Csukovits Enikő: Középkori magyar zarándokok

Csukovits Enikőnek a Középkori magyar zarándokok című könyve 2003-ban jelent meg, az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának és a Magyar Könyv Alapítványnak a támogatásával. A 260 oldal terjedelmű könyv borítóján a Zarándokok Szent Miklós sírjánál, valamint Részlet a jánosréti Szent Miklós főoltárról című képek láthatóak. Itt megjegyezném, hogy a könyv végén is számos kép (20 darab) szemlélteti, segíti az olvasót jobban elképzelni a korabeli zarándokok öltözetét, a zarándokhelyeket stb.

Csukovits Enikő könyve a Magyar Királyság területéről külföldi kegyhelyekre induló zarándokokkal foglalkozik. A szerző a bevezetőben felhívja a figyelmet arra, hogy az elvégzett munka részben több, részben kevesebb annál, amit a cím ígér. Több annyiban, hogy etnikai hovatartozás nélkül figyelembe vesz minden olyan zarándokot, aki a Magyar Korona alá tartozó területről indult útnak, és kevesebb abban a tekintetben, hogy külön nem tér ki a hazai kegyhelyekre. Mindezt azzal indokolja, hogy a könyv megírásakor az volt a szándéka: ne egyszerűen a középkori magyar zarándokok minél teljesebb leltárát készítse el, hanem a nyugat-európai lehetőségeknél jóval szűkösebb forrásadottságok ellenére megkísérelje egy rendkívül heterogén, mégis jól körülhatárolt csoport társadalom- és mentalitástörténeti vizsgálatát. A könyv áttanulmányozása után egyetértek a szerzővel, hogy a hazai kegyhelyekre nem tér ki részletesen ebben a kötetben. A magyarországi kegyhelyek történetének összefoglalása mindenképpen önálló kötetet érdemelne, mely külön foglalkozik valamennyi kegyhely történetével. A Magyar Királyság területéről a külföldi kegyhelyekre indulók és a hazai kegyhelyek egy kötetben való tárgyalása esetleg túlbonyolítaná a témát, túlságosan kitágítaná, az olvasó számára pedig nehézkessé válna a világos megértés.

A középkor világképe, társadalma egyaránt statikus volt, az emberek többsége egész életében nem merészkedett egy-két napi járóföldnél messzebb a lakóhelyétől. Békés körülmények között csupán a zarándoklatok mozgattak meg jelentős tömegeket. A zarándokok számára az utazás több volt egyszerű kegyes cselekedetnél, hiszen állandóság helyett változást, a mindennapok helyett kalandot és veszélyeket jelentett, az otthoni zárt környezet helyett a széles körű társadalmi érintkezés lehetőségét biztosította.

Az első keresztény zarándokok már közvetlenül Krisztus halála után megindultak Jeruzsálembe, de ugyanakkor Péter és Pál apostolok sírjánál, Rómában is hasonló tisztelet alakult ki. A zarándoklatok tömegessé válása azonban csupán a 10–11. században vette kezdetét, azaz éppen abban az időben, amikor a formálódó Magyar Királyság tagja lett a keresztény államok közösségének. A magyarok kereszténnyé válása a nyugati szakirodalom szerint komoly hatást gyakorolt a szentföldi zarándoklatok megújulására, fellendülésére. Az addig szinte kizárólagos tengeri utazás mellett a biztonságossá vált Kárpát-medencén át új, szárazföldi út nyílt meg kelet felé. I. István felismerve a zarándokok támogatásában rejlő propagandisztikus lehetőségeket, az országon átvonuló zarándokokat személyesen fogadta, az út során szerzett tapasztalatokról, ismeretekről részletesen kikérdezte, végül bőkezűen megajándékozta őket. Későbbi krónikás hagyomány szerint maga is elzarándokolt Rómába. A szerző szerint ez az út korabeli adatokkal nem igazolható, az azonban tény, hogy a zarándoklás lehetőségét a magyaroknak is meg kívánta teremteni. Magyarország határain kívül, a leglátogatottabb kegyhelyeken, illetve az oda vezető utak mentén három vagy talán négy zarándokszállást alapított: Jeruzsálemben, Konstantinápolyban, Rómában és Ravennában.

A 11. századból név szerint magyar zarándokra nincs forrás, azonban létezésüket bizonyosnak tekintik, ugyanis István gondoskodásának eredményeképpen külföldi zarándokszállások és biztonságosnak tekintett zarándokút, I. Lászlónak köszönhetően hazai kegyhelyek segítették elő a magyarországi zarándoklási kedvet.

