Adriannal a felesége születésnapi buliján futottunk össze. Meglepett, amikor kiderült, hogy minket is meghívtak. Közülünk csak Alex beszélgetett néhányszor Lorenával. Egy adott ponton felmerült, hogy összehozhatnánk egy közös produkciót. Amikor a környékre értünk, kérdezősködni kezdtünk, hol a parti színhelye. Egy sétány felé tereltek bennünket, amelyik a tópartra vezetett, egy kikötőhely mellett.

Ahogy odaértünk, kicsit csodálkozva néztünk egymásra: mi emberek voltunk, körülöttünk viszont intergalaktikus lények jöttek-mentek. Romulánok, pasztronok, ferengik, sőt néhány jaffa is… Legalábbis hirtelen úgy tűnt. Mi egy eléggé lerobbant Daciával érkeztünk, a parkolóban viszont csupa csillagközi cirkálót találtunk. A detroiti autószalon kínálatát Lacul Tei változatban. A földönkívüliek a maguk űrhajóival… Ők voltak, akik azért jöttek, hogy megbeszéljék, ki kivel van együtt, és kivel szakított, milyen ruhákat vett ez vagy az a Centaurin, milyen cipőket hordanak az Andromédán, milyen kiegészítők a menők az Orionon. Néhányukon látszott, hogy ha tehetnék, keresztben nyelnék le egymást. Néhányukon, hogy egyszerűen zabálnának.

Végül nagy nehezen felfedeztük az ünnepeltet. Átadtuk az ajándékunkat, amelyikről eredetileg úgy gondoltuk, hasznos lesz és szórakoztató. Most, a konkurenciáéval hasonlítgatva a miénket, nevetségesnek és jelentéktelennek tűnt. De nem volt mit tenni…

Igyekeztünk nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek a részleteknek és találni valaki ismerőst a tömegben, akivel nem csak a pénz kozmikus problémájáról beszélgethetünk, és akivel nem kell egymást kétpercenként „testvér”-nek szólítani. Egyszer csak kiderült azonban, hogy félrébb kellene húzódnunk: útjában álltunk annak a körülbelül harminc meghívottnak, akik egyszerre indultak meg nagyon határozottan a sült húsos és miccses tálak irányába. Folytattuk tehát a telepatikus beszélgetésünket, aztán, ahogy illik, a bárpult felé indultunk.

Martinit kértem vodkával, és épp kortyolgatni kezdtem volna, amikor észleltem, hogy tőlem két lépésnyire ott áll Adrian. Korábban csak a tévében vagy a lapokban láttam. Így alacsonyabbnak, soványabbnak tűnt. Talán a sok munka vagy valami betegség… Dorinnal beszélgettünk éppen, amikor Adrian is felfigyelt ránk, s odajött.

– Isten hozott!

– Jó napot kívánok, mi újság?

Semmi értelmesebb nem jutott az eszembe.

– Itt né, a feleségemmel, legalább ilyenkor, a különleges alkalmakkor legyünk együtt. Az utóbbi két hónapban nem nagyon voltunk együtt harminc percnél többet. Cameronnal forgattunk, biztosan tudtok róla, ugye?

Dorinnal kicsit csodálkozva néztünk egymásra. Próbáltuk megérteni, igazából miről beszél ez az ember (aki amúgy normális hangon beszélt, normális ruhákat hordott).

– Igen, olvastunk valamit erről az újságokban – mondta aztán Dorin. – Elég fontos ez Romániának, úgy egyáltalán, az országnak, nem?

– Hát igen, eléggé. Csak én tudom, mekkora munka volt meggyőzni Cameront, hogy ide jöjjön filmezni. Nem mintha felvágni szeretnék ezzel…

Elég nehéz az újságokból megismerni egy embert; nem ez volt az első alkalom, hogy erre a következtetésre jutottam. De aztán megnyugodtam, arra gondolva, hogy mi ketten vagyunk, ő meg egyedül – egy kicsi esélyünk így mégiscsak volt arra, hogy valahogy elvergődjünk ennek a beszélgetésnek a végéig. De inkább nem töprengtem többé azon, vajon merre fogja terelni a mondandóját.

