A jelen társadalmi berendezkedésben uralkodó diszharmónia megszüntetésére két törekvés áll egymással szemben, amelyek mindegyike különböző szociológiai feltevéseken nyugszik aszerint, hogy miben látja a megszüntetni való bajok okát.

Az egyik a megújhodott klasszikus liberalizmus, a másik a marxi szocializmus. Mindkettő progresszív és internacionalista, mindkettő alapvetőknek tartja a gazdasági motívumokat a társadalmi kérdés szempontjából és ezért a társadalmi kérdést gazdaságpolitikai úton akarja megoldani. De ami a szocializmus e két típusának a gazdasági összefüggésekről alkotott nézetét és ennélfogva gazdaságpolitikáját illeti, igen nagyok az ellentétek. A megújhodni nem tudó Európa tulajdonképpen abban beteg, hogy a kétféle szocializmus által vitatott kérdések nem jutottak egyértelmüen dülőre, hanem minden csak felemás módon nyert megoldást, ami végeredményben a progresszió táborának önmagától való elgyengülését és az ellenforradalom előtörését vonta maga után.

A klasszikus liberalizmusból táplálkozó szocializmus, amit leg inkább „polgári radikalizmus” néven ismerünk, a jelenlegi társa dalomban uralkodó kaoszt annak tudja be, hogy a mi társadalmunk nem egységes alakulat, hanem kompromisszumos képződmény; kom promisszum a feudalizmus és a kapitalizmus között.

A Korunk 1926. áprilisi számában megjelent tanulmányomban kifejtettem, hogy a jelenlegi társadalomban uralkodó diszharmónia okát abban látom, hogy az eltorzult formában fellépő feudális gátlások akadályozzák a kapitalizmus fejlődését. A feudalizmus a földmagántulajdonon, a kapitalizmus a termelőeszközök magántulajdonán nyugszik. A földmagántulajdon természeténél fogva monopolisztikus, a termelőeszközök magántulajdona amonopolisztikus. Az amonopolisztikus magántulajdon kifejlődésének alapfeltétele a szabad verseny, a monopolisztikus magántulajdon viszont akadályozza a szabad versenyt és evvel az amonopolisztikus magántulajdon, az indusztrializmus kifejlődését. Következésképen a földmagántulajdont, vámokat és mindazokat az adókat, amelyek a termelést gátolják feudális gátlásoknak nevezem és arra a konkluzióra jutok, hogy a mai társadalmi berendezkedés nem kapitalizmus, hanem kompromisszum a kapitalizmus és a feudalizmus között és ezért a legcélszerübben feudális kapitalizmusnak nevezhető.

Tiszta kapitalizmus alatt viszont azt a gazdasági berendezkedést értem, amelyben minden vám és termelést gátló adó el van törölve és egy száz százalékos földjáradékadó a társadalmat teszi a föld egyedüli birtokosává. Mindebből kiviláglik, hogy a progresszív radikalizmus legtisztább képviselőjének Henry Georgeot tartom.

A szocializmus másik tipusa, amelynek Marx a legpregnánsabb képviselője, azt véli, hogy a jelenlegi társadalom nyomorusága nem a feudális maradványoknak, hanem a kapitalizmus lényegének tartozéka és ezért a társadalmi kérdés nem oldható meg máskép, mint a kapitalizmus megszüntetésével. A „polgári” radikalizmus a szabad verseny összes gátlásainak az elhárításában, a marxi szocializmus pedig a szabad verseny megszüntetésében látja a társadalmi kérdés megoldását.

