Sok a lírikus Erdélyben, ugyanúgy mint mindenütt ma az irodalomban... S ez nem is csoda. A líra nemcsak a legközvetlenebb s a legközelebbi kifejező eszköz, hanem – és ezt minden magyarázó elfelejti – a legkönnyebb és legmegszokottabb is, egy már meglevő irodalmi kultúrán belül: a líra a legeltanulhatóbb műfaj. Sőt a lírában még szerepelni is lehet igen kevés arravalósággal. A líra birja el a legtöbb megcsinálásbeli svindlit: a legtöbb utánzást. Epikában és drámában még az utánzónak is talentumosnak kell lenni. Ezzel szemben csak a lírában fordul elő és csak a lírában lehetséges az utánérzés, mely a mindenkor szereplő költők kilencven százalékának műzagétje. S még nagyobb a líra ez utánérzökből és utánzókból, epigonokból és lírai svindlerekből álló sleppje az újkori irodalmakban, föleg attól az időponttól kezdve, amikor fellép az iskolás irodalmi és esztétikai kultúra. Aránylag azonban legnagyobb ez a slepp talán ma: a legujabbkori emberi tudat s a történeti tudat-reagenciák válsága, általában a lelki konvulziók felduzzadása miatt. Pedig aki napjaink líráját valaha igazi elemeire bontja, felettébb egyszerü s meglehetősen kevés lírai motívumra fog akadni, amelyekből a mai ember lírizmusa áll. . . Viszont, – és ezáltal mutatkozik terhesnek a korabeli líra állománya – annál több variánsra a kor autochton formai és tartalmi, autochton lírai magatartása, beállítása és érzékenysége körül: a tiszta kifejezésre képtelen léleknek zavaros és szövevényes bujkálását különböző stílusok és formák, tartalmak és lírai atmoszférák között, annál világosabban fogja látni a kutató. A lírai slepp legnagyobb része variánsok variátorai: különböző lírai kultúrák keverői, kontaminátorok, kik végül is mind kimaradnak a líra történetéből. Képességük nem elég még arra, hogy igazi mondanivalót ragadjanak ki a lírai lehetőségek köréből... A legszimpatikusabbak közöttük áldozatok: áldozatai egy tökéletlen hajlamnak és kornak, amely számára nincs semmi közölni valójuk. A kort ugyanis az ő vallomásaik irányában már kimerítették mások...

1. Finta Gerő: Pacsirtaszó. (Minervakiadás, Cluj, 1927.) Finta Gerő is variátor és kontaminátor, bár rokonszenvesen nemes és egyszerü és férfiszavu. Ám a vers, amit ír, illetve a versei hangja és szólama több idegen hang egy zeneszóban. Ez a zeneszó a kontamináció. Ez a kontamináció viszont egy igazi értelmeiből kivetköztetett, kitisztított Ady s a multszázadbeli magyar parnasszienek (Gyulai, Szász, Lévai) verskultúráján jött létre. Meglehetősen ellentétek keveredése tehát. Finta Gerő versei tehát érzelmi, érzékenységi és zenei összetevőikben állandó reminiscenciák az irodalmi kultúra e két külön világából. Viszont ehhez az áleredeti lírai formavilághoz és alapul szolgáló lírai érzékenységhez egy rokonszenves és idetartozó tartalmi aplikáció társul: az erdélyi progresszió magyar és tradicionális ideologiája, mely tulajdonképen valami új konzervativizmus, egy amolyan fontolva haladó világnézet. Ennek az ideologiának egyik sarktétele a nemzetek felett is megálló tisztult nacionalizmus, mellyel azonban Finta Gerő az erdélyi tájban él. Verseiben erős, reális érzéssel erdélyi színeket kever de emberi palettán. Maga ez az emberi, mint művész meglepően horáci természet. Finta Gerő tudati kultúrája annak az irodalmi kultúrának a magva körül tenyész, melyben életreszóló intelemként hatott és munkál még ma is a Fisokhoz szőlő levél. Vonalas, tiszta plasztikáján keresztül Finta Gerő önmérsékletét mindig érezni. Ennek dacára is azonban a roppant orchesternek, mely a mai líra, legfeljebb csak egyik, a vezérpulpitusoktól messze ülő tagja, ki itt-ott e nagy zengésből elkap egy hangot. A szerep igazában csak önmagának szól... Verse stílárisan a mai vers-válság egy már feloldott szakaszán küzd, azon, amelyiken a zárt vers lazul és aprózódik szabaddá és így elkésve s a maga módjára a szabálytalan strófák ritmusát szővi. Az irodalom távlatában Finta Gerő mindenkép amolyan „csinos” költő mélyen, hátul, bent a sorban áll, akit a líra krónikása csak akkor lát, ha áthatóan fürkész a tömött sorokban...

