Az erdélyi színházkritika egyik fő problémája, hogy nincs önálló fóruma – hangsúlyozza Bartha Réka –, nincs színházi/kritikai szaklap, a színházi írások ki vannak szolgáltatva a különböző médiaorgánumok sajátos logikájának. Következésképpen alkalmazkodniuk kell azokhoz a tartalmi és elsősorban formai/műfaji követelményekhez, melyek a médiumok sajátos közönségpolitikájából és piaci „törvényeiből” fakadnak – emeli ki Nagy Miklós Kund.

 Az erdélyi színházkritika színvonalassá válásához az intézményesülés, önállósulás – mind a színház, mind a média bizonyos intézményeitől való függetlenedés – elengedhetetlennek tűnik. Ez a függetlenedés elősegítené a műfajbeli letisztulást, az igényességet és a párbeszédet a színházzal, illetve a médiával.

A színház és a sajtó/média viszonyát párbeszéd kell hogy jellemezze – kapcsolatuknak nem szabad arra korlátozódnia, hogy a média megjelenteti a színház reklám- és pr-anyagait, amint erre Köllő Katalin is figyelmeztet. A színházi tárgyú írásokra érzékeny sajtót Papp Attila Zsolt (A színházi bokszmeccs) így szegmentálja: 1. színházi szaklap, 2. kulturális jellegű, de nem kifejezetten színházi lapok (periodikák, folyóiratok, kulturális havi- és hetilapok), 3. közéleti jellegű, de fajsúlyosabb kulturális rovattal, melléklettel rendelkező napilapok. Az első két lapkategóriát rétegkiadványnak tekinti, az ilyen jellegű lapokban megjelenő írásokat meglátása szerint jellemezheti erősen szakmai hangvétel, és terjedelmi szempontból is kevésbé korlátozottak, mint a napilapok, illetve azok mellékleteinek a hasábjain megjelenő írások. Továbbá a napilapoknál mint a széles közönséget megszólító, az „átlagolvasó tudásához és »nyelvéhez«  közelebb álló nyelvezetet” használó sajtókategóriánál külön kritériumrendszer érvényesül, ami például a színházi (vagy általában irodalmi, filmes, kulturális) témájú írások közlését illeti: ebben az esetben nagyobb hangsúly esik a „könnyebb” műfajokra (rövid ismertetések, beharangozók, beszámolók stb.), mint a részletes, „nehezen emészthető” elemzésekre vagy esszékre.

Ungvári Zrínyi Ildikó a színház és a sajtó viszonyáról írva kiemeli, hogy különösen a mai erdélyi napisajtót a műfajbeli összemosódás jellemzi: a fent említett színházi írások műfaji követelményeit kielégítő sajtóműfajbeli differenciálódás hiánya alapvető hibája a mai erdélyi sajtónak. Ezt a kérdést feszegeti Bodó Ottó is, aki szerint súlyosabb a műfajok elhatárolatlanságának problémája, ugyanis szerinte nemcsak a napisajtóban, hanem általában az erdélyi sajtóban megjelenő színházi tárgyú írások „kilencvenöt százalékáról elméletben sem lehet eldönteni, hogy milyen műfajt céloz meg”.

A nyomtatott sajtó mellett Hegyi Réka (Kinek kell a kritika?) emlékeztet a tévére, rádióra és az internetre mint a színházi életre „receptív” médiumokra, rámutatva azokra az előnyökre, amelyekkel ezek a médiumok rendelkeznek a nyomtatott sajtóval szemben: azt a célközönséget is elérik, amely nem olvas kulturális periodikát, illetve az internetes színházi portál (www.hamlet.ro) nyújtotta lehetőségeket is összefoglalja („az érdeklődő egy helyen megtalálja az előadás szereposztását, képgalériáját, de az előadáshoz kapcsolódó cikkeket, kritikákat is”).

Egy internetes portál a terjedelmi korlátok hiányának köszönhetően helyet adhat a pr-jellegű írások/reklámanyagok mellett a kritikáknak, elemzéseknek, tanulmányoknak is. Ugyanakkor teret biztosíthat a vitának mind a szakmabeliek, mind a szélesebb (olvasó/néző)közönség számára. Egy nemcsak közönségorientált „kritikatárként, adatbankként”, hanem „aktív” online szakfolyóiratként (is) működő színházi lap sokat segítene az erdélyi színházkritika, a vita és a párbeszéd „helyének”/fórumának problémájában.

