Az alábbi szövegben a televízió médiumát az internettel való összefüggésében, az ahhoz való hasonlóság és különbözőség fokában kívánom vizsgálni, azon premissza által vezérelve, hogy a fogyasztói társadalomban a kommunikációs technológiákkal szemben is egyre kifejezettebb kívánság a fogyasztóbarát tálalás. Ennek egyik megnyilvánulási módja a médium és használója közti együttműködés magas foka, más szóval az interaktivitás. Ezt a „gesztusrendszert” az internet médiuma sokkal összetettebb módon valósítja meg, mint a tévé, bár ez utóbbi is tanulni látszik később jött rokonától. A szöveg második részében pedig egy olyan tévés formáról írok, amely sok szempontból közel látszik állni az internethez: a zenei tévéről, arra a következtetésre jutva, hogy ennek kommunikációs módja – a nézőt bevonó „interakció” felől szemlélve – a digitális közegben is sikeres (hatékony?) lehet.

A digitális kihívás, a téves/tévés válasz

Miközben ezen a szövegen dolgozom, a heti nőilap-adagomra is kénytelen vagyok időt szakítani: innen tudom meg (két, egymástól teljesen független cikkből), hogy a kamaszkorú iskolások megnövekedett agressziója a délutáni műsorsávban vetített akciófilmeknek (is) tudható be (azok a nyolcvanas évek...), valamint, hogy értelmiségi anyák a televíziót tartják gyerekeik legfőbb ellenségének. Ezen nézetek megismeréséhez a női lapok nem feltétlenül szükségeltetnek: ha felvetjük a témát egyetemi szemináriumon avagy baráti beszélgetés során, szinte biztosan landolhatunk a hasonló vélemények terepén. Ugyanakkor, amennyiben magukkal az elsődlegesen érintettekkel (azaz a fiatal emberekkel) konzultálunk, másfajta színvilágot fedezhetünk fel – a számítógépes monitor és az internet zajai jóval lényegesebb helyet foglalnak el életükben, mint azt az aggodalmaskodások sejtetni engedik. Kissé sarkítva: miközben a felnőtt világ a tévére mutogat, a számítógép diszkréten hódít az ifjak köreiben. Ahelyett, hogy a tévén csüggnének, a kamaszok a neten és a gépen lógnak, és nem a televízió szoktatja őket a monitor elé, hanem a folyamat fordítottnak tűnik: akkor ülnek a (családi médiumként is definiált) tévé elé, ha a neten felkeltette valami az érdeklődésüket a tévével kapcsolatosan.

Egyoldalú leírás lenne a fenti? Mint minden médium, a tévé és így az internet is technológiai korlátaik foglyai, hatásukat és befogadásukat erőteljesen kondicionálja a készülékek elterjedtsége és a (be)kábelezés mértéke. E szemszögből talán túlzónak tűnhet 2006 Romániájában tévé és internet párhuzamáról (harcáról?) beszélni, hisz míg a tévés penetráció jóval meghaladja az 50 százalékot (ezen a romániai háztartások tévékészülékkel és kábel/műhold-szolgáltatással ellátottsága értendő), addig a megfelelő internetes hozzáférés mindössze egy éve súrolja felülről a 10 százalékot. Ugyanakkor tény, hogy a statisztikák jóval a valóság mögött loholnak, ezért talán helyesebb (2006 áprilisában) a 80 százalékhoz közelítő tévés és a 20% százalékhoz közelítő internetes lefedettségről beszélni, azzal az apró pontosítással, hogy az utóbbi médium exponenciálisan fog terjedni az elkövetkező években, míg a tévé számára már alig maradt fehér folt Románia térképén.

Mire lehet mindebből következtetni? A tévé és a számítógép/internet családi, házi kedvencekké lettek/lesznek (amint ez már megfigyelhető a posztkommunista Románia kölönceit cipelni nem kényszerülő országokban), olyan tömegmédiumokká, amelyek a példányszámait hullató sajtóval és a hovatovább úri passzióvá nemesedett könyvvel szemben bevallottan mindenkihez szólnak, nézőbarát módon, az interaktivitást működési elvvé alakítva. Az 1970-es évek kezdetén Raymond Williams, a tévé médiumának kanonikus angol kritikusa arról írt Television című könyvében, hogy a műsorok közti átmenetet olajozottá, észrevétlenné tevő műsoráramlat (a „flow”) ravasz megoldásai azok, amelyek (végső soron) a nézőt a képernyő elé szegzik. Azért tévézünk órákon keresztül, érvelt Williams, mert a műsorelőzetesek, a szignálok, a reklámblokkok, a beharangozó feliratok a várakozás állapotába kergetnek minket, nézőket. Persze az ily módon „gerjesztett” vágyat, kíváncsiságot nem hűti, mert nem hűtheti le az elkövetkező műsorok özöne – hisz a kör csak tovább tágul.