2. Farcády Sándor: Fenyő a Hargitán. (Brassó, 1927.) Ez a lírikus erősen verbális, ódaszabású és programm verseivel az erdélyi kisebbségi vezércikkhez tartozó lírát írja: a megmaradt, mai erdélyi középosztály meglehetősen csökkent gazdagságu tudatával. Verseiben elsősorban nem magyart, hanem székelyt ír s eredetileg nem a lírai érzékenysége, hanem kisebbségi sorsa miatt költő. A kötet viszonylag legjobb darabjai révén rája is áll, amit Finta Gerőre mondottunk: Farcádi Sándor is kontaminátor: az iskolásitható adyzmusok tanítványa, bár irodalmi kultúrájának gyökereiben ő is a magyar klasszikus aranykorszak növendéke; humorában pedig, amelyet ő fintoroknak nevez, egyenesen Arany utánzó. A „modernektől” csak technikát és páthoszt szedett fel, mert emberi érzékenysége s művészi természete kizárólagosan a Nyugat előtti lirai generáció objektiv érzékenysége. Farcády is verbális témákat versel. Az ő líráját is el lehet mondani. Ezért plasztikus ő is. Verseiben nála is stilisztikai tisztaságok vannak: nem pedig stilus. Ilyen finomságokra már nem birja. Lírai lehetőségei ugyanolyan zártak, mint tudatáé... Nem művész temperamentum... Csökkent erejü a fantáziája. Mondanivalói köre szűk. Hiányzik nála ezer hang; így például teljesen hiányzik a lírailag értékesítő erogén zóna. Bármilyen értékelési viszonylatban is csupán csak verselő.

3. Walter Gyula: Énekel a Jóság. (Vasárnap kiadása, Arad, 1927.) Lírai érzékenysége kétségtelenül puhább a megelőzőknél. Walter verseiben az első kettőhöz képest neuraszténiásabb a kedély; adottabb bizonyos lírai szenvedelem. Amazok idegélete Walteréhez képest alig látható: kiküszöbölt és mérsékelt, illetve lehet, hogy a valóságban idegéletük hiszteriozusan borzolt, a versbe azonban ebből az idegéletből nem kerül semmi. Viszont Walternél kitapintható; persze még itt is meglehetősen kevés ez, de amennyire megvan, ez anynyit elárul, hogy irodalmi kultúrájában mélyebben rokon a mai lírai kedéllyel. Igy tehát ő is csak variátor. S ha fájóbb érzékenységi lélek amazoknál, egyszersmind kiderül, hogy ebben az érzékenységében egyszersmind homályosabb is. Nincs is olyan látható plasztikája s ehhez mérten nyelvében is bizonytalanabb, bár ez a nyelv puhább és hajlékonyabb amazokénál. A lirai stilus e természetének megfelelően bizonyos, hogy univerzálisabb. Több és komplikáltabb dolgok fájnak Walternak. Elsősorban az emberi sors. S ha az előbbiek kisebbségi mivoltuknál fogva lírikusok inkább, ő azért, mert neuraszténiás ember. A nosztalgia, a halál és a humanista jóság, ez a három lírai komplexum a lírai tematikája, melyek azonban nem mennek sehol sem tul se mondanivalóban, se megcsinálásban e ma sürün előforduló és így már lejátszott lírai komplexumok téma- és kifejezéskörén. Kétségtelen az is, hogy Walter ambiciózusabb amazoknál: például ciklusokban komponál. Kötetében például van egy Halálmisztérium, melyben az ujkori modern szobaköltészet hangján embertípusok énekelnek: Mind ugyanarról; arról, hogy meg kell halni; arról, hogy ez az életi Ám bármilyen artisztikus igényü is ez a ciklus, ez is csak verselés. Egyhangu és monoton. A típusok és sorsok csak beszélnek a halálról, de a halál s e ma már elhervadt lírai baj minden igézete nélkül. Az érzés itt sem eléggé valódi s a közlemény s a megcsinálás itt sem belülről fakadt. Ez a ciklus is az irodalmi kultúra következménye nem pedig a kivételes és páratlan élményé... A saját hangból és természetből talán a kötet harmadik ciklusában szüremlik fel a legtöbb. Itt körülbelül dereng az, amire s amennyire képes. Némi megállapodott világnézet-szerűség, némi humanista szentimentalizmus fordul elő még nála. De ez is egyénítő bélyeg és sajátos szinek nélkül. Ugyhogy legvégül Walter kötete is csak verselés és kontamináció feminin, mai lírai hangok világából. S ha az első kettőn érzik a vidék, Walter városi hang. Többé kevésbé polgár...