A kritika dialogikus viszonyban kell hogy álljon a színházzal, mert csak így tudja másik releváns funkcióját, amit a színészek és rendezők munkájának segítése képez, betölteni. Ungvári Zrínyi Ildikó a kritika második alapvető funkciójának tekinti, hogy a színészeknek és a rendezőknek is segít annak megítélésében, hogy az előadás milyen hatást ért el a befogadókban, és ugyanakkor rámutat olyan kapcsolatokra, amelyek az aktuális előadást más előadásokhoz, illetve a kortárs kultúrához fűzik. Bodó Ottó az itthoni aktuális helyzetre reflektálva arra figyelmeztet, hogy a színház és a kritika közötti konkrét párbeszéd hiányos, és ha ez a párbeszéd mégis megvalósul, az általában a színház kezdeményezésére történik, Köllő Katalin pedig egyenesen a párbeszéd teljes hiányáról beszél, ami az erdélyi magyar színház és kritika közti viszonyt illeti.

Ennek a párbeszédnek – több szerző szerint is – a feltétele a kölcsönös tisztelet és  szakmai hitelesség. A kritikus szakmai hitelének „objektív” kritériumaiként Bodó Ottó a tárgyi tudást, „olvasható stílust”, színházi gondolkodást, koherens érvelésmódot, empátiát, „analitikus-kombinatorikus” készséget és színházszeretetet említi. Bíró Béla a kritikaírást mint értékelést definiálja, és a jó kritikus erényei közül a rugalmasságot, nyitottságot emeli ki: a jó kritikusnak „késznek kell lennie arra, hogy értékrendjét a bírált előadások [...] értékeivel is gazdagítsa, hogy öröklött vagy kritikai gyakorlatban kialakított értékrendjét rugalmasan hozzáidomítsa a vizsgált jelenséghez, hogy az előadás immanens értékeit beépítse abba az elméleti rendszerbe, melyet mérce gyanánt alkalmaz”. Továbbá a kritikustól széles körű műveltséget, a kortárs színházművészet fontosabb irányzatainak, az aktuálisan érvényesnek tartott stílusok ismeretét követeli meg. Ungvári Zrínyi Ildikó az eddigiekhez kapcsolódva a kortárs színházi tendenciák sokféleségének megfelelően a „plurális kritikát” és az igényességet javasolja, és a kortárs művészi-esztétikai irányzatokhoz való viszonyulást tartja a kritikus alapvető felelősségének, a jó kritika ismérvének.

Az erdélyi magyar színházkritikáról és színházi sajtóról szóló diskurzusok egy része kiforratlan még, akárcsak maga a beszélgetés tárgya. De Bíró Bélát követve bízzunk abban, hogy a színikritika színvonalassá válhat, „ha a kritikusok közt is kialakul egyfajta információcsere és versengés [...] Ezért is hasznos A Hét által kezdeményezett vita. Erdélyben ma már van értékes színházi élet. Tehát a jó kritikának is lenne létalapja.” (A Hét 2006/6.–2006/10.)

JEGYZETEK

1. A szerzők: Ungvári Zrínyi Ildikó (szakíró, egyetemi tanár), Hegyi Réka (színházkritikus, a www.hamlet.ro szerkesztője), Nagy Miklós Kund (újságíró, a Népújság szerkesztője), Bartha Réka (színházkritikus, újságíró, a Brassói Lapok szerkesztője), Papp Attila Zsolt (a Krónika Szempont mellékletének szerkesztője), Köllő Katalin (színházkritikus, újságíró, a kolozsvári Szabadság kulturális rovatvezetője), Bíró Béla (esszéíró, publicista) és Simon Judit (újságíró, az Erdélyi Riport szerkesztője, az Új Magyar Szó főmunkatársa), Bodó Ottó (dramaturg, a BBTE Színházművészeti Kar adjunktusa).

2. Boros Kinga interjúja Bodó Ottóval.