A Szovjetek urai- mának első tíz éve nagyjából két öt éves szakaszra osztható: az egyik, 1917-től 1922-ig, a hatalom megszerzésének, a polgárháborúnak, a gazdasági rombolásnak és a gazdasági újraépítés előkészítésének kora; a második, 1923–1927-ig, a gazdasági élet helyreállításának és a háború előtti standard fölé emelkedés kezdetének a kora.

Az ország gazdasági felvirágzása tagadhatatlan tény. Ime néhány találomra kiszakított jele ennek: jobban öltözött emberek Moszkvában, Leningrádban és a vidéken, nagyobb autótaxi-forgalom, több étterem, cukrászda és kávéház, több omnibusz, több utassal, aki meg tudja fizetni az extra-kopeket a gyorsaságért és kényelemért; új lakóházak, melyeket a munkás-szövetkezetek építettek állami támogatással, új középületek, jól kövezett utcák és útak, tiszták és derűsebben néző gyermekek, több telefonbérlő, bőségesebb költekezés a vasúti állomásokon, amíg áll a vonat, több utas, akik a munkásszervezetek és az állam nyári üdülőhelyeire utaznak, a kerékpárok elterjedése a diákok, fiatal munkások és kis tisztviselők körében.

Lesznek, akik hozzá fogják tenni: több munkanélküli, több koldus. Igaz. Több a munkanélküli, de a foglalkoztatott munkás is több. A munkások száma növekedőben van s a haszonnal foglalkoztatottak száma is. A munkanélküliség Oroszországban nem a termelési lehetőségek csökkenésének a jele, hanem a parasztok városokba özönlésének és a „racionalizálás” által feleslegessé tett személyzet elbocsátásának eredménye. A szovjetkormány a munkanélküliséget mezőgazdasági kolonizáció s a tanulatlan munkásság technikai kiképzésével ellensúlyozza. A koldusok: közbaj. Főleg az idegenek által látogatott utcákba és az állomások körül koncentrálódnak. Vannak, akik azt mondják, hogy többen kérnek alamizsnát, mert többen vannak, akik adhatnak nekik. Nem tudom. De legfeljebb, ha néhány ezer koldus van egész Oroszországban. Nem esnek súlyosan a mérlegbe a jólét azon biztos jelei mellett, amelyeket a lakósok millióin tapasztalunk.

S mi van a „bezprizorni”, a hontalanok tizezreivel, akik a Szovjetunió területén elszórva csavarognak ?... Egy kutyakiállításon voltam tegnap (közbevetőleg egy kutyakiállítás, melyen nem ölebeket, hanem juhász- és rendőrkutyákat, proletár, dolgozó kutyákat mutatnak be). A körhinta szomszédságában egy sereg bezprizorni nyújtogatta be a rézkopekeket belépőjegyért. Van pénzük. Azt is megjegyeztem, hogy ruhájuk nem volt nagyon mocskos. Ennek dacára, nem lehet tagadni, hogy a hontalanok problémája fájdalmas rák Oroszország testén, seb, amelyet tíz éves háborúskodás, polgárháború, idegen beavatkozás és éhség hagyott. A kormány hatalmas összegeket fordít koloniák és farmok felállítására a bezprizornik részére.

Amit a szem lát az általános gazdasági jólétből, azt a statisztika számai megerősítik. Az ország gazdagsága és jövedelme növekedőben, tanuság rá az a könnyüség, amellyel a népesség körében egymás után elhelyezik a belföldi kölcsönöket, valamint a takarékpénztári betétek állandó emelkedése. A paraszt vásárlóereje növekszik, mert többet terme: s többet kap feleslegéért és az idén olcsóbban veszi az ipari termékeket. A bérmunkások reál-bére átlagosan a háborúelőtti nívón mozog s kb. 32 százalékkal több a biztosítás, a szabadság, az élvezett szociális és kultúrális előnyök beszámításával. Az állami alkalmazottak bére emelkedett ténylegesen s munkaidejük csak napi hat óra. Hivatalos kimutatás szerint az egész lakosság jövedelme (a parasztokat is beleértve) 1925-26-ban 28.5%-kal, 1926-27-ben 10.3%-kal emelkedett; a bérmunkásoké ugyanazon idő alatt 49.1 és 18.1%-kal.