– Tudod, nézegettem a klipjeiteket, s mit mondjak – jól meg vannak csinálva. Kivel dolgoztok együtt? Farmachéval? Frăţilával?

– Hát, nem igazán. Egyedül csináltuk őket, rendező nélkül. Egy olyan műszaki csapattal, amelyikkel már régóta dolgozunk. Mi írjuk a forgatókönyvet, mi figyeljük a monitorokat, meg hát kiválogatjuk a statisztákat. Nagyjából mi hozzuk össze az egészet.

Lehet, hogy egy kicsit meredeknek tűnt neki a dolog, de nem mondhattam mást, ha egyszer ez volt az igazság.

– Ez nagyon jó. Kevesen vannak, akiknek van ennyi fantáziájuk. Szerintem ti sokkal többre lennétek képesek, ha egy kicsit segítenének nektek. Beszélhetnénk még erről, ha lesz egy kis időtök.

Ennél a mondatnál Dorin és én már nyilván érdeklődőbb és intenzívebb pillantásokat váltottunk.

– Persze, keresni fogjuk, ha megadja a számot, ahol elérhetjük.

[…]

Adrian hívása váratlanul ért. Nem hittem volna, hogy a születésnapi beszélgetés nyomán bármi is történni fog… Azt az ajánlatot kaptuk, hogy forgassunk le egy próbaepizódot egy komédiasorozathoz. Nyilván beleegyeztünk. A pénz ízére elég hamar ráéreztünk, visszaút pedig már nem volt.

Ahogy Bukarestbe értünk, gyorsan megegyeztünk Adriannal. Szövegkönyvet kaptunk, találkoztunk a rendezővel, az operatőrökkel, az egész csapattal. Tetszett nekünk, hogy számít a véleményünk. Legalábbis azt hittük akkor, hogy számít. Mondtuk például, hogy jó lenne, ha volna a sorozatban egy lány vagy akár több. Olyan nem egészen szokványos lány. Még csak csinosnak sem kell feltétlenül lennie, nem hogy szexinek vagy kifejezetten szépnek. Azt szerettük volna, ha nem az amerikai komédiák tipikus női szereplői nyomulnának a mi sorozatunkban. Végül is egy castingra került sor, egy lányt kellett kiválasztanunk. Két jelentkezőből. Az egyik tapasztalt színésznő volt. A másik fiatalabb, látszatra ártatlanabb – ő egy gyerekműsort vezetett évekig a TVR-n.

Aznap reggel, amikor a castingra indultam, nagyon elégedetlenül ébredtem. Hogy a fenébe lehet két jelentkezőből kiválasztani az ideális jelöltet? Nem profi dolog! De ez nem olyasmi volt, amit magamtól meg tudtam volna oldani, úgyhogy elindultunk az ügynökséghez.

Egy szobában ott ült a két lány. Vártak ránk. Dorin és Alex elkezdték olvasni a szöveget. Kérdezgették őket. Én továbbra is mérges voltam, hogy csak két jelölt van ott a válogatáson. Kedvetlenül figyeltem őket.

– És mit gondolnak, miért felelnének meg a Delia szerepére?

Elsőként a „színésznő” kezdte mondani, s még inkább felhúzott:

– Tapasztalt vagyok, és tudok alkalmazkodni…

A többire már nem bírtam odafigyelni. Az idegességemet csak fokozta a jellemtelenség meg a túlzott opportunizmus, ami áradt belőle, miközben beszélt.

– És ön? – kérdeztem a másiktól.

– Nagyon nyugodtnak tűnt, de volt azért benne valami furcsa. Mintha magára kellett volna erőltetnie ezt a nyugalmat. Azért látszott, hogy valami nem pont úgy megy, ahogy szeretné.

– Azt hiszem, ez a szerep közel áll hozzám.

Hm… Elő a szövegeket! Jobb megoldás híján úgy gondoltuk, döntsön az, ahogy a replikákat mondják. A „színésznő”, anélkül hogy zavartatta volna magát, elhelyezkedett az ölemben, és szélsebesen olvasni kezdett. Vasvilla szemekkel néztem rá, de ő csak kiabálta a forgatókönyv mondatait a fülembe. Túllőtt a célon, és túlságosan színésznős volt, mi pedig nem egy shakespeare-i tragédiát szerettünk volna bemutatni, csak egy egyszerű kis tévékomédiát. S ami mindennek a teteje volt, a fenekét a combjaimhoz dörgölte…

– Köszönöm… Kérlek…

És szóltam a másiknak:

– Andrának hívnak, ugye? Te következel.

