Az én: legmélyebb fájóan reális centruma létünknek, de legrejtélyesebb problémája is a titkát kutató reflexiónak. A psychoanalyzis, ma a lélekről való tudásunknak legfontosabb forrása, mintahogy megismertetett az ösztönök dynamikájával, a psyche mélység dimensiójának tényével, a psychikus fejlődés törvényszerüségeivel, most az én felépitésének, strukturájának nehezen fölfedhető adottságait veszi munkába.

Az én új lélektanának egy jelentős és a tradicionális lélektani gondolkodás számára nyilván paradox felfedezés a kiindulópontja. Ez: amit énnek nevezünk, az nem az egész ember, nem az egész lélek, nem teljesen azonos a psyche minden megnyilvánulásával. A psychoanalyzis megmutatja, hogy az egységesnek hit személyiség valójában nem homogen, hanem tagozódott, ha nem is önálló, de önállosulásra hajlamos psychikus rendszerek egy egészben való elrendeződése.

Minden mély lélektani elméletnek megvannak az élménygyökerei. Az igazságértéke épen abban nyugszik, hogy figyelmes magunkba-nézés mindig eljuthat a realitásokig, amelyekből kiindul. Mert ezek a realitások rendszerint nem bizarr, messzefekvő jelenségek, hanem épen a legegyszerübb, mindennapi dolgok, amelyeken csak elfelejtünk csodálkozni.

Találhatunk-e ilyen, mindnyájunknak ismert megfigyeléseket, amelyekből kitünik a psyhoanalytikus elmélet találó volta?

Ki nem döbbent volna rá, magán vagy máson észlelve, hogy milyen sokféle ember lakik bennünk? A költő szava, hogy „Zwei Seelen wohnen, ach, in mei ner Brust” korrigálásra szorul: sokkal több, mint két lélek! Csak a legfeltünöbb esetekre gondoljunk, például mikor érett, komoly férfiaknál az egész habitus egy pillanatra elváltozik, mikor nemcsak tettben, de hanglejtésben, mozdulatokban is kibujik belölük, sokszor groteszk evidentiával, a gyermek! Vagy ha nagyon disciplinált, magukat nagyon kezükbe tartó emberekből egy-szere kitör valami féktelen, d�ämonikus, önuralomtól el nem ért spharája a léleknek, talán csak villanásszerűen, egy jól ülő mask mögül. Vagy olyan asszonyokra, akiknek magukra kényszeritett férfias attitudje mögött néha meglátjuk a legasszonyabb asszonyt.

Látjuk egy emberen belül különböző, sokszor ellentétes lelki rétegek megnyilvánulásait. De itt egyéni különösségekre is lehetne gondolni, hisz nem mindenki egyformán zárt, egységes egyéniség. A psychoanalytikus elmélet mögött azonban általános érvényü momentum rejlik, lelki szervezetünk alapvető adottsága. Nem minden lelki jelenség, nem minden tartalma a tudatnak jelenik meg egyforma lelki beágyazottságban. Igy a test élete, az organikus folyamatok éhség, szomjuság sokkal személytelenebbek, mind a lelket teljesen elöntő, az énnel végig összeforrott centrális élmények. Az énnel azonossá vált lelki élet mögött ömlik el biologiailag fundált, még megformálatlan, a test érzékleteiből, kielégülést kereső ösztöneiből fölépülő éntelen lélek-materia. Itt van az első hasadás az énen belül: a biologiai organizácionkból fakadó adottságok magunkkal hozottak, de a további sorsuk már énünktől is függ. Van még egy másik kettőség is, már egy a centrális énhez közelebb fekvő nivón.

Vannak percek, amikor egy indulat ráz meg, szenvedély lesz urrá rajtunk, amivel később magunk is értetlenül állunk szemben, amiről úgy beszélünk, „valami” dolgozott akkor bennem, valami hajtott. A németben ennek az élménynek először Nietzsche adott, azóta irodalmivá vált nyelvi kifejezést, az „Es” szócskát állította az „Ich”-el szemben. A psychoanalyzis számára az „Es”-t Groddeck fedezte fel újra és mióta Freud az én új lélektanát megalapozó munkájának „Das Ich und das Es” címet adta, a psychoanalytikus terminologia nélkülözhetetlen eleme lett.

