Az első hírek szerint valami robbant a budapesti Teréz körút és Király utca sarkánál (egy épületben, vagy azon kívül), s a robbanás két rendőrt megsebesített, az egyiket súlyosan. Másodjára megtudtuk, hogy az épület előtti robbanó szerkezetbe két járőrszolgálatot teljesítő rendőr botlott bele, pontosabban a számukra ismeretlen tárgyat maguk piszkálták meg. Legutóbb pedig kiderült, hogy nem robbanás történt, hanem robbantás. És az országos rendőrfőkapitány ezt a robbantást az egész magyar rendőrség elleni támadásnak nevezte. Vajon honnan tudta az elkövető (egy világos horgászkalapot, sötét vászondzsekit, kék farmernadrágot és fehér sportcipőt viselő, éppen 170 centiméter magas, 20-25 éves férfi), szóval honnan tudta ez […]

Egy gyerek csöppet se gátlásos, amikor kérdez. És ha a második válasz is bonyolult, nem kérdez tovább. Az afrikai Marokkóban született Tahar Ben Jelloun a francia nyelven publikáló legismertebb arab írók közé tartozik, tíznél több kötetét negyedszáznál több nyelven forgalmazták, közülük a legvékonyabbat olvasták talán a legtöbben, s ezt a művét írta át a legtöbbször. A kötet címe A rasszizmus, ahogy a lányomnak elmagyaráztam. (Ulpius-ház Könyvkiadó Bt., 2003.) Az első változatot az a párbeszéd alapozta meg, amelyben a szerző megkísérelte a lehető legegyszerűbben megválaszolni az 1997-ben vele együtt vonuló tízéves Mériém rázuduló kérdéseit. Miért tüntetnek? Mit jelentenek a hangoztatott jelszavak? […]

Előszőr ülök mellé a padra. Disztingvált öregúr, nyakkendővel, műanyag borospalackkal az ölében, de sose láttam, hogy meghúzta volna. Ha engem nem ismer is, a kutyámat ismeri: mindig rámosolyog. Most őt nézi. – Tacskóm volt nekem is. Nemrég halt meg. Reszelős a hangja. A kutyám helyet keres magának a padon, kettőnk között. – A kutya jobb társ, mint amilyen az ember tud lenni. – Mi lett vele? – Megmérgezték. A futtatóban szórták ki a mérgezett eledelt aljas kamaszok. Láttam őket, ahogy vigyorognak, mielőtt eltűntek volna a bokrok mögött. Ölben vittem szegényt, rámnézett és öklendezett. Véres volt a szeme. Hamar vége lett. […]

Ebben a pillanatban valamivel több, mint ötven lehet a lovagkereszt elnevezésű kitüntetést visszaszármaztatatók tábora. Név szerint – többek között – Bruszt László, Catherine Feidt, Dióssy László, Erdélyi Ágnes, Felcsuti Péter, Galkó Balázs, Heisler András, Inotai András, Kaltenbach Jenő, Kenyeres István, Kertesi Gábor, Koltai Tamás családja, Koncz E. Katalin, Köllő János, Köves Slomó, Krausz Tamás, Lőcsei Jenő, Mosonyi Alíz, Polgár András, Péter Wladimir, Rózsa Péter, Szuhay Péter, Takács Imre, Tóth Bálint, Varga Júlia, Varga Kálmán és Wittinghoff Tamás. Mindazonáltal a nemvisszaadók némelyike (éppenséggel ama bizonyos kitüntetett lény – meg, persze a kitüntetők – védelmében) nem átallja lesajnálni őket. Így tesz a […]

A rendkívüli közgyűlésről beszámoló tudósítás címe szerint egy perces néma csenddel emlékeztek az áldozatokra  – értelemszerűen -Érd megyei jogú város képviselőtestületének tagjai. Mert, hogy ezt megtették-e, avagy sem, ennek a tudósítás szövegében nincs nyoma, benne az aktusról csupán ennyi áll: “A polgármester arra kérte a közgyűlést, hogy egy perces néma csenddel adózzanak az áldozatok emléke előtt.” Nem irígylem a tudósítás megalkotóját, mert roppant nehéz dolga volt. Akkor is, ha ő maga újságíróként részt vett ebben a néma emlékezésben, és akkor is, ha a Polgárok Háza Dísztermének csaknem üres széksoraiban ülő képviselők (meg az első sor szélén helyet foglaló államtitkár) felállását […]