De az 1913-as állapotok még nem jelentik az ideált. S a szovjetkormány túl akarja szárnyalni a háború előtti állapotot. Oroszország szegény ország volt s az ma is. Nemzeti jövedelme meg volna háromszorozható az ország természetes lehetőségeinek túlfeszítése nélkül. A bérek viszonylagosan alacsonyak, a tanítók rosszúl vannak fizetve s az általános életnívó még sokáig emelhető. A bolsevikiek célja egy szocialista Oroszország, mely oly gazdag, mint Amerika, de egészen más, mint ez.

Az ipari termelés mennyisége ma már meghaladja a háborúelőttit. Ha 100-al jelöljük az 1913-as állapotot, a széntermelés 1926-27-ben 105, az olajtermelés 109.7, textil 109.6, öntöttvas 70.5, fém 76.3, a lovak menynyisége 82, teheneké 112.7, ökröké 118.5, szarvasmarháé 106.3 s a bevetett terület 97.1.

Még sok tennivaló van hátra. A kicsinybeni árak 1926-27 első tíz hónapja alatt 8–10%-kal leszállottak, de még mindig igen magasak. A hivatalnoki kar jelentékeny redukciója dacára a bürokratizmus nagy 8 egyik legnehezebb problémája gazdaságilag és erkölcsileg a Szovjeteknek. Az ipari termelési költségek igen magasak. Ez a bolsevizmus legkeményebb diója. Ahelyett, hogy kormányprogramm szerint a költségek öt százalékkal leszállottak volna, az idei pénzügyi évben felemelkedtek 1.2%-kal. A második félévben javulás volt észlelhető, amely a költségek két százalékos leszállítását fogja eredményezni az egész évre. Ez nem sok.

De az útolsó öt esztendő sikerei, kérdezheti valaki, nem a bolsevikiek dacára vagy legalább is, közreműködése nélkül köszöntöttek-e be? Nem. Az ipari termelés azon kicsiny részét is, amely még nincs a kormány kezében, az adózás és direkt ellenőrzés által közvetlenül befolyásolja. Az állami ár-politika, amely a mezőgazdasági feles termékek koncentrálásában nyilvánul meg, nemcsak a bevetett terület nagyságát, hanem a termeivények jellegét, sőt minőségét is meghatározza. A javak szétosztása állami és szövetkezeti feladat vagy magánüzleti tevékenysége, amelyet azonban az állam zaklat és megszorít. A gazdasági élet teljesen centralizált és egységesen szervezett s a kommunistáknak mindenütt ott van a kezük.

Szocializmus ez vagy kommunizmus ? Nem igaz-e az, hogy a forradalom tizedik évfordulóján Moszkva távolabb van a szocializmustól mint valaha s hogy a visszafejlődés állandóan folyik? S az útolsó öt év eredményei nem a kapitalista módszerekhez való visszatérésnek köszönhetők-e ?

Két éve állandó vita tárgya ez a kommunistapárt többsége és a Trotzky-ellenzék között. Az előbbi szerint Oroszországban szocializmus van, az utóbbi szerint államkapitalizmus. A föld, a természet erői, erdők, vasútak, bankok s az ipar 85–90%-a az állam kezében van. A külkereskedelem állami monopólium. Az ipar egy kicsiny töredéke, a kézműipar, a kiskereskedelem egy része és a mezőgazdaság megmaradt magángazdálkodásban. A szövetkezetek és az állam nagyobb részt vesznek a kereskedelemben is, mint a magánosok. Általában a városokban a szocialista elem túlsulyban van a kapitalista felett. A falukban épen ellenkezőleg. A muzsik, bár nem tulajdona a föld, mégis kapitalista szellemü.