4. Finta Zoltán: Bort, buzát, békességet. (Temesvár, 1927.) A most ismertetett sorban Finta Zoltán tud a legtöbbet. Már a kötet bevezető verse élő profilt ad s ez a profil kemény és élesen metszett. E profilhoz szív tartozik, mely lázad; tudat, mely kétségeskedik és akarat, mely görcsös. Vívódó, szenvedő szemek égnek e profilban... Ám e bevezető versből kiderül az is, hogy e vonások legtöbbje idegen maszk, melyet egy ügyes kéz tolt fel az arcra. Finta Zoltán költészetében sem mozgunk az eredeti líraiságok talaján. Ő is variátor: bár az a fajta, akinek volnának mondanivalói, variálás nélkül is. Eredeties variátor tehát: a lírai szemfényvesztő e magasabbrendü tipusa. Persze nem tudatosan. Finta Zoltán öntudatlan, önmaga által megtévesztett variátor: tehetség, aki még csak sorokban és sorok közt eszmélt magára... Ez a tipus állandóan megismétlődik a lírai sleppben. Ez az a tipus, amelyik olyasmiről is jó verset ír, ami nem a mondanivalója; az a tipus, amelyiknél dolgozik egy megszokott frazeologia és technika. Ha például Finta Zoltán kötetét megrostálja, bizonyára kidobta volna a felét, s maradt volna egy igazibb költő. Igy azonban olyasmit is vállal, ami hamisitja... Mindenkép érdekesebb, mint az előzők. Ő már nem rusztikus, de nem is polgár. Nem is városi idegzet. Egy amolyan kóbor, hontalan lélek, akinek az idegzetében a város büntudatot jelent. Talajnélküli hontalan. Ám ez a vonása sem tiszta. A városi kultúrában, világban áldozattá lett embert az ő szemében is egy hamis legenda veszi körül: az elátkozottság s a dekadens démonitás romantikája. Ez a motívum Finta Zoltán verseiben azonban szintén nem eredeti s eszerint nem is száz százalékos élmény. Ez a hang Ady és másokon átszüremlett Baudelaire. Ezekben a verseiben tiszta utánzó, minden meggyőző erő nélkül. Asszimiláns lírikus. Igaz ugyan, hogy talentummal variál, de bármilyen talentumosak e variánsok, mégsem valódiak. Ami eredetiség ezekben a verseiben van, az meglapul pár versi fordulatban s a versi mondatban, melynek van némi eredetisége. (Már amennyire eredetiség állapitható meg ott, ahol a nyelv költői frazeologiájának szint és fordulatot adó jegyei megtalálhatók másnál is.) Az ismétlés dacára is azonban az olvasó mindig nagy várakozással olvassa az olyanfajta költőket, akik kárhozottaknak és babonáslelküeknek vallják magukat. Finta Zoltánnak ezeket az állításokat tartalmazó verseit egyesek nagyon sokra tartják Erdélyben: holott Finta Zoltán ezeket a verseket akkor irta, amikor az Ady-kultusz először termelte gyümölcseit e tájon. Ezek a versek abból az időből valók, mikor az Ady-epigonok tisztelete kezdödött Ady helyett. Finta Zoltánnak enemü versei merő utánzatok. Ezekben azután mégcsak egyetlen egy szava sem eredeti. Nem eredeti ezekben az ideologia sem; de még maga az átkozott költő séma sem eredeti, amibe beleélte magát. Nem eredetiek a képei, strófái, hangulatai; hamisak az átkozatok, a fintorok; a gyötrelmek és kétségek. Ebben a témakörben rezonabiliset csak ott fog, amikor egyéni sorsának mélyeiből sikerül a szociális felháborodás hangjait kivetni. Ez azonban édeskevés. Legfeljebb annyira elég, hogy a névnek elfutó, fakuló nyoma legyen. Igazán értékelni ezt a hangját sem lehet. Ebből a hangból is csak az elsők, a mesterek értékelhetők. Azok, kik mindezt először és valódian mondták