A psychoanalytikus elmélet szerint az emberi személyiség nem homogen, hanem tagozódott. A lelki materia nem egyforma psychikus beágyazottságban éri el tudatot. Az énnel összeforrott élmények mögött huzódik meg az amorph, éntelen lelki massza. Biologiai organizácionkból adódik, magját az ösztönök alkotják. A személyiség tagozottságát egy momentum mutatja különös tisztaságban, az, hogy az én különböző módon állhat szemben a lelki materiával. Vannak élmények, amelyekkel maradéktalanul összeforr. Amelyekben teljesen feloldódik, de olyanok is, amelyekkel idegenül áll szemben. Innen már csak fokozati átmenet van a neurotikus symptomáig, amely idegen testként ékelődik az énbe, mint a kényszerneurotikusnál, aki mechanikusan végzi ismeretlen impulzustól diktált, maga számára is értetlen ceremóniáit.

Az én és éntelen nem az egyetlen hasadás a személyiségen belül. A lélektani tapasztalat még egy másik rendszert el tud különiteni. Itt is egy mindennapi megfigyelésből indulhatunk ki. Minden reflexio, a tudat minden visszafordulása önmagára például az önmegfigyelés aktusában, már egy kettőséget jelent a személyiségen belül. Még feltünőbben láthatjuk ezt a kettőséget az önkritika tényében. A személyiség bizonyos megnyilvánulásait egy instancia, egy másik része egyazon egésznek, mint különálló tárgyat nézi, bírálja.

Ez az ujabb hasadás sokkal mélyebbre nyulik, mint ezek a példák sejtetik. A harmadik rendszer, amit a psychoanalyzis felfedezett, független a reflexiotól, a tudattól. Prim�ärebb adottság ezeknél. Vanak bizonyos előítéleteink, meggyőződéseink, pl. a moral dolgában, amelyeknek származását nem tudjuk, értelmét alig kutatjuk, tilalmak, amelyeket ösztönösen respektálunk, anélkül, hogy tisztába lennénk, honnan az erő, amely nem engedi áthágni őket. Összetett lelki produktumok ezek, amelyeknek kialakulása a tudat alatt megy végbe, csak végső eredményük már mint kész faktum nyulik be a tudatba. A psychoanalyzis megmutatja, hogy – bármilyen paradoxon hangzik is – van valami bennünk, amit tudatalatti lelkiismeretnek lehetne nevezni. Sőt ez a titkos lelkiismeret olyan éber, olyan érzékenyen működik, hogy még olyan, a tudat küszöbe alatt fölbukkanó impulsusokra is reagál – hol büntudattal, hol büntetéssel – amelyek tudatos énünk számára ismeretlenek.

Ez a tudatalatti lelkiismerete a harmadik rendszernek, amit a psychoanalyzis a személyiségen belül tételez, az „Überichnek”, az énfelettinek funkcioja.

Megint egy szerkezeti tényen van a hangsuly. Hogy van egy tényező a személyiségen belül, amely az énnel szembe áll, pontosabban felette áll, amely tilalmakat állit fel és parancsokat diktál és amely néha – pathologikus körülmények között •– az egész személyiségen belől messzemenőleg izolálodhatik és diktatorikus hatalmával visszaélve az egyéniségre káros magatartást erőszakol.

A psychoanalyzis anyagát a pathologikus lelki életből meriti. Az énfeletti megnyilvánulásait is csak a neurotikus psyche mutatja igazán evidensen. Ottláthatjuk egy instancia szembefordulását az énnel, amelynek szigora a neurotikust az élet örömeinek élvezésében megakadályozza, tilalmai hamis aszkézist kényszerítenek rá. Sokszor még veszélyesebbek megnyilvánulásai. Valóságos sadismussal bünteti az ént, megakadályozza a boldogulását, egész életét összerombolja. Morális mazochistáknak nevezte Freud ezt a neurotikus typust, a köznyelv „peches embereknek” mondja, akiknek semmi sem sikerül, látszólag a legfurcsább véletlen játszik velök, a „Tücke des Objekes” áldozatai. Ha alkalmunk van ilyen embernek a lelkébe nézni, úgy sokszor kiderül, hogy a „kegyetlen sors”, a „véletlen”, amelyet minden bajukért felelőssé tesznek, tulajdonképen bennük van, az énfeletti az, amely így bünteti őket – képzelt bünökért.