– Segít valaki a replikákkal?

– Miért? Nem boldogulsz egyedül? – mondtam élesen, elégedetlenül.

Felsőbbrendű pillantással válaszolt. Biztos vagyok benne, hogy magában le is hülyézett, valami ilyesmi járhatott a fejében: „Nem értem, mi történik! Eddig mindenki mindig olyan kedves volt velem! Csodált, segített… És akkor jön ez a beképzelt erdélyi, és így beszél velem!? Ez nem lehet igaz! És egyszerűen levegőnek néz. Nem látja, hogy csinos vagyok, meg minden, ami kell? Akár jó kollégák is lehetnénk!” Igen, valami ilyesmi.

Nem figyeltem túlzottan arra, ahogy elhangzanak a replikák. Megvolt a saját kis háborúm, amelyet Adriannal vívtam. És főleg az embereivel. Ők hoztak minket abba a helyzetbe, hogy választanunk kellett egy túlságosan színésznős fellépésű nő és egy tehetséges, de erősen elkényeztetett leányzó között. Ha kettőjüket összegyúrhatjuk, hogy egy legyen belőlük, az ideális lett volna. Egyébként a rendezőnek is ezt mondtuk később, a döntést pedig ráhagytuk. Elég szerencsétlen módon, mondom most már így utólag. De akkor nem jutott jobb az eszünkbe… Ez a határozatlan pillanat rányomta a bélyegét az életemre. Nehéz kitörölni a nyomot, ami utána maradt.

Úgy volt, hogy szerdán lesz a forgatás. Hétfőn mind találkoztunk a producer irodájában. Ott voltunk mi hárman, a forgatókönyvíró, két rendező, a rendezőasszisztensek és Andra – végül is őt, az elkényeztetett leányzót választotta a stáb.

Nem tűnt szépnek, és ma sem azt mondanám róla, hogy szép. Nem ez jut az ember eszébe, amikor egyszer vagy kétszer látja. Mégis, megvan benne az a vonzerő, amelyikről nem igazán lehet megmagyarázni, honnan jön. És ott van az a rontó csillogás a szemében… Egy veszélyes nő. Ilyen vagy olyan értelemben. Az összes férfi, aki a szobában volt, megkísérelt váltani vele legalább egy-két szót, kérdezni tőle ezt-azt, vagy valamiben segítségére lenni.

Az járt a fejemben, hogy néhány évvel korábban a tévé képernyőjén láttam – hirtelen hosszúra nyúlt kislányként, orra alatt bajusszal, amint éppen a csizmás kandúr szerepét játssza. Most meg egy igazi nő ült velem szemben. Egy olyan nő, aki tisztában van saját testi adottságaival. És azzal is, hogy általuk milyen hatást tud kiváltani egy efféle, alkalmilag összeverődött társaságban.

Egy idő után aztán én is szóba elegyedtem vele. Azzal a gondolattal, hogy egy kicsit kizökkentem a magabiztosságából. Kapcsolatokról, házasságról kezdtünk beszélgetni. Mondta, hogy van valakije. Annál jobb. A nap hátralevő része a maga természetes menete szerint zajlott, a replikák gyakorlásával, a folyosón elszívott cigarettákkal és az Andra magas sarkú cipőjének figyelemkeltő kopogásával. Néhányszor ránéztem, de nem foglalkoztatott különösebben – érzékeltem, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy érzékelem benne azt, amit a leginkább gyűlölni tudok egy nőben. Arrogancia, szeszély, elkényeztetettség, kommunikációra való képtelenség és főként valami olyan ambíció, amelyik rosszul van beirányozva.