Marx az uralkodó gazdasági berendezkedést kapitalizmusnak látta és azt a törvényszerüséget kereste, amely a kapitalizmus méhéből a kollektivizmust autónom módon kifejleszti. Ezt meg is találta a szabad versenyben. Rámutatott arra az egész természetes tényre, hogy a nagyobb üzemek versenyképesebbek a kisebb üzemeknél, mert tökéletesebben vannak felszerelve. Tehát az ipari fejlődés egyszerüen abban áll, hogy nagyobb üzemek állandóan lekonkurrálják a kisebbeket és igy az üzemek mérete szükségszerűen nő. Az üzemek méreteivel a befektetési költségek is állandóan nőnek, aminek az a következménye, hogy mind gyorsabban növekszik az a tőkeminimum, amelyen alól nem lehet vállalatot alapítani, vagy fenntartani, úgy hogy a technika és az üzemszervezés fejlődésével együtt a tőke mind kevesebb és kevesebb kézben összpontosul, míg minden iparágban már csak néhány konkurrens cég lesz. Végre már csak néhány kartell fogja ellátni a világpiacot amely anynyira külömböző cikkeket fog gyártani, hogy konkurrenciáról szó sem lesz többé. Ezzel azonban megszűnik a szabad verseny, vagyis az az erő, amely a kapitalizmust kifejlesztette. A kapitalizmus a szabad verseny révén adta meg a fejlődési lehetőséget az ipar számára és igy csak addig produktív tényező, amíg a vállalatok közötti szabad versenyt biztosítani tudja. Amint azonban a szabad verseny a kapitalizmus maximális lehetőségeinek a kifejlesztésével együtt önmagát is megszünteti, megszünik vele az a tényező, amely a kapitalizmus keretein belül az ipart fejlesztette; a kapitalizmus befejezi történelmi hivatását és szükségszerüen át kell adnia helyét a kollektivizmusnak. A most vázolt gondolatmenet teljesen a valóságon alapszik és teljesen logikus. Érdekes, hogy a marxizmus bírálói közül igen sokan épen a tőkekoncentrációelméletet tagadják. Azt állítják, hogy a vagyon nem összpontosul kevés kézben és korántsem következik be az általános elszegényedésnek olyan foka, amint azt Marx várta. Akik így vélekednek, azok egy elérni hibába esnek, t. i. összezavarják a tőkekoncentrációelméletet a Verelendungs-teoriával, pedig a kettő valójában független egymástól. A tőkekoncentráció nem abban áll, hogy a magánvagyonok száma csökken, nagysága ellenben növekszik, mert a vállalatok tőkéje és a magánvagyon két egészen különböző kategória. Tőkekoncentráció akkor is lehetséges, ha a vagyoni külömbségek teljesen elmosódnak és így a szocializálás szükségessége még abban a speciális esetheti is elő fog állni, ha a vagyoni különbségek teljesen eltünnek, de a tőkekoncentráció a szabad verseny megszüntetéséig befejeződik.

A tőkekoncentráció a kapitalizmus tartozéka, mert a szabad verseny közvetlen következménye és ha eddig nem is következett be oly mértékben, mint azt sokan várták, annak az az oka, hogy a feudális gátlások elgáncsolták a szabad versenyt. A marxizmus bírálói igazat mondanak, ha konstatálják, hogy a tőkekoncentráció nem következett be oly mértékben, mint azt Marx várta, de tévednek, ha azt hiszik, hogy a tőkekoncentráció Marx által várt magas fokának kimaradása a kapitalizmus tulajdonsága. A dolog nyitja ott van, hogy a tőkekoncentráció azért következett csak be félig, mert kapitalizmus is csak félig van; az eltorzult formában kisértő feudalizmus akadályozza a kapitalizmust, a szabad versenyt és a tőkekoncentrációt.

A tőkekoncentráció körüli vitában tehát feltétlenül Marxnak van igaza, mert amennyiben kapitalizmus van, annyiban tőkekoncentráció is van. De ezzel egyuttal oda is megérkeztünk, amit Marx nem látott meg, a feudális gátlásoknak az óriási horderejéhez.

