André Kertész fotójához: kávéházi asztalnál fiatal lány

kabátban újságot fut át

Vissza a kályhához, ha megvan, ha nem dobták ki még,

de úgyse dobták, mindig ez a sértődött kis bácsi volt

a hátrabillent vaskalappal – minthogyha ő megmondta

volna már a múltkor is, de hagyjuk ezt: jönnek be még

újak, hál’istennek, nekik talán még nem hiába járatom…

– De, Kályha úr édes, én pont magához jöttem, higgye el,

és tudom, hogy most utál, mert tényleg régen jártam itt nagyon,

de az élet elsodort, maga ne tudná, hogy van ez? Igenis a

a tanácsaira szomjazom, amúgy meg intelligens a háta…

– Ült volna szembe, már bocsánat, üresek az asztalok,

a kabátjára nincs szavam, habár egy becsületsértéssel ér fel

hogy képes volt kabátban leülni… de ezt is megszokom,

a tanácsaim pedig, na persze, a tanácsaim, na ja,

hát nézze, kislány, a tánc az annál fontosabb dolog,

mint hogy a táncosokra lehetne bízni, itt vagyok példul

én: egyetlen lépést se tettem életemben, de mondhatom,

nem egy és nem két balerina fordult már meg itt,

és a fűtésre nem volt egy rossz szavuk! – Nekem talán volt?

– Mi az, hogy! Most is vacog, csak jólnevelten! Manapság

ennek is örülni kéne, de én már hadd ne essek hasra ennyitől!

Maga nem azzal jött be, hogy milyen jó kis meleg van itt,

de bezzeg künn a szél sikolt, hanem csak úgy… bejött.

– Pedig tényleg sikolt, ez nem tavasz, tavasz csak itt van,

itt magánál, Kályha úr! – Csak hízelegjen, táncosnőnek akkor

se szólítom, nem én! Az élet, kérem, az nem tánctanfolyam,

hogy a hirdetési oldalt böngészgetve a kályha mellől újrakezdjük!

– De akkor mi, az Isten szép szerelmére, mégis micsoda?

– Na hagyjon ezzel, kislány, ne mérgesítsen, mert a végén

még el találom mondani, hogy az összes belépő részeges

csibészben az ócskást látni, az milyen. Na nem! Inkább maga

meséljen valami szépet, hadd fiatalodjak, nem baj, ha nem igaz.