A forgatási napon nagyon izgultam. De hát ez természetes is volt. Soha nem csináltam még effélét korábban – és egyáltalán, ezekben a helyzetekben soha nem vagyok felszabadult. Ráadásul volt néhány őrült jelenetem a forgatókönyvben Andrával, ezeket fogalmam sem volt, hogy mesélem el majd az unokáimnak. És főleg Marának. Azt nyilván érteni fogja, hogy csak egy szerepről van szó, de az azért zavart, hogy az egyik jelenetben Andra masszíroz, nekem meg erekcióm támad, s rohannom kell őrültmód a szobám felé. Egyáltalán, kicsit feltupírozottnak tartottam a forgatókönyvet. Nem voltam oda ettől a masszírozás-jelenettől, de azt sem akartam, hogy már az első rész forgatásánál elégedetlenkedjek.

Teljes volt a káosz. Mindenkinek volt valami kommentálnivalója, a világosítók a hangosítást szidták, a színészek a rendezőt, a hangosítók a forgatókönyvet, a takarítónő a… színészi teljesítményt. Próbáltam, amennyire csak lehetett, kimaradni a tapasztalatlanságunkból eredő hangzavarból – nemcsak mi voltunk persze zöldfülűek ebben a műfajban, hanem ők is. Arra próbáltam gondolni, amit Mara mondott telefonon a filmezés kezdete előtt: „Ne stresszeld magad, ne idegeskedj, biztos vagyok benne, hogy minden jól fog menni.” Van, amikor néhány egyszerű szó megoldást jelent a nehéz vagy nehéznek tűnő helyzetekben. Úgyhogy tartottam magam Mara szavaihoz, szép és pozitív dolgokra próbáltam gondolni, és sikerült kimaradnom a teljes őrületből. Attól viszont továbbra is tartottam, hogy belezavarodom a szövegbe, vagy elfelejtem, épp mit kell mondanom. Ez meg is történt néhányszor. Elkerülhetetlen volt. Nem tanultam meg igazán jól a szöveget. Persze elégedetlen is voltam azzal, amit meg kellett volna tanulnom.

Már jó pár órája tartott a forgatás, a végére maradt az a jelenet, amelyiknek Andra meg én voltunk a főszereplői. Előtte mindketten a kulisszák mögött álldogáltunk, a megfelelő végszóra várva, arra, amelyik után be kellett lépnünk a kamerák elé. Véletlenül összenéztünk, s hirtelen olyasvalamit fedeztem fel a tekintetében, a mimikájában, ami egy másik arcra emlékeztetett, valakire, akit ismertem. Próbáltam rájönni, kire, miközben hosszasan bámultam a szemébe.

– Hasonlítasz valakire, akit ismerek – mondtam neki egy idő után.

– Igen? Kire?

– Nem tudom…

Megcsináltuk a soron következő párbeszédet, és utána jött az a rész, amelyiket a leginkább utáltam. A csapat többi része persze ezt várta a legtürelmetlenebbül. Fura volt ezt a szerepet játszanom. Eléggé konzervatív vagyok, nem túl természetes számomra, hogy egy idegen nő érzékien masszírozza a hátamat, miközben sóhajtozik és nyögdécsel. Mindez ötven ember szeme láttára. Azt hiszem, elfogadhatóan végigcsináltam a jelenetet, bár volt egy pillanat, amikor kis híján átestem egy fotelen nagy zavaromban.

Végül tíz óra körül, kilencórányi forgatás és körülbelül négyórányi fölösleges téblábolás után haza készülődtünk. Autókban osztottak el bennünket, mi az operatőrökkel kerültünk egy autóba, én pedig az egyetlen szabadon maradt helyet foglaltam el. Andra mellett. Elindultunk Bukarest felé. Tudtam, hogy körülbelül fél óra ez az út, úgyhogy már kezdtem is utálni a gondolatot, hogy a következő két hónapban Bukarestben kell laknom. Kezdődtek az új albumunk stúdiófelvételei, nem lehetett másképp megoldani. De még volt addig úgy két hét. Szükségem volt arra, hogy közben hazautazzak. Meg Segesvárra, hogy feltöltsem az aksikat.