A szerző rámutat a bevezetőben arra is, hogy a 11. században meginduló, a 13–14. századtól kezdve egyre több forrással igazolható középkori magyarországi zarándoklatokkal, szemben a nyugat-európai gyakorlattal, kevesen foglalkoztak, ráadásul többségük csupán műkedvelő szinten. Az említésre méltó munkák száma elenyésző. A szerző megemlít néhány próbálkozást, amely a zarándokokról szól, azonban ezek véleménye szerint sajnos sem új információt, sem korszerű elemzést nem tartalmaznak. Meggyőződésem, hogy ez volt az alapvető indíték, ami a szerzőt a téma kutatására ösztönözte, vagyis, hogy olyan munkát készítsen, amely alapvetően hiteles forrásokon alapszik, és amely átfogó képet nyújt a középkori magyar zarándoklatról. A külföldön rendkívül népszerű téma elhanyagoltságát Csukovits Enikő a magyar forrásadottságokkal magyarázza.

Szerkezeti felépítés szempontjából a könyv hat fejezetre, a fejezeteken belül pedig alfejezetekre tagolódik.

Források címmel az első fejezet szokatlan módon, de indokoltan a zarándokokra vonatkozó forrásanyagot ismerteti. Ilyen jellegű fejezet ritkán fordul elő, ha különböző műveket megnézünk, amelyek egy adott témakört vizsgálnak. Véleményem szerint egy ilyen fejezet nagyon hatékony, mert ezáltal betekintést nyerünk a kutatás nehézségeibe, a felmerülő problémákba, ugyanakkor ösztönzőleg és figyelmeztetőleg hat az olvasóra, hogy egy adott téma kutatásában mennyire körültekintően kell használni a forrásokat, és hogy milyen forrástípusok segíthetnek a kutatómunkában. Csukovits Enikő rámutat arra, hogy a magyar zarándokokra vonatkozó forrásanyag viszonylag kis mennyiségű, ugyanakkor meglepően sokszínű, ugyanis műfajában, fennmaradási formájában, tartalmában egyaránt nagy változatosság tapasztalható. Felhívja a figyelmet, hogy éppen e sokszínűség miatt a téma kutatása tulajdonképpen befejezetlen, Magyarországon és külföldi levéltárakban könyvtárakban egyaránt számos, eddig ismeretlen anyag lappanghat. Álláspontja szerint a hazai okleveles anyagban nyilván előfordulhat még eddig feltáratlan zarándoklatra vonatkozó anyag, azonban kicsi annak az esélye, hogy egy-egy eddig fel nem használt oklevél jelentősen módosítsa a kutatási eredményeket. Meggyőződése, hogy olyan külföldi levéltárban kerülhet elő magyar vonatkozásokat is tartalmazó, eddig ismeretlen forrás, amelyik valamely népszerű zarándokútvonal mentén található, mint amilyenek a zarándokok ellátásával foglalkozó kolostorok, ispotályok levéltárai. Ugyancsak rejthetnek magyar zarándokokról szóló tudósítást a külföldi elbeszélő források is, elsősorban a német és itáliai városok krónikái, azonban az ezek kutatásába fektetett óriási munkáért cserébe kevés eredmény várható.

Ami a forrástípusokat illeti, Csukovits Enikő ismerteti a munka során felhasznált elbeszélő forrásokat, az anyakönyveket és a jogi írásbeliség emlékeit.

Az elbeszélő források keretén belül a krónikákat, legendákat, hagiográfiai irodalmat, valamint a zarándokirodalmat – zarándokkalauzokat, útleírásokat, útinaplókat és a látomásirodalom emlékeit – használta fel. Itt utal többek között arra, hogy a magyarországi krónikairodalom csak a királyi család tagjainak zarándokútját tartotta említésre méltónak, vagyis az Árpád- és az Anjou-ház néhány tagjának útjáról tartalmaz hosszabb-rövidebb említést, ezek egy része azonban pontatlannak vagy hibásnak bizonyult. Kiemeli, hogy a Nyugat-Európában elsődleges forrásnak számító útleírások, zarándoknaplók száma Magyarországon minimális, az itáliai, németalföldi, francia városok levéltáraiban ezerszám őrzött és előszeretettel elemzett végrendeleti könyvekhez viszonyítva csekély a néhány hazai városkönyv, s még kevesebb a bennük e tárgykörről olvasható bejegyzések száma.