Egyes könnyen szembeötlő, felszínen levő, de éppen ezért aránylag jelentőségnélküli részletszimptómákról mint például a hitbizomány és királyság intézménye megállapította Marx, hogy feudális maradványok, de a feudális gátlások nagy, átfogó jelentőségét, amely a föld magántulajdonban, vámokban és közvetett adókban nyilvánul meg, nem vette észre, mert ha észrevette volna, akkor a szocialista munkásmozgalom aktuális céljául a feudális gátlások kiirtását kellett volna megjelölnie, hogy a szabadverseny felszdbadítása révén a tőkekoncen-t ráció akadályait is elhárítsa. Marx azonban egész energiáját a kollektivizmus és a kapitalizmus viszonyának tisztázására fordította és evvel természetszerűleg elterelődött a figyelme a feudalizmus ós a kapitalizmus viszonyáról. A marxi koncepció összes visszásságai ebből a körülményből származnak.

A kollektivizmus és kapitalizmus viszonyának tisztázása hasznos dolog és óriási jelentőségü felfedezés volt, de abból a körülményből, hogy Marx a feudális kapitalizmust egyszerüen kapitalizmusnak vette, nagy baj keletkezett. Az még magában véve nem lett volna baj. hogy Marx nem. tisztázta a feudalizmus és kapitalizmus viszonyát, amint abból sem lett baj, hogy Kepler még nem fedezte fel azt, amit Newton felfedezett. A baj csak akkor kezdődött, amikor Marx a feudális gátlások romboló hatását, mint a kapitalizmus tulajdonságát fogta fel, a földmagántulajdon termelést gátló és nyomort előidéző voltát a tőke hatásának tekintette és a munkásmozgalom feladatául a kapitalizmus elleni küzdelmet állította oda.

Az „osztálytudatos gondolkodás” szemszögéből nézve ez a kijelentés talán reakciósnak látszik, de itt csak ismétlem, hogy mindenki, de különösen az, aki „osztálytudatosan” gondolkozik, a kapitalizmus fogalma alatt a feudális kapitalizmust érti. Pedig a kapitalizmus egészen más valami, mint amít eddig „kapitalizmus” alatt értettünk. A mai gazdasági rendszer úgy viszonylik a kapitalizmushoz, mint a pislogó gyertya a fémszálas villanykörtéhez.

A feudális gátlások a „polgári” állam megalakulásával kapitalista mezbe burkolództak, hogy így kényelmesebben érvényesülhessenek és minden olyan gazdaságpolitikai mozgalom, amely nem tudja róluk a „polgári” és „kapitalista” maszkot lehuzni, öntudatlanul csak a reakció eszköze, különben bármennyire radikális és „osztálytudatos” pártprogrammal rendelkezzék is.

Marx azáltal, hogy a feudális gátlások hatását a kapitalizmusra kente rá, elterelte a közfigyelmet a gazdasági élet valódi problémáiról és igy csak megkönnyítette a feudális gátlások érvényesülését; a munkásmozgalom pedig egész energiáját a feudális gátlások hatásainak a befoltozására fordítja anélkül, hogy magukról a feudális gátlásokról tudomást venne.

A munkásmozgalomnak ezt a viselkedését egy rendkivül jellegzetes körülmény könnyíti meg. Ugyanis a feudális gátlások a feudális kapitalizmus egy bizonyos fokán álszimptómákat produkálnak, amelyek a tiszta kapitalizmus végét hirdető jelenségekre bizonyos mértékig hasonlítanak és az a körülmény azt a látszatot kelti, hogy nemcsak hogy feudalizmusról már rég nincsen szó, hanem a kollektivizmus hajnalhasadása is közeledik. Hogy miben állanak ezek a szimptómák, azt meg szeretném magyarázni.