De a normális lelki életben is megtaláljuk az énfelettit. Az ideal az, amely előttünk lebeg, amelyhez mérjük magunkat, közte és reális énünk közötti eltérést mindig fájó konfliktusként érezzük.

A személyiség felépítése – ez a psychoanalytikus elmélet eredménye – ennek a három rendszernek összejátszásából adódik, az én, az énfeletti és az éntelen alkotják.

Freud alapvető kutatásai óta a psychoanalytikus irodalomban egy tendentia alakult ki, amelyet a rendszerek personifikáciojára való hajlandóságnak lehetne nevezni. Az „instanciákat” „állam az államban”-ként fogják fel, mint önálló részeket, amelyeknek egymással való harca a psyche csataterén, hivatva van a pathologikus és normális lelki élet jelenségeit megmagyarázni. Ez a felfogás nem felel meg a lelki szerkezet bonyolult fényeinek. Freud utolsó irásaiban áttöri ezt a schematismust és hangsulyoza, hogy nem zárt egységekről van itt szó, hanem egymásba folyó rendszerekből. Valóban, a psychoanalyzis felfedezésében nem az a lényeges, hogy az amit egységes énnek hittünk, valójában három és pontosan három részből áll, három instantiából van felépítve. Hanem, hogy megmutatta a psyche szerkezeti voltát és fölfedte a szerkezeti törvényszerüségek egy fontos sorát.

A psychikus rendszerek dynamikája – bár még csak körvonalaiban – kialakul előttünk. Néhány alapvető tényét már tisztán látjuk. Bizonyos, hogy a rendszereknek az egészben való helye, egymáshoz-állása a lelki élet számára döntő jelenséggel bir. Az például, hogy szabadon közlekednek-e egymással vagy el vannak zárva egymástól, hogy egymásba folynak-e, mint ez a normális lelkiéleten belül messzemenőleg megtörténik vagy izolálodtak. De még finomabb szerkezeti momentumokat is tekintetbe kell vennünk. Nem mindig pathologikus zavar jele a rendszerek izolácioja. Minden rendezett gondolatmunkának, minden fegyelmezet cselekedetnek előfeltétele a tudat bizonyos megszükülése, minden zavaró, a pillanatnyilag aktuális helyzettől idegen lelki rendszerek elzárása. Másfelől a lelki élet bizonyos pathologikus elváltozásaira épen az jellemző, hogy egy, normális körülmények között fenálló közlekedés, pl. az ösztönélet és a tudatos én között, el van zárva és így az én hatalmi sph�ärája megszükül. Mi itt a különbség? Nyilván az, hogy mig az első esetben nem egymáshoz tartozó, nem szükségszerűen összefüggő lelki rendszerek izolálodtak, úgy a második esetben olyanok közt szűnt meg a közlekedés, amelyek egymásra vannak utalva. Ilyen szerkezeti különbségek nagyon fontosak a pathologikus és normális lelkiélet különbségének szempontjából. Normális körülmények közt az én és az éntelen összefolynak. Az ösztönök átütődnek az énbe, aktivitásának motorját alkotják, az én összeforr velük. Ha az ösztönélet és az én között hasadás áll be, ha az én ösztöneivel szembefordul, elnyomja őket, megszűnik a közlekedés, lelki rendszerek izolálodnak, az én befolyásától függetlenül működnek tovább, de akkor pathologikus formákban, pl. neurotikus szimptomákban keresnek megnyilvánulást.

Vagy nézzünk egy más példát, amely egy újabb momentumra hivja fel a figyelmünket. Vannak emberek, akiknek egész élete egy szubjektiven hamis ideálért való küzdelem, akik egy, az ő személyes adottságaikkal teljesen meg nem felelő ideált erőszakolnak magukra, pl. olyan ál-intellektuellek, akiknek szellemi ambitioja nem tárgyi érdeklődésből fakad, hanem egész más lelki forrásokból. Az ilyen hamis ideálok rendszerint emberekhez való affektiv viszonyok lecsapodásai. Ezeknek az embereknek én-ideálja, én felettije hamis, téves, számukra nem megfelelő identifikáciokból épült fel. Látjuk fontos, hogy azok a lelki rendszerek, amelyeket a psychoanalyzis én-ideálnak nevