Amikor először léptem ezek közé a rajzok és festmények közé, jóleső meglepetés vett erőt rajtam. Nyilván nem azért lepődtem meg, mert a tárlaton szereplő középiskolások tudnak rajzolni, bár én fel voltam mentve ebből a tantárgyból, és ma sem kapnék átmenő jegyet. Az lepett meg, hogy milyen bátorsággal rugaszkodnak neki ezek a fiatal emberek József Attila költészetének, vagy inkább: milyen bátorsággal, milyen tisztán és naivan próbálják megérteni. Ne feledjük, hogy József Attila azoknak a költőknek a sorába tartozik, akiket a kommunizmus, az irodalomtörténet, a középiskolai tankönyv, a tanárok és az olvasók nagy része is „befalazott”, szoborrá merevített – elég talán, ha a „nyomorgó verselő” meg a „szegény árva” sztereotípiáit lebegtetem meg a tisztelt jelenlevők előtt. Nem mondom, hogy az itt kiállított alkotások mindenféle előítélettől mentesek, de azt nyugodt lélekkel jelentem ki, hogy szerzőik többsége igyekezett megküzdeni a sablonokkal, próbált mélyebbre ásni, világosabban látni, mint amennyire a sablonok engedték.

Örömteli volt a meglepődésem azért is, mert József Attila „nehéz költő”, aki olyan sorokat írt, amelyekkel egész életében küszködik az ember. Egy kamasztól, aki sérülékeny, aki még azt sem tudja, hol végződik a keze, hol a lába, mit jelent a szeretet és mit a szerelem, nem szólva a gyűlöletről, egy kamasztól tehát nem várnánk el, hogy még a más gondjait is magára vegye – bár talán éppen azért vonzódik egy olyan emberhez, akinek szintén iszonyú gondjai voltak, mert neki magának is vannak. „Ijessz meg engem, istenem, / szükségem van a haragodra”; „magamba bújtam volna, nem lehet”; „csak ami nincs, annak van bokra”. Ez csupán néhány olyan idézet, amelynek mélysége bárkit elriaszthat – örülök, hogy a diákokat nem riasztotta el.

Ha a huszadik századi magyar líra egyik legnagyobb versét, az Ódát kíséreljük meg elemezni, akkor (felületesen szólva) három nagy szakaszt különíthetünk el. Az egyik a küzdés előtti béke, amelyben azonban már érződik a gyötrődés előszele: „Szoktatom szívemet a csendhez.” Aztán a gyötrődés, a kínlódás, a szenvedélyes szenvedés: „Óh, hát miféle anyag vagyok én, /hogy pillantásod metsz és alakít?” Végül az elnyugvás: „Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak…” Nos, úgy gondolom, e rajzok és festmények szerzőinek élete most a második szakaszban örvénylik, s gyakran kérdezik döbbenten és lázadozva, ugyan miféle anyagból készültek ők?! Azt kívánom nekik, hogy ne hagyják abba a kínlódást és a kérdezést, mert e kettő nélkül nem létezik hiteles alkotás, hiteles olvasás, s végső soron hiteles élet sem. Köszönöm ezt az élményt nekik és Orbán István tanár úrnak, aki rávette őket, hogy gyötrődésük gyümölcsét a közönség elé tárják.

(A 2005. november 24-én a Báthory István Elméleti Gimnázium középiskolás diákjainak József Attila verseihez készült alkotásait bemutató tárlat megnyitóján elhangzott szöveg szerkesztett változata.)