Előbb említettem, hogy a feudális gátlások akadályozzák a szabad versenyt. Ez a körülmény kettős bénító hatást fejt ki a kapitalizmusra, egyrészt akadályozza a kifejlődését, másrészt természetellenesen sietteti a végét. Aki ismeri Henry George munkáit, az tudja, mikép akadályozzák a földmagántulajdonban érvényesülő feudális gátlások a kapitalizmus kifejlődését, a végét pedig természetellenes módon úgy siettetik, hogy olyan álszimptómákat produkálnak, amelyeknek valódi megfelelői a tiszta kapitalizmus végét és a kollektivizmus közeli hajnalhasadását hirdetik. Említettem, hogy Marx a szabad verseny hatásakép a növekvő tőkekoncentrációt jelölte meg; plauzibilissá tette, hogy idővel a szabad verseny a tőkekoncentrációt úgyszólván a végső fizikai határokig kiterjeszti, ami által azonban megszünteti önmagát, vagyis óriási méretü kartellek és trösztök alakulnak. Ma is vannak ilyen kartellek és trösztök és ez sokakban azt a gondolatot kelti fel, hogy ez a körülmény nem más, mint a kapitalizmus végének és a kollektivizmus közelségének az indikátora. De ha közelebbről megnézzük ezeket a kartelleket, mindjárt meglátjuk, hogy védővámokkal védik magukat, sőt ha ezeket a védővámokat megszüntetnők, az általuk védett kartellek felbomlanának és a szétesett részek között újra megindulna a verseny. Azonkivül tudvalevő, hogy a kartellek általában a termelés csökkentésére alakulnak. Ezt megkönnyíti számukra az a körülmény, hogy a ma érvényben levő adók általában gátolják a termelést. Ha a termelést gátló adók megszüntetésével és földjáradékadó kivetésével intenzív termelést kényszerítenének ki, akkor ez ép oly ok volna a termelés csökkentésére alakult mai kartellek felbomlására, mint a védvámok megmegszüntetése.

A mai kartellek tehát nem úgy alakultak, hogy a szabad verseny megszüntette önmagát, hanem úgy, hogy a feudális gátlások kikapcsolták a szabad versenyt. A tiszta kapitalizmus alkonyán kialakulandó kartellek egy tökéletesen leélt társadalmi berendezkedésnek a lezárulását jelzik, a mai kartellek azonban csak egy félig leélt társadalmi berendezkedésnek a zátonyrajutását. Az előbbiek a gazdasági eszköz, az utóbbiak a politikai eszköz termékei és azért célszerű az előbbieket gazdasági kartelleknek, az utóbbiakat pedig politikai kartelleknek nevezni.

A politikai és gazdasági kartellek látszólag hasonlítanak egymásra, de csak látszólag; körülbelül úgy, mint az őshüllők az ősemlősökre. A mai kartelleket a kapitalizmus végének tekinteni olyasmi, mint a hüllőket melegvérüeknek nézni.

A marxisták közül az ujabbkori kartellek( amelyek természetesen politikai kartellek) kifejlődésével főleg Hilferding foglalkozott és eze ket osztálytudatos marxistához illően gazdasági kartelleknek vette, minthogy a marxisták, amint az az előbbi fejtegetésekből folyik nem akarják észrevenni az áthidalhatatlan ellentétet a politikai és gazdasági eszköz között. Hilferding és nyomában a marxisták valamennyien a politikai kartellek összes fekélyeit, mint a „fejlett kapitalizmus” nélkülözhetetlen tüneteit kezelik. Azt állítják, hogy a kapitalizmus bizonyos fejlettségi fokán a kartellek terjeszkedési vágyából születik meg az imperializmus és az imperialista háború. Abból a külömbségől, amit a politikai és a gazdasági kartellek között vontam, világos, hogy az imperializmus és az imperialista háború csakis a politikai kartellek tünete lehet, a gazdasági kartelleké semmi esetre sem, mert az államhatalom korrumpálhatósága csakis a politikai kartellek világának tulajdonsága, a tiszta kapitalizmus feltétele ellenben a mai értelemben vett államhatárok lerombolása. Államhatárok akkor csak olyan értelemben lesznek, mint a mai megyehatárok, vagy mint az Amerikai Egyesült Államok tagállamai közötti határok, tehát imperializmusról, gyarmatpolitikáról és imperialista háborúról, mint a kapitalizmus tartozékáról beszélni nevetséges; ezek mind a feudális kapitalizmus tartozékai, nem a kapitalizmus fejlettségének, hanem megfeneklésének a jelei. A mai kapitalizmus öregsége azért csunya, azért diszharmónikus, mert egy be nem fejezett, le nem élt élet van mögötte. A tiszta kapitalizmus öregsége ellenben szép és harmónikus, mert a társadalmi fejlődés egy teljesen leélt periódusának a befejezése.