Egy másik felhasznált forrástípus az anyakönyvek, amelyek lehetőséget nyújtanak egy-egy kegyhely látogatóinak egységes szempontok szerinti, statisztikai megközelítésű vizsgálatára. Ezek sorába tartozik minden olyan listás jellegű forrás, amely zarándoknévsorokat tartalmaz. Itt két ismert forrást használt fel, amely nagyobb számban sorol fel magyar zarándokokat: a római  Szentlélek Társulat anyakönyvét, amely az 1446–1523 közötti időszakra vonatkozik, valamint a chestochowai pálos kolostorban őrzött regisztrumkönyvet, amely az 1517–1740 közötti időszak azon zarándokainak a nevét tartalmazza, akik a kolostor konfraternitá-sába beléptek, vagy a kolostornak adományt tettek.

Mindezen források mellett a zarándokadatok legjelentősebb részét az oklevelek tartalmazzák, amelyek a zarándoklattal kapcsolatban felmerülő szinte valamennyi kérdésre adatot nyújtanak.

Szerző rámutat arra, hogy a fennmaradt okleveles források az arisztokrácia, a nemesség és a polgárság, valamint az egyházi rendbe tartozók zarándokútjairól, zarándoklási szokásairól nyújtanak információt. A középkori okleveles anyag alapvetően jogbiztosító jellege miatt ebben a forráscsoportban szinte egyáltalán nincsenek adatok a népesség többségét adó jobbágyság zarándoklatairól, noha egyéb források tanúsága szerint nem  kevesen indultak zarándokútra. Az oklevelekben az előkészületektől egészen a hazatérésig a zarándokút megvalósulásának valamennyi fázisa nyomon követhető. A tanulmánynak ez a része kiemeli a pápai regisztrumkönyvek magyar vonatkozású adatainak a fontosságát is, ezek ugyanis számos értékes adatot tartalmaznak, de egyben rejtenek is, hiszen kevés kivételtől eltekintve hozzáférhetetlenek az elkészített oklevélmásolatok, illetve kivonatok.

A második fejezet arra a kérdésre ad választ, hogy melyek voltak a zarándokútra indulók úti céljai. E fejezeten belül a szerző bemutatja az olvasónak az úgynevezett peregrationes maiores, valamint a peregrationes minores kategóriába tartozó kegyhelyeket, továbbá azt, hogyan alakult ezeknek a kegyhelyeknek a hierarchiája. A következtetése, hogy az összes számításba vehető forrás alapján a középkori Magyarországon minden kétséget kizáróan Jeruzsálem, Róma és Aachen volt a legnépszerűbb  zarándokcél. Róma és Aachen elsőbbsége vitathatatlannak tűnik, s a középkor folyamán mindvégig megőrizte ezt a helyet a szentföldi zarándoklat is.

Külön említést tesz a pozsonyi polgárok által választott úti célokról, amelyeknek kutatásához a szerző a végrendeleteket tartalmazó Protocollum Testamentorumot használta fel.

Továbbá vizsgálja, hogy melyek voltak azok a tényezők, amelyek az úti célok megválasztását befolyásolták. Véleménye szerint a vallásos szokások változása értelemszerűen hozta magával a zarándokszokások átalakulását. Arra a következtetésre jut, hogy a három legfontosabb változást eredményező, részben egymással is kapcsolatban álló gondolat: a keresztes eszme, a szentév és a búcsú volt befolyással az utazásra. Számos példát, nagyon sok adatot közöl, amelyek által lehetővé teszi az olvasó számára az adott gondolat megértését.

A harmadik fejezet, amely a szerkezeti felépítés szempontjából alighanem a legsikerültebb, a zarándokok indítékait, valamint a zarándoklatok típusait tárgyalja. Egyszerű stílusban, egymástól  elkülönülő alfejezetekben ismerteti a különböző zarándoklattípusokat, nagyon érthető módon, számos példával alátámasztva. Így tudomást szerezhetünk kegyes zarándoklatról, amikor az adott személy jámborság, kegyesség okán készül útra, vezeklő zarándoklatról, amikor büntetésként küldenek valakit zarándoklatra egy gyilkosság elkövetése után, tehát nem saját elhatározásból indul útra. A politikai zarándoklat tárgyalásánál a szerző külön kitér a keresztes hadjáratokban való magyar részvételre, az Anjouk zarándokútjaira, Erzsébet királyné és fia, Nagy Lajos zarándoklataira és végül Luxemburgi Zsigmond római utazására, az aacheni és római koronázás körülményeire. Egy másik típusa a zarándoklatnak Csukovits Enikő szerint a lovagi zarándoklat, melynek során az illető személyt nem annyira az áhítat, mint inkább a kíváncsiság, nem annyira a vezeklés, megtisztulás vágya, mint inkább a kalandvágy vezette.

Utolsó típusként a helyettes zarándoklatot említi a szerző, amikor a vezeklőkhöz hasonlóan a zarándokok nem saját elhatározásból indultak útnak, hanem egyrészt helyettesítették vagy útitársként kísérték a zarándoklatra ítélt bűnösöket, másreszt végrendelettel jelölték ki őket a zarándokút elvégzésére, és a nehézségeket más lelki üdvéért kellett vállalniuk.