el irodalmi kultúránkban: Az Ady-Kosztolányi-Somlyó költősor. Igy legfeljebb Finta versei csupán bizonylat arról, hogy amazok mondanivalóit valaki halványabban is elmondta mégegyszer. Ám az ilyen esetekben úgy vagyunk, hogy a Finta Zoltán verseit olvasva, amazok verse jut az ember eszébe s ezzel együtt az a vágy, hogy nézzük meg itt is a mai (mai? nem tegnapi!), embernek ezt a lírai hangját: nézzük meg az eredetiben, ahol legtöbbet kapunk ebből a belladonából... Ezért azután Finta Zoltán kötetének olvasása után édeskevés olyasmire akadunk, ami mellett felkiálthatunk: Ime a költő! Az eredeti én s eredendő lírai érzékenysége itt is be van temetve idegen verskultúrával; úgy hogy a legjobb, amit Finta Zoltánról mondhatunk annyi, hogy kár, hogy el van temetve a hangja: mert Finta Zoltán temperamentum is és szem is. Sőt más szem és temperamentum, mint amiket a kötet egyéb versei imitálnak. A kötet pár verséből örvendetesen kiderül ez. Ám ha Finta Zoltán tovább tisztul is ezen a lírai vonalon, soha sem lesz igazi és főleg sohse lesz költő. Mert ez a színvonal még mindig keresztül-kasul van szőve reminiscenciákkal. A nyelv ezekben a versekben ha nem is teljesen Ady másolat, de még mindig Ady idióma. Versei benső kiképzésében a foganás, érzés és növés processzusát még mindig a szerzett, beidegzett, főleg Ady-verskultúra neveli verssé... Még legsajátabb, legegyénibb, legidevalóbb poémáiban is, mint például az Ember a végeken és Uj harcok tavaszán című verseiben is érezhető ez.

Általában Finta Zoltánban sok a lehetőség a lírikusra. Ma azonban idegein, tudatán, értékelésein és versizlésén uralkodik egy természetéhez nem tartozó idegen vers világa: Ami pedig, végül is lévén a variációknak határa, az unalom előbb utóbb elhallgattatja, vagy pedig megállítja és konzerválja egy merőben középszerü nivón... Ami pedig kár lenne.

5. Simon Menyhért: Életünk lényege. (Munkács, 1927.) Bizony ez a füzet több az előzöknél: mert itt ebben a füzetben egy kísérlet történik; őszintén. Egy ember akar beszélni az időből: Ember, aki idejéhez simulóan lát és exprimentál. Elejt minden iskolás irodalmi kultúrát. Nem igazodik senkihez: illetve ha igazodik, csak a mesterség adott problémájához. Persze korántsem kész és korántsem művészi az, amit ad. Sőt naiv is és primitív is mint költő. De az eredeti mondanivalóra való törekvés s a hozzá tartozó közvetlen és puritán formálás szimpatikussá teszi, mert végül is nem variátor. Ám amit csinál, mégis nagyon kevés s főleg ez a kevés is lapos. Az még nem volna baj, hogy hiányzik belőle minden hangulat, minden esztétikai, minden szép törekvés, a baj az, hogy verbális és világnézet kivonatoló. Világnézete az „Unterganghumanizmus” ideológiája: egy patetikus és tribünről szavaló nívón. Igazi értelmében ez a vers már nem is lira. Szerző érzékenységében nincs semmi lirai. A vers apropói nála nem érzelmek, hanem szociális események. A versek tónusa, magatartása viszont végig adhortáció: monoton és színtelen próza; úgyhogy s a mai lirai sleppnek ez is egyik tünete, bár adva van Simon Menyhértnél önálló formálási akarat, ebből mégsem lesz, idáig legalább nem lett, semmi művészi: mert mindannak, amit Simon Menyhért mond, valami reservatio liraenek kell lennie a lírikusnál s erre fel és ezen keresztül kell szólnia a megformált versnek... (Kolozsvár)