Ehhez az arzenálhoz adódott hozzá húsz évvel később egy másfajta gyakorlat, amely a néző/befogadó és a tévé médiuma között még szorosabbra fűzheti a viszonyt – a nézőt direkt módon megszólító és őt a „flow” köreibe bekapcsoló interakció révén. Telefon-hívás, sms, e-mail: mind olyan kommunikációs formák, amelyek a barátságos olvasói levélnél gyorsabban és célirányosabban csatolnak vissza és előre, és amelyek nélkül magára valamit is adó tévéműsor/tévéadó ma már nem tud (és nem is akar) létezni. Vannak elemzők, akik ebben az új tévés „megszólításban” a settenkedő internetes szokások lenyomatát látják, azaz a fokozódó tévés interaktivitás az internetezés hasonló vonását másolná – természetesen jóval alacsonyabb hatásfokkal.

Tév(internet)

Látható tehát, hogy tévének és internetnek sok a közös vonása – a lefedettségtől való függés, a közönségbarát létmód, a családi/privát szférába való beépülés, a szórakoztatás és a tájékoztatás felvállalása. Persze gyűjteni lehetne a különbségeket is: az internet sokaknak munkaeszköz, a tévé mindössze a médiakutatók számára minősül annak. A tévének mint kommunikációs csatornának meglehetősen magas fokú, formális a szerveződése és az ellenőrzése, az internet amorfabb, szerteágazóbb, az intézményesülés kevésbé központosított (egyelőre) e médium esetében. Az internet használóiból gyakorlatilag azonnal az internet létrehozóivá válhatunk, azaz monitorra kerülni (és internettartalmat generálni) könnyű – gondoljunk a blogokra, a fórumokra, a felkínált és levédhető domain-nevekre. Ez a folyamat áttételesebb a tévé esetében: ott nem elég a technológiai csatlakozás és némi szakképzettség, jól jöhet viszont bármilyen emberi különcség – lásd balesetben való részvétel avagy strucc tartása tyúk helyett.

Ha ily módon exponáljuk a tévé helyzetét a digitális világhálózatok korában, talán pontosabban leírhatjuk azt, aminek nap mint nap mi is tanúi lehetünk. Annak, hogy a szülők a tévével harcolnak (miközben talán ők nézik azt), és ezalatt gyermekeik a számítógép áldásait élvezik, különösebb érdeklődéstől mentesen a tévé iránt. A médiumok használatát elemző szakirodalom régóta használja a „generációs médiumok” fogalmát, amelyek jelentése és értelme médiumváltásokkor figyelhető igazán meg: amikor az 1940-es/1950-es évek fordulóján a tévés műsorszórás tömegjelenséggé lett, szembetűnő volt az idősebbek idegenkedése a tévétől, illetve lojalitásuk a saját ifjúságukban megismert rádió és a tömeg/napisajtó iránt. Hasonló attitűd volt regisztrálható az autósmozi iránt rajongó fiatalok és a teremmozi civilizáltsága mellett kitartó idősebbek esetében is az 1950-es és 1960-as évek Egyesült Államaiban.

Úgy tűnik, egy ilyesfajta mintázatot figyelhetünk meg napjainkban a tévéhasználat és az internetfogyasztás vonatkozásában – különösen egy olyan országban, mint Románia, ahol a társadalmi-politikai átrendeződésekre használható időmennyiségnél csak az új médiumok bevezetésére szolgáló idő lehetett (van?) kevesebb. Azaz a tévéhasználat és a tévé mint médium iránti lojalitás a posztkommunistának nevezhető generációk esetében magas – azon fogyasztókra gondolok itt, akik a kommunista tévéelvonás tüneteitől szenvedve életük végéig hűséges közönsége(i) lesznek az igen változatos romániai tévékínálatnak. Ám az őket követő s így értelemszerűen fiatalabb, a kommunizmust és a tévé mítoszát csak hírből ismerő generációk az újonnan jött médiumra, az internetre „kattannak rá”. Az okok? Mert a csoport is ezt használja, mert könnyebben lehet keresni-kutatni rajta (sajnos, szorgos bölcsészeket leszámítva, a könyvtár – a maga poros polcaival – is a múlté), mert a kapcsolattartás ezer formáját kínálja. És talán azért is, mert a szülők egy részének a kezdetben említett attitűdje – a tévé a legfőbb gonosz – nem könnyíti meg a tévére szokást. A generációk között amúgy is örökkön meglévő szakadékot így az eltérő médiumhasználat is generálhatja, még akkor is, ha ismerünk internetező nagymamákat és sorozatfüggő kamaszlányokat az univerzumban.