A csatolt értesítésben a megyei kormányhivatal csornai járási hivatalának csornai foglalkoztatási osztálya arra hívja fel egy állásajánlatról tájékoztatott közfoglalkoztatott szíves figyelmét, hogy amennyiben 2016. 07. hó 28. napján 10 órakor a Honvédelmi Minisztériumnak a győri Bercsényi liget 99-101. szám alatti Honvéd Szállójában kialakított 8. Katonai Igazgatási és Érdekvédelmi Irodában tartott toborzáson a neki felkínált munkahelyet nem fogadja el, ha tehát a számára nyilván megfelelő szerződéses katonai jogviszony létesítési lehetőségével nem él, abban az esetben még közfoglalkoztatott se lehet három teljes hónapon át. Hogy három hónapig éhbérért se nyírhatja a füvet, tisztíthatja a csatornát, ha nem lesz katona. Itt és most […]

Figyelj, Pintér, bémeg, ez itt egy mozgókép, mozgó és hangos, bémeg, mert felvették, bémeg, amint az egyik emberedre, a te rendőrödre, bémeg, majdhogynem örjöngve ráförmed egy dühödt alak. Dőlj hátra, bémeg, tekintsd meg újra, meg újra ezt a felvételt, és töprengj egy kicsit. A fiatal rendőr – tiszt lehet, mert nem sisakot, hanem sapkát visel – lelép valahonnan, narancsszínű kobakkal a fején valaki jelzi neki, hogy merre várják, ráadásul a könyökét fogva egy sárgamellényes, termetes férfi irányba segíti, majd a kezét a hátára téve – figyeled, bémeg, csak egy pillanatra érintve sapkás rendőr hátát – őt a fehéringes, dühödt kifakadó […]

Nem tudtam, hogy a rendszerváltoztatást követő – az eredeti tőkefelhalmozás több tényét, alanyát és áldozatát ismertető – 85 évre titkosított történéseknek ilyen gazdag “filmirodalma” van. Meglehetősen fárasztó figyelmesen végignézni és -hallgatni ezt a különös dokumentációt, de fontos. És szükséges is ahhoz, hogy sokak meggazdagodásának eredeti forrásáról, továbbá napjaink gátlástalan rablásának megalapozásáról némi fogalmunk legyen. Nem volt ez maffia – mondja az összeállítás egyik, az akkori állapotokat behatóan ismerő szereplője –, piti bűnözők gazdagodtak meg viszonylag rövid idő alatt. Ezer fölött volt azok száma – mondja az egyik film készítője egy másik filmben, amelyet az ő életveszélyes megverettetését követően mások készítettek […]

Szondy Györgynek, nekem, s Fahéj nevű, hosszúszőrű tacskómnak a szemünk se rebbent, amint a Kodály körönd fölötti bárányfelhőben eltűnt a repülőgép. Ez érthető az arrafelé meredten figyelő Szondy György esetében, aki így “álla halála vérmosta fokán”, kivont karddal, s másfélszáz katonájával várja Ali pasa tízezres seregét pontosan 462 esztendeje, illetve ez eseményre emlékeztető szoborként 58 éve már, érthető továbbá a lábamnál heverő, arrafelé néző, de a mai távoli látványt ugyancsak nem érzékelő kutyám esetében. Én azonban láttam gépet, de a vele ellentétes irányba haladó kicsiny felhőből kibukkanni hiába vártam. És megvontam a vállam. Igen sok fontosabb téma volt a fejemben, […]

Azt, hogy a privát jet életérzés mibenlétét olvasóim közül gyanítja-e valaki, nem tudhatom. Viszont tudom, hogy akinek van erre költhető tízmillió forintja (egy kicsivel több, vagy egy kicsivel kevesebb, de ezen a szinten – ahogy a Hyppolit a lakájban Csortos mondja Kabosnak – nem is érdemes beszélni róla), az a jövő évben személyesen megtapasztalhatja. Ilyesfajta, évente egy, exkluzív világcsavargást eddig négy alkalommal, mindig máshonnan, ám mindahányszor teljes létszámmal indítottak. A különleges egzotikus helyszineket – amilyen például a tömegturizmustól óvott Paulu túlnyomórész lakatlan szigeteinek világa  –, fantasztikus látnivalókat – a többi között a legendák övezte, ezerágú Iguazu-vízesést a Húsvét-szigeti, mindmáig rejtélyes […]