A mai nyomorgó Európához képet Északamerika igazán eldorádó, de a föld még ebben az eldorádóban is magántulajdon, tehát még ott is nagy a feudális gátlások jelentősége, ha korántsem akkora, mint Európában. Tehát még a mai Északamerikának az eldorádója sem közelíti meg azt a számunkra elképzelhetetlen általános jólétet, amit a tiszta kapitalizmus fog teremteni.

És a kollektivizmus ebből a hihetetlen általános jólétből és bőségből fog csak kinőhetni, nem pedig a feudális kapitalizmus nyomorából.

Cikkem elején említettem, hogy a szocializmus két iskolája áll egymással szemben: a „polgári” radikálizmus és a marxizmus. Láttuk, hogy a marxizmus hibaforrása abból a körülményből származik, hogy Marx nem látta meg a feudális gátlásokat a kapitalizmus maszkja alatt és így a feudális gátlások összes hatását a kapitalizmusnak tudta be. Ha a marxizmusból kihagyjuk mindazokat a konluziókat, amelyek ebből a hibaforrásból származnak, akkor a kapitalizmus és kollektivizmus viszonyát tisztázó megmaradt rész feltétlenül alkalmas a feudalizmus és kapitalizmus viszonyát tisztázó radikális szocializmussal, nevezetesen a georgizmussal való szintézis megalkotására.

De ez által a társadalmi fejlődésről új fogalmakat nyerünk.

Marx szerint az a momentum, amikor az emberi társadalom felfedezve azokat az erőket, amelyek anarchisztikusan mozgatták az életét saját kezébe veszi sorsának intézését, nem más, mint a kollektivizmus megteremtése. Szerintünk azonban ez a feudális gátlások eltakarítása, mert egy progresszív mozgalom célja sem lehet egyéb, mint a „fejlődés akadályainak az elhárítása”, a fejlődés akadálya pedig sohasem egyéb, mint a meglevő termelőmódnak egy letünt, de eltorzult formában ismét jelentkező termelőmóddal való kompromisszuma.

A klasszikus liberalizmust felújító georgizmus és a helyes módon megtisztított marxizmus feladata egészen külömböző. A georgizmus feladata a gazdasági eszköz és a politikai eszköz közötti kompromisszum likvidálása a politikai eszközben elpuffogó energiának a gazdasági eszközbe való felszívása révén, egy óriási eltolást kell tehát szublimálnia, hogy a zsákutcába jutott társadalmi fejlődést helyes irányba terelje.

A megtisztított marxizmus feladata már hasonlíthatatlanul könynyebb ennél a mély, átforgató munkánál. Az a társadalmi berendezkedés, amelyen operálnia kell majdan, nem kompromisszumos képződmény lesz többé, hanem egységes alakulat: a tiszta kapitalizmus. Tulajdonképen nem kell majd egyebet tennie, mint a következtetést levonni abból a hatalmas újjáéledési folyamatból, amit a feudális gátlások eltakarítása okoz; nem kell majd egyebet tennie, mint felfogni a fáról leeső érett gyümölcsöt. A feudális gátlások eltakarítása úgy viszonylik a kollektivizmus megteremtéséhez, mint a vetés az aratáshoz. Tehát nem a kollektivizmus megteremtése, hanem a feudális gátlások eltakarítása az az elhatározó momentum, amikor az. emberiség „saját kezébe veszi sorsának intézését” vagyis áttér a Lustprinzipről a Bealit�ätsprinzipre és ezzel az emberi történelmet politikai és politika nélküli korszakra osztja.

Talán sikerült érzékeltetnem, hogy a két szocializmus jól felfogva nem ellenkezik egymással, hanem csak a fejlődés akadályai elhárításának különböző etapjait képviseli. „A szocialisták feladata” pedig Marx szerint sem lehet egyéb, mint „a fejlődés akadályainak az elhárítása.”