Tévé és internet viszonyának mindössze néhány aspektusa jelenhetett meg a fentiekben, természetesen önkényesen, a kontextusból kiragadva és saját értelmezési keretembe helyezve. A teljesebb kép kedvéért beszélni kellene a digitálisan kódolt – s így mozgékonyabb, az internet könnyedségét inkább imitálni tudó – tévéről, az interneten való tévézés szokásáról, illetve a mobil kommunikációs formák és a tévé, illetve az internet (sajnos egyre kevésbé követhető) összefonódásairól. Bár hüledezhetünk azon, hogy mobilszolgáltatók máris extra szolgáltatást nyújtanak azoknak a klienseiknek, akik a 2006-os foci vb-t telefonjuk képernyőjén kívánják követni, a speciálisan mobiltelefonra gyártott tévés sorozatokról nem is beszélve, a jövő feltehetőleg az eddig diszkréten elkülönülő kommunikációs csatornák/médiumok további egymásba tűnéséről fog szólni. Így aztán tévé és internet nászán is merenghetünk, valamint azon, hogy a közeljövőben már választhatunk: a társadalom kevesebb hatalommal bíró tagjait a tévé avagy az internet hatásaitól féltsük inkább?

Interaktivitás: a zenei tévé mint válasz

A tematikus csatornák s ezen belül a zenei tévé meglehetősen új jelenség a kommunikációs technológiák területén: 1984-ben kezdte meg adását az első ilyen jellegű csatorna, a Music Television (MTV) az Egyesült Államokban. Ebből a szempontból szinte az internettel egyidős médiumról van szó, és talán nem véletlen, hogy a fiatal generáció(k) megszólítása, az interaktivitás és a vizuális-aurális újítások mindkét formára jellemzőnek tűnnek.

A huszonnégy órás zenei műsorszórás alapjaiban változtatta meg mind a rajongók attitűdjét, mind a az előadók/zenészek gyakorlatát, hisz a fő műsortípusnak számító zenei videók reklámként is funkcionálnak, ezáltal – a korábbi turnék és élő előadások helyét átvéve – a mainstream zenei élet vonatkoztatási pontjaivá lettek. A posztkommunista országokban a zenei tévécsatorná(k) megjelenése egybeesett a kommunizmus végével, hisz ennek köszönhetően jelentek meg nagy számban a műholdvevő antennák, amelyek fogni tudták az angol–amerikai MTV szignáljait. Szinte tíz év telt el békés fogyasztásban, amelynek során a kelet-európai (és romániai) nézők-hallgatók hozzászoktak a nemzetközi zenei forrásokhoz. Ám menthetetlenül elérkezett az a pillanat, amikor a régió felkészültnek látszott arra, hogy a transznacionális zenetévés hálózaton belül megjelenjenek a nemzeti variánsok: az 1990-es években így született meg az orosz MTV, és ezért tudunk román MTV-t nézni a 2000-es évekkel kezdődően.

Az „anyatévé” örököseként az MTV mutatja leginkább a klasszikus zenetévés stílusjegyeket: fiatal, dinamikus műsorvezetők uralják (a vj-k), akik a kurrens utcai divatot követik szlengben és ruhában-kiegészítőkben. Gyakorta felkapott, sokak által látogatott helyszínekről – szórakozóhelyek, fesztiválok, bevásárlóközpontok, iskolák – jelentkeznek, tovább erősítve azt az érzést, hogy valóság és tévé között az interakció szoros és azonnali (amely hangulatot klasszikusan a híradó és a helyszíni közvetítés képes fenntartani). Az interaktivitás jelzésének további jegye a zenei tévék műsorában a gyakori interjúzás – sokszor nem feltétlenül a sztárokkal, hanem a zene iránt rajongó s egyben tévénézőkkel – valamint a már-már hagyományosnak nevezhető folyamatos felszólítás az sms- és e-mail-küldésre, betelefonálásra. Fontos azt is megjegyezni, hogy a napi műsorrácsban többször is megjelennek a néző/fogyasztó aktív közreműködésével készülő műsorok: toplisták, válogatások, kívánság- és dedikációs lehetőségek.