A magyar mitológiában a Tejút a Hadak útja, Attila fia, Csaba királyfinak a csillagösvénye, amelyen a székelyek vezéreként eltávozott a földi világból, s amelyen visszatér, ha a népének segítségre van szüksége. A monda emlékét őrzi a székely himnusz két sora: “Vezesd még egyszer, győzelemre néped, / Csaba királyfi, csillagösvényen!” De azt még monda se mondja, hogy a Tejút magyar termék volna. Sir Arthur Stanley Eddington asztrofizikus, akinek megfigyelései igazolták Einstein általános relativitáselméletét, A természettudomány új útjai című, 1934-ben publikált művében a tejútépítés receptjét így fogalmazta meg: “Végy tízezermilliárd csillagot és szórd szét őket úgy, hogy a fény átlag három-négy év […]

Tudtam-e vajon nem egészen három évtizede, amikor családom adriai nyaralásából Bosznia hegyei között loptam el egy félnapot, hogy az ottani állítólagos jelenés okán az idő tájt világhíresedő tájék Mária-kultusza az erőszakos horvát nacionalizmust és Bosznia-Hercegovina ama részének bekebelezését legitimálja? Dehogy tudtam! Még azt se tudtam biztosan, hogy a katolikus egyház ezt a kultuszt hivatalosan majd megtagadja, hogy tudhatam volna, hogy éppenséggel e békét hirdető vallási jelkép jegyében, a katolicizmus védelme érdekében alig valamivel később embereket ölnek, háborús bűnöket követnek el, koncentrációs táborokat létesítenek, muszlimokat irtanak. Tudta a fene, hogy az általam akkor megjelenített mesterséges Mária-szimbolika a második világháború óta a […]

“Ilyen gárdát akarok Magyarországra!” Véletlenül bukkantam a fenti óhajtást követő alábbi mocsadékra, amit azonnal felismertem: A halál ötven órája című filmből való. Amelynek végét (a “gárda” végét, a csak a filmen diadalmas, legyőzhetetleneknek mutatott Tigrisek és a harckocsizók – köztük a fess vezénylő tábornok – tűzhalálát) nyilván nem vetítik le azoknak a diákoknak, akiknek – a legújabb tantörvény értelmében – nem taníthatók a történelem olyan jelentéktelen részletei, mint például az ardenneki áttörés kudarca. Akik így a filmrészlet megtekintését (és az induló meghallgatását) követően örülnek annak, hogy nem “mocskos cionisták”, mert bíznak a kétszavas kívánság őszinteségében (aminek a múltját szintén nem […]

Megviselt, hogy meghalt, pedig mindenki meghal, aki születik. És vele ellentétben én nem hiszem, hogy el-, vagy visszajő a Messiás, bár abban egyetértek vele, hogy nélküle a holokauszt valójában feldolgozhatatlan traumája az emberiségnek. Valójában a hasszidizmust sem ismerem, de Elie Wiesel regényeit igen, amelyek mindegyikét hasszidikus történetnek nevezte. Most, hogy meghalt, azokon a polcokon kerestem őket, amelyeken emigráns magyar, vagy emigráns magyar szülőktől származó írók kötetei sorakoznak (például Kooestler, Habe, Vercors és Lenard Sándor, Salamon Pál írásai, vagy éppen az Új-Zeelandba szakadt Ann Beaglehole A múlt parjai című regénye), de nem voltak ott. Más nemzetek zsidó anyanyelvű íróinak (Franz Kafka, […]

Most, július 2-án, szombaton futják a százkettedik magyar ügetőderbyt, az idén decemberben lenne 110 éves Zelk Zoltán, nekem pedig a derbygyőztes Ifiúr nevű ügetőménről írt tárcámba rejtett emléksoraimat éppen negyedszázada, egy napilap karácsonyi mellékletében sikerült megjelentetnem róla. Zelk Zoltánnak két megmentője volt, mindkettő a felesége. Az első Bátori Irén, aki az életét, a második Sinka Erzsébet, aki a költészetét mentette meg. Kettejük között még egy nőt szeretett, Koszó Marit, akiről az irodalomtörténet megfeledkezett. Bátori Irén a munkaszolgálatból megszökött Zelket bújtatta, aki ezért élhette túl a holokausztot. Az ’56-os forradalomban való részvételéért elítélt, korábban ünnepelt költőt a börtönből hazatérve, 1958 októberében […]