Efféléken gondolkodtam, de nem ülhettem teljesen némán Andra mellett. Amit eddig láttam belőle, mégiscsak jó ízlésre vallott. Tulajdonképpen jó kollégának bizonyult. Úgyhogy beszélgetni kezdtünk. Faanyagokról és repülőkről. Az időjárásról. Az autós forgalomról. Vagy a palesztin menekültek sorsáról. Egy idő után már a poénos sms-üzeneteinket mutogattuk egymásnak a telefonjainkon.

Besztercén csak néhány napig maradtam. A lehető legbonyolultabb dolgot csináltam. Vagyis semmit. Mielőtt elindultam volna Segesvárra, megkaptam a vágás előzetesét is a próbaepizódról. Dorinnal együtt néztük meg. Nem tudtam, mit mondjak… Jó? Pocsék? Akaratlanul is azokhoz a sorozatokhoz próbáltam hasonlítgatni, technikai szempontból, amelyeket korábban láttam a tévében. Elég elszállt volt, a címfelirat meg a befejezés pedig egyenesen bosszantott. Papírra vetettem néhány észrevételt, és elküldtem azoknak, akik a projekt véglegesítésén dolgoztak. Legalább legyen ott, náluk…

[…]

Reggel hívott Adrian azzal, hogy találkozni akar velünk. Már ideje is volt. Az utóbbi időben mintha kicsit bizonytalanná vált volna a sorozat jövője, már nem voltunk olyan biztosak benne, hogy lesz folytatása, és ez nyilván idegesített, volt bennünk egy kis tehetetlenségérzés. De lám, most majd minden tisztábban látszik. Tizenkettő körül jött utánunk az autó, és elindultunk a bufteai stúdió irodái felé. Rögtön a konferenciaterembe vezettek, és néhány perc múlva már Adrian is ott volt.

– Üdv mindenkinek, végre zöld utat kaptunk. A PRO TV-től és egy szponzortól is – a Fanta fogja támogatni a projektet. Most már csak rajtunk múlik, hogy a következő hónapokban úgy menjenek a dolgok, ahogy kell. Egyelőre tizenkét részt kell megcsinálnunk, aztán majd meglátjuk. Most rajtatok a sor, mondjátok el, mik az elvárásaitok, aztán egyeztetünk majd egy potenciális forgatókönyvíróval, hogy mi legyen az általános irányvonal.

A tárgyalás legalább hat órát tartott. Jólesett veszekedni Adriannal. Viccelődni. Szidni egymást. Szólongatni egymást a folyosón. A végén pedig megegyezni. Unalmas és túl egyszerű lett volna néhány perc alatt egyezségre jutni. Végül is számunkra nagyon előnyös feltételeket sikerült kialkudni. Kicsit erőltetni kellett ugyan a dolgot, de a fő, hogy a végén megkaptuk, amit kértünk.

Persze még csak a kezdeteknél tartottunk, az őrület a következő napokban indult be. Vég nélküli megbeszélések a rendező-forgatókönyvessel, a díszlettervezővel és mindenki mással. Andra teljesen bezsongott a boldogságtól. Ahányszor csak kettesben maradtunk, azt mondogatta, mennyire örül, hogy annyi időt tudunk majd együtt tölteni.

– Leeeooooo! Leeooo!…

Ezt hallottam, hallottuk naponta többször is a forgatási napokon. Olyan volt nekem, mint egy templomi harangszó, amelyik meg-megszólalt, korán reggel, aztán munka közben, aztán a forgatások közti szünetekben. Persze mindig a többiek ironikus mosolyától kísérve.

Ez a „Leeeoooo! Leeooo…” nem egy akármilyen „Leo, Leo” volt, hanem valami kis, kedves, ide-oda császkáló állatkölyök hangjára emlékeztetett, aki tudja, hogy a megjátszott ártatlanságtól csak bájosabbnak tűnik. Biztosan érdekes lehetett a többiek számára figyelni, ahogy ez a „Leeeoooo! Leeooo…” hangzik – általában valami nagyon köznapi mondat következett utána: „Gyere ide egy kicsit hozzám, légy szíves”, vagy „Kaphatok egy kicsit az üdítődből?” De bárkinek könnyű volt kiegészíteni azt, ami elhangzott, olyasmikkel, hogy „Hiányzol”, „Szeretnék…”, „Vágyom rád”… Annyira tisztán érezhető volt ez! Nekem legalábbis úgy tűnt.