A néző felé nyújtott (talán túlságosan is baráti) jobbot tovább hangsúlyozza a szakirodalom által már „MTV-esztétikának” nevezett vizuális-aurális stílusmegoldások tömkelege. Ilyenek a gyakorta frissülő logók, szlogenek és önreklámok, amelyek a legkülönbözőbb technikával – animáció, gyurma, rövidfilm, digitális technika – készülnek, és amelyek megvalósítása érdekében versenyeket hirdetnek mind a tévében, mind az MTV-honlapon. A vj-k és stúdióbeszélgetések hátterei szintén a pillanatnyiságot, a (hirtelen) átalakulás lehetőségét sugallják, sőt vannak az adás ideje alatt folyamatosan változó, vetített hátterek is. A kameramunka alkalmazkodik ehhez az ideológiához, és a klasszikus tévés letisztultsághoz képest az MTV-s megoldások láttatni engedik önnön létrejöttük folyamatát. Gyakran látunk mikrofonokat, kamerákat és huzalokat, a kamerák zoomolnak, félrenéznek, fókuszálnak és mozognak, arról nem is beszélve, hogy bemondó és operatőr/technikai személyzet dialógust folytat a műsorok adásideje alatt. A hanggal is hasonló kísérletezések történnek, s ezen gesztusok által a videoklipek poétikája a zenei tévében átterjed a tévés közvetítés módjára is.

Amennyiben az interakcióra való késztetettséget tekintjük a kortárs kommunikációs médiumokkal szemben támasztott egyik elvárásnak – és ebben a feltételezésben nemcsak a vonatkozó szakirodalom, de önnön mindennapi tapasztalataink is megerősíthetnek –, úgy a zenés tévécsatornák MTV-típusú variánsai meglehetősen jó példáját kínálják a néző-hallgató befogadó iránti nyitásnak. Ráépülve egy széles bázissal rendelkező művészi-szórakoztatási szférára – a zenei életre és sztárvilágra – ez a tévétípus tovább szövi a szálakat önmaga és fogyasztói között, számolva (szimulálva?) a befogadó felől érkező visszacsatolások által generált véletlennel (előreláthatatlannal) is. Olyan kommunikációs forma ez, amely hasonlónak tűnik a hódító internethez, ám átkötést kínál a megelőző tömegkommunikációs paradigma, a tévé irányába is.

Vonatkozó szakirodalom

The Romanian Media Market: Variety and Process of Concentration. Balkanmedia, Volume XI Special Issue, Winter 2002/2003, 25–27.

Barbier, F. és C. Bertho-Lavenir: A média története. Osiris Kiadó, Bp., 2004. Ford. Balázs Péter.

Collins, Jim: A televízió és a posztmodernizmus. Metropolis – Médiakutató 2001, 12–23. Ford. Kaposi Ildikó.

Coman, Mihai: Mass Media în România post-comunistă. Polirom, Iaşi, 2003.

Fiske, John: Introduction to Communication Studies. Routledge, London–New York, (1982) 1990.

Goodwin, Andrew: Dancing in the Distraction Factory. Music Television and Popular Culture. Routledge, London, 1993.

Griffin, Em: Bevezetés a kommunikációelméletbe. Harmat, Bp., 2003. Ford. Szigeti L. László.

Jenei Ágnes: Kereskedelmi televízió és demokrácia. Médiakutató 2005. ősz, 7–19.

Marshall, Jill and Angela Werndly: The Language of Television. Routledge, London–New York, 2002.

O’Sullivan, Tim et al.: Médiaismeret. Korona Kiadó, Bp., 2002. Ford. Bényei Judit.

Raymond Williams: Television, Routledge, London–New York, 2003 (1974).

Umberto Eco: „Már nem átlátszó a képernyő.” Az új középkor. Európa, Bp., 2002. 62–87. Ford. Szénási Ferenc.

Van Cuilenburg, J. J.–Scholten, O., Noomen, G. W.: Ştiinţa comunicării. Humanitas, Buc., 2000. Ford. Tudor Olteanu.