A következő fejezet nagyon részletesen és körültekintően mutatja be magát a zarándoklat folyamatát az előkészületektől a megvalósításig. Véleményem szerint ezt a fejezetet a táblázatok és a számos konkrét példa teszik olvasmányossá és ugyanakkor nagyon érdekessé a mai ember számára. Foglalkozik az utazás költségeinek problémájával, ami valójában a legfontosabb feltételnek számított az utazásnál. Itt a szerző arra a megállapításra jut, hogy a zarándoklás költségeit elsősorban a zarándok társadalmi helyzete, másodsorban a kiválasztott kegyhely határozta meg. Továbbá kitér az úti okmányok kérdésére is, valamint arra, hogyan rendelkeztek az otthoniakról az utazók, ugyanis azzal is számolniuk kellett, hogy a peregrináció esetleg a földi életpálya utolsó utazása lesz, és soha nem térnek vissza szülőföldjükre.

Magáról az utazásról, az útitársakról, útvonalakról és az utazás során adódó nehézségekről is szól ez a fejezet, valamint az utazás legfelemelőbb pillanatáról, amikor a zarándok eléri vándorlásának célját, a kegyhelyet. Végül arról is szó esik, hogy az utazás során milyen problémákkal kellett szembenéznie a lakóhelyére hazaérkezett utazónak.

Mivel nagyon átgondolt szerkezeti felépítésű könyvről van szó, a szerző külön fejezetben vizsgálja a zarándokok társadalmi összetételét. A számarány vizsgálatával arra a következtetésre jut, hogy évről évre minimálisan több száz, szentévekben pedig több ezer zarándok kelt útra Magyarországról, hogy külföldi kegyhelyeket felkeressen.

A magyar okleveles anyagban a legtöbb adat bárói zarándoklatról ad hírt, a bárók és nemesek alkották a politikai zarándoklatra induló uralkodók, fejedelmi személyek kíséretét, és csak ők indultak lovagi zarándoklatra.

Pozsony és Sopron okleveles anyaga nyújt nagy mennyiségű adatot, de értékes a szerző szerint a zágrábi anyag is, amely nagyon sok részletet tartalmaz az utazás különböző szakaszaira, az útközben történt eseményekre vonatkozóan. Csukovits következtetése, hogy a városi polgárságból minden szakma képviselői megtalálhatóak a zarándokok között, tehát a foglalkozás nem befolyásolta az utazási hajlandóságot, nagyobb szerepe e téren a vagyoni helyzetnek volt.

Ami az egyháziakat illeti, az ő körükben található a legtöbb indíték az utazásra. Az egyháziak  között voltak külföldi kegyhelyeken tevékenykedő gyóntatók, valamint a zarándokok testi-lelki ellátásáról gondoskodó magyar szerzetesek.

Ugyanebben a fejezetben a szerző részletekbe menően foglalkozik a római Szentlélek Társulat magyar tagjaival is, s a könnyebb megértés végett a függelékben számos mellékletet közöl a tagok egyházmegyék szerinti megoszlásáról, családi állapotokról stb.

Az utolsó fejezetben a zarándoklat és a vallásosság kapcsolatát vizsgálja, és megállapítja, hogy a peregrináció a középkori Magyarországon a vallási élet szerves és természetes részének számított. A túlvilági boldogulás elérésének érdekében az emberek minden lehetőséget igénybe vettek, s a zarándoklat csak egy volt a kegyes cselekedetek hosszú, egész életen át tartó sorában, amelyet csak a halál szakíthatott meg.

A könyv a már említett függelékkel, valamint részletes bibliográfiával zárul, amely útbaigazításul szolgálhat a téma iránt érdeklődők számára. Végül pedig különböző képeket tekinthetünk meg a zarándokok ábrázolásáról.

Összefoglalva: Csukovits Enikő különösen értékes művet ad át az olvasónak, olyan, szerkezetileg gondosan felépített munkát, amely gazdag ismeretanyagot nyújt a középkori magyar zarándoklatról, amelyhez hasonló értékűvel nem találkoztunk az eddigi szakirodalomban. Több évet igénybe vevő, alapos forrásfeltáró munkája nyomán, melyet a regényes forrásadottságok mellett kellett végeznie, sikerült hiteles és érzékletes képet festenie a magyar zarándokokról, e heterogén, mégis jól körülhatárolható csoport társadalom- és mentalitástörténetéről.

*História–MTA Történettudományi Intézete, Bp., 2003.