A PRO TV Magazin szerkesztőségébe kellett mennünk, fotózásra. Ez délután négykor volt esedékes, mi meg reggel hét körül feküdtünk le. Leforgattuk az első két epizódot, s a dolgok nem mentek úgy, ahogy reméltük. Mindenki szerette volna, ha probléma nélkül zajlik a filmezés, de senkinek sem volt tapasztalata abban, hogy kell Romániában sitcomot csinálni. Mindenikünk foglalkozott valami tévés műfajjal korábban is, de egészen másfélékkel. Úgyhogy a szemünk alatt a karikák az állunkig értek – mit mondjak, épp fotózáshoz való hangulatban voltunk. Andra felajánlotta, hogy az autójával elvisz a szerkesztőségbe. Megérkezett, beültünk, indultunk is a Szabad Sajtó Házához. Andra kutyája rögtön elhelyezkedett a karjaimban, s nyalni kezdte az ujjaimat. Andra elégedetten figyelte, hogy a kutyája elfogadott engem.

Semmi nem volt előkészítve. Hoztak nekünk néhány idióta pizsamát az első rész kellékeiből, néhány inget a Csábítások nyarában viseltek közül – ez volt az a műsor, amelyikben korábban dolgoztunk még a PRO TV-nek. Pocsék ügy. Nagyon pocsék. Mérges voltam, de valami olyasmi járt a fejemben, hogy minél gyorsabban lezavarjuk a fotózást, aztán el innen.

– Oké. Akkor jöhet a smink, s vágjunk bele.

– Izé, nincsen itt a sminkes…

– Hogyhogy nincs? Látjátok, hogy nézünk ki? Gúnyt akartok űzni belőlünk, vagy mi?

– Várjunk csak… Nem a mi hibánk. A PR részlegről azt mondták, nem kell smink, úgyhogy nem hívtam senkit.

– Andra, add ide a telefonod, hívjam fel Oanát.

Így hívták a PR-os lányt.

– Ne csináld már, Leo, semmi értelme veszekedni vele.

De nem volt kinek mondani, már nagyon bennem volt, hogy felhívom. Hívtam is, és megköszöntem neki, metsző iróniával, az értünk való nincs-mit. Nem hiszem, hogy szeszély lett volna részemről. Talán nem normális dolog húsz óra munka után elvárni, hogy segítsenek egy kicsit az embernek normálisan kinézni hasonló helyzetben? Üvöltöztem is, igaz, hiába. Nem volt kinek – nem nagyon érdekelte. De legalább kiüvöltöztem magam, jólesett.

– Gyertek, kisminkellek titeket én – mondta Andra.

– Te?

– Mi a gond? Nem látjátok, mekkora táskát cipelek magammal? Van itt minden, ami kell.

A kollégáimmal kezdte, engem hagyott a végére. Így arra is jutott ideje, hogy kicsit kényeztessen, simogasson.

– Ne csináld, ne légy mérges – mondogatta halkan –, nem akarom… Hagyd el, látod, megoldottuk így az egészet. Nem áll jól neked, ha mérges vagy.

A tükörbe néztem, s láttam, tényleg profi munkát végzett. Igazság szerint nem tudom, valaha kisminkeltek-e ennél jobban.

Megcsináltuk a fotókat, a mosoly lassan visszatért az arcunkra. Jókedvűen jöttünk el. Dorint és Alexet az ő szállásukra vitte Andra, én pedig arra kértem, vigyen el engem egy haverom irodájáig, volt vele valami megbeszélnivalóm. Ő is a közelben lakott egyébként.

Szóval olyan nap volt, amelyikben teljesen odáig voltam tőle. Talán az első ilyen nap. Utánunk jött. Kisminkelt minket. Kisminkelt engem. Vigyázott rám. Megnyugtatott. Csak ültem mellette az autóban, s nem szóltam egy szót sem. Végiggondoltam az egészet, és új érzéseket fedeztem fel magamban. Vagy inkább érzelmeket? Igen, érzelmeket.

*Részletek Leonard Muha Un rol pentru Andra című regényéből. Polirom, Iaşi, 2005.

Balázs Imre József fordítása