A viszony a gazdasági életben a szocialista és kapitalista elemek között azonban nem állandó. 1924-25-ben az ország teljes termelésének 29.5%-át szocializált vállalatok termelték; a következő évben már 39.8 százalékát. A 25 millió parasztház-tartás teszi ugyan még ki az ország termelésének tömegét, de naprólnapra veszítenek jelentőségükből. S a magánkereskedelmet lassankint kiszorítja az állami és szövetkezeti kereskedelem. A magánkézben lévő ipar is letünőben. 1925-26-ban 41.682 munkást alkalmazott (az állam ezzel szemben több milliót); ez év első negyedében már csak 31.000, a második negyedében 25.700 munkást.

A szocializált üzemek nagy erőrekapását az magyarázza, hogy az állam nagy befektetéseket eszközölt javukra. Az utolsó három évben a kormány ötbillió rubelt költött a szocializált üzemek fejlesztésére. A parasztok és a magánkapitalisták természetesen nem rendelkeznek hasonló összegekkel. Ez az oka, hogy a mezőgazdasági és egyéb kapitalista üzemek a szocializált üzemek mögött maradtak fejlődésben.

A jövő évre 3.350.000.000 rubel van felvéve az ország, szocializált gazdasága, az ipar, közlekedés, elektrifikálás, szövetkezetek, lakásépítés, városépítés alapjának bővítésére.

Ezek a számok óriási lehetőségeket nyitnak meg Szovjetoroszország indusztrializálása és modernizálása tekintetében. A városok hamarosan egészen szocializálva lesznek. Az egész országban szocializálva lesz a pénzügy, a közlekedés és legnagyobbrészt a kereskedelm is. Kapitalista marad a mezőgazdaság s megmarad a parasztkérdés.

Ezek szerint a Szovjetek nem tér tek vissza a magánkapitalizmus rendjéhez. Sőt naponta messzebb vannak tőle. Rendszerük nem kommunizmus, de nem is a nyugati világ kapitalizmusa.

A Szovjetek gazdasági rendszerének legszocialisztikusabb s kifelé a legkevésbé ismert vonása a „tervgazdálkodás”. A szocializmus ideálja a rendezett, versenymentes és többszörös termelést elkerülő produkció. Az Állami Tervező Bizottság ezt a célt szolgálja s igen sok kárt, amelyet az ország tőkehiány, tapasztalathiány, rosszúl sikerült kísérletek, stb. által szenvedett, a tervszerű gazdálkodás által behozott nyereséggel tudták ellensúlyozni. A kapitalista termelés anarchikus; a bolsevizmus az anarchia halálos ellensége. Az Állami Tervező Bizottság egy egész regény, önmagában. Nincs fontosabb intézmény egész Moszkvában. Akárhogyan is nevezzük a rendszert – szocializmusnak vagy államkapitalizmusnak – kétségtelen, hogy túlhaladt a kísérlet stádiumán. Változni bizonyára fog még, de a bolsevikiek érzik, hogy módszerük gyorsan előre fogja vinni Oroszországot a gazdasági haladás útján.

* Ez a cikk Louis Fischernek a New-Yorkban megjelenő The Nation oroszországi tudósítójának tollából való. A Nation pedig az amerikai progresszív polgári közvélemény kitünően szerkesztett s páratlanul objektív szándéku organuma. Ezért azt hisszük, hogy abban az ellentmondásokkal teli káoszban, ami az Oroszországról megjelent európai irodalom, Louis Fischer szenvedélymentes írása a lehetőséghez képest megbízható és objektív képet nyújt a tízéves fennállását ünneplő Szovjetoroszország gazdasági helyzetéről.