A „Zeitschrift fűr bildende Kunst”-ban Al fred Neumeyer az „új dologszerűség” művészetét (valori plastici az olaszoknál etc) analizálja, amelynek apostolai és úttörői egy Henry Rousseau, de kiváltképen Picasso és Derain (az új, a kiegyensúlyozott Picasso és Derain). Épen ez a művészet pedig az, amelyet legkevésbbé sikerült objektive, a maga egészében méltatni eddig – példa erre Carl Einstein nemrégen megjelent összefoglaló munkája, a „Huszadik század művészete” („Die Kunst d. 20-sten Jahrhunderts v. Carl Einstein, Propyl�äen Verlag”), amely bizony meglehetősen elhanyagolja ezt a korunk megértésének szempontjából pedig igen fontos művészi irányzatot. A vaklármát csinálók, kiáltványszerűen „új igaz művészetet” igérők írásai pedig nem elegendők.

Neumeyer elsősorban arra mutat rá, hogy a térszemlélet hogyan szubjektiválódik az idők folyamán. A Renaissance, amely a centrálperspektivikus konstrukciót feltalálja, mutatja a legobjektivebb térszemléletet. Itt az architektura abstrakt térbevezető vonalai és a perspektivikus kissebbedés az, ami az objektiv tér illuzióját előidézi. A Barock azonban már nem ismeri ezt a tiszta, világos térérzetet, amely a dolgokra van szabva. A barock a teret nem objektiv konstrukció, de maguk a dolgok által adja – a különböző alólnézetek, frappáns rövidülések stb. útján. Jellemző erre a korra, hogy túl közel lép tárgyához, elhagyja a Renaissance normális szemtávolságát, ahonnan dolgok és tér a legtisztábban, legvilágosabban bontakoznak ki a szem lélő előtt. Szereti a szokatlan nézetét a dolgoknak (alólnézet stb.) Még tovább megy a holland festészet, amely a tér érzetét az u. n. levegő perspektíva által kelti, nézőpontja eltávolódik a Renaissanceétól és térérzetét a dolgok tiszta képének rovására fejleszti ki – a levegő megtámadja a dolgokat. Ebben a modern festészet, az impresszionizmus és a plain-air előfútárja. A dolgok foltokká válnak, hogy a tér a látszólagos sikból misztikus életre kelljen.

Azt látjuk tehát, hogy a tér és dolgok egyre jobban szubjektiválódnak. Érdekes lesz tehát ennek a proceszszusnak folytatását a kimondottan „objektiv” tendenciájú „új dologszerűség” festészetében megtalálni.

Ennek sajátságai Neumeyer szerint: 1. Tudatosan kikapcsolja az atmoszférikusat, mint szubjektív elemet. 2. Kikapcsolja a mozgást, a tranzitórikusat. 3. Fiktive kikapcsolja a morálisat. Ez pedig mind az objektivitásért történik.

A „dolog” egyedűl a fontos. Ezért a minuciózus tárgyszerűség. A tárgyaknak csak formájuk, térbeli kiterjedésük fontos. Itt is a tárgyak, mint a barock kor művészetében, együttvéve alkotják a teret, azaz rajtuk kivűl nincsen tér.

Ámde úgy érezzük, van valami paradox ebben a térélményben. S ez az, amít Neumeyer szellemesen úgy fejez ki, hogy az az érzésünk, mintha fordított látcsővel néznénk a világot. Egyrészt a kubikus testek feltarthatatlanul teret szuggerálnak, másrészt azonban az eltávolódás dacára, minden minuziozusan éles marad, mintha csak lencse alatt néznők. A hatás: valóság, de egy „mágikus valóság”, vagy szürrealizmus, több mint valóság. A valóságot nekünk már csak ilyen hallatlanúl erőszakolt, összetételében szokatlanúl szubjektiv kép teszi megélhetővé – ez az életformánk. Tér és dolgok itt olyan önkényes (szubjektiv) együttélésre kényszeríttettek, mint még soha.

Neumeyer csak frappánsan leszögezi a tényt, a paradoxot. Reánk bizza, hogy ezt a psichológiai adatot alkalmazzuk, értékesítsük... Őt ez kielégíti; mint korunk legjobbjai, pusztán megformulázzák a tényállást, ámde visszavonulnak attól a feladattól, hogy egy hasonlatnál, vagy parallelnél (amennyiben az adatot „szellemtörténetivé” szélesítik) többet tegyenek. Az intuicionista litterátusságot nem hajlandók tudománynyá emelni.

Pedig ez kell. Kauzális összefüggés kimutatása az élet és a művészet között. Ez teszi majd az egyedüli objektiv (tehát nem alkalmi, nem szellemes) terminológiát lehetségessé, hogy megszünjön köztünk végre a bábeli nyelvzavar. (Bécs)