Az angol szocia lizmus különös veretü ideológiájának nem egy megnyilvánulása döbbentette meg az utóbbi időben bizarrságával azokat, akik a társadalomtudományi elméleteket németes fegyelemmel és következetességgel fogják fel, köztük főként a marxi világnézet ortodox hiveit. A Fabian Society, amely szervezetileg a Labour Party kebelébe tartozik s amely tulajdonképen ideológiai kohója annak, olyan vakmerő kunsztstükköket csinál néha a szocialista elvekkel, úgy zsonglőrködik velük, úgy nyújtja és csavarja tetszés szerint őket, hogy nemcsak a minden árnyalatú marxistáknak, hanem az egészen jobboldali szociológusoknak is égnek mered a haja és eláll a lélegzete e könnyelmüen merész bravurok láttára.

Ennek bizonyításául elég a „William Clissold világá”-ra utalnunk, amelyben a fábiánus EL G. Wells csak úgy tobzódik a társadalomtudományi axiómák s leginkább a szocialista elvek fejtetőre-állításának szadisztikus élvezetében. Egyenesen szédítő az eklekticizmusnak és nonsalansznak az a vegyüléke, amellyel ez a vérbeli fábiánus produkálja magát.

Ugy látszik, G. B. Shaw, a Fabian Society másik főmatadora, megirigyelte klubtársa bődületes sikereit a szocializmussal való bűvészkedés terén s elhatározta magában, hogy még bizarrabb mutatványokkal lepipálja. Csak így magyarázható úgyanis elfogadható módon az, hogy a szocialista tanok vallásában megőszült nagy író egyszerre védelmébe vette – Mussolinit.

Még januárban történt, hogy a londoni „Daily News” egy becsmérlő cikket közölt Mussoliniről. A cikkel kapcsolatban Shaw levelet intézett a laphoz s ebben védelmére kelt az olasz diktátornak, még pedig olyan szenvedélyesen, hogy nem csupán az olasz emigránsok és a szocialista internacionálé tagjai, hanem a liberálisok körében is mindenki megütközött magatartásán. Ezek közül számosan tiltakoztak az ősz progresszív író furcsa állásfoglalása ellen, amelyet eleinte az angoloknál sűrűn tapasztalható tájékozatlanságnak tulajdonítottak. Abból a levélváltásból azonban, melyet Adler Frigyessel, a Szocialista Munkás-Internacionálé főtitkárával folytatott s amelyet a „Manchester Guardian” több számában most nyilvánosságra hoztak, kiderül, hogy a dolog nem annyira G. B. Shaw informálatlanságán múlik, mint inkább azon, hogy zavaros szemüvegen át s szinte egészen reakciós szemmel itéli meg Mussolini és a fasizmus szerepét.

Ilyeneket írt például a polgári erkölcsök és konvenciók érdemekben dús forradalmára, a Fabian Society és a Munkáspárt előkelő tagja: „Ostobaság volna megtagadni a Duce diktaturájának elismerését csak amiatt, mert nem a szokásos aljasságok nélkül érte el. Számunkra az egyedüli kérdés az, vajjon elég jól csinálja-e a dolgát, hogy jobb híján elfogadtassa magát az olasz nemzettel? Az olaszok elfogadják őt, egyesek közülük jobb hiján, de a legtöbben lelkesedéssel. – Mindaddig tehát, amíg azt mondhatja: „J´y suis et j´y reste” s az olasz nép azt kiáltja neki: „Maradjon! Viva il Duce!” – el kell fogadnunk a jelenlegi helyzetet, amit persze éppúgy tehetünk jóindulattal is.” Ami aztán Mussolini zsarnokságát illeti, Shaw nem riadt vissza a következő kijelentés megkockáztatásától sem: „Az egész zsarnokság, amit Olaszországban láttam, olyan természetű, amilyennel kapitalista sajtónk a szocializmust vádolja s ezért bennem korántsem forr emiatt az a méltatlankodás, ami a liberálisokban. – Sok dolog, amít Mussolini csinált és sok, aminek megcsinálásával fenyeget, messzebb megy a szocializmus irányában, mint amennyire az angol Munkáspárt merészkedne, ha uralmon volna.”

„Ennélfogva” – fejezi be meglepő megitéléseit Shaw, aki mindezek ellenére továbbra is elvtársainak nevezi leveleiben az emigrációban élő olasz szocialistákat, – „nem pazarlok energiát és nem kockáztatom jóhiszemüségem reputációját azzal, hogy megtagadjam egy befejezett tény akceptálását.”

Adler, továbbá Salvemini profeszszor, akinek liberális gondolkodása miatt Londonba kellett szöknie a fascizmus elől, természetesen több levélben hevesen támadták az „An unsocial Socialist” illusztris szerzőjének ezeket az egész életemunkájával éles ellentétben álló nézeteit.

„Az ön álláspontja, miszerint nem tagadhatjuk meg egy befejezett tény elismerését”, – írta neki Adler egyik levelében, – „igazán megfelelő egy mereven bámuló Budhának, de megdöbbentő egy harcos szocialista részéről, aki sohasem mehet bele, hogy „akceptáljuk a helyzetet”, mégha az olasz nép valóban azt kiáltja is: „Maradjon! Éljen a Duce!” – Szabad emlékeztetnem a háború kitörésére ? A tömegek kétségtelenül ujjongtak s az ön felfogása szerint mindenkinek bele kellett volna törődnie a befejezett ténybe. Sokan magukévá is tették ezt a kényelmes álláspontot. Azt hiszem azonban, ma el kell ismernünk, hogy azoknak az embereknek volt igazuk, akik minden erejükkel szembehelyezkedtek e „ténnyel”´. – Ön minősítheti ostobának a diktatura elleni harcot, mi azonban, olyan országok lakói, akiknek a valóságban kellett vállalnunk ezt a harcot, sohsem „ignorálhatjuk” a diktatura tényét, hanem mindig rokonszenvet fogunk érezni az ellene való harc iránt, bármely országban menjen is végbe, s támogatni fogjuk azt. Mi sohasem fogjuk engedni félrevezetni magunkat a „befejezett tény elfogadásának” eszméje által.”

Viszont Salvemini professzor arról világosította fel Shawt, miben áll a „befejezett tény´ Olaszországban. Kimerítő leveleiben kimutatta többek közt, hogy az olasz nemzetnek tekintélyes része nem akceptálja a Ducét sem jobb hiján, sem lelkesedéssel. Maga Mussolini is állandóan beszél a „meghódíthatatlanok generációjáról” s a fascista milícia tisztjeiből álló rendkívüli bíróságoknak mindent el kell követniök, hogy azt megritkítsák: csupán a nyár folyamán 753 évi börtönt osztogattak ki. Emellett több ezer politikailag gyanus egyént minden bírói eljárás nélkül internáltak s naponta százakat tartóztatnak le, hogy itélet nélkül a rendőrségi börtönökben tartsák. Csattanóul dokumentálja Salvemini, hogy Mussolini monopol-sajtója egész sorok megváltoztatásával, vagy teljes kihagyásával közölte B. Shaw első levelét, szóval még a fascizmus védőbeszédeit is cenzurázza.

Végül maga a Manchester Guardian is feltette a nagy Shawnak a kérdést: lehetséges-e, hogy ő, a szocialista emberbarát, akceptálja egy militarista és diktatórikus kormány módszereit? Hát nem azt tanította-e mindig, hogy az embernek nem szabad elfogadnia a mindennapos, nyilvánvaló gonoszságokat, hogy le kell győznie az undok tényeket takaró „romanticizmust”, melyek által az erős a gyenge fölötti zsarnokságát igazolja? Nem az volt-e évtizedes tanítása lényege, hogy az embernek a legmesszemenőbben küzdenie kell a lelkiismeret szabadságáért, az alkotó gondolkodás és művészet korlátlanságáért?

„Mr. Shaw” – írta a Manchester Guardian – hosszú és győzelmes harcot vivott annakidején Chamberlain lord ellen, aki be akarta tiltatni egyik daraja előadását Angliában. Ha most olasz volna, elfogadná-e a „befejezett tényt”: minden kritika teljes elnyomását, minden ellenzéki ujság betiltását, barátainak halálrakinzását és minden nyiltszavubb gondolkodó számüzését ? Elhihetjük-e, hogy, ha olasz volna, csak azt írná és mondaná, amít neki Mussolini és partja parancsolnának f”

A polémia még a múlt hónapban is javában folyt s meg kell állapítanunk, hogy Shaw maradt alul. Utóbbi leveleiben már a visszavonulás útjára lépett; nyilván ráeszmélt, hogy túlontul kompromittálta magát.

G. B. Shaw, mint a többi fábiánus író, az irónia, a maró gúny mestere, tehát csak negációja révén szocialista. Zabolátlan cinizmusa azonban ezuttal visszafelé sült el s újból beigazolta azt az Angliában különben már elég régen kialakult, de kedvezőtlensége miatt nem nagyon hangoztatott felfogást, hogy Shaw nem több epés csipkedőnél és gúnyolódónál, aki a szenzáció-csinálás kedvéért képes pártját fogni bárkinek, komoly dolgokban ellenben teljesen megbízhatatlan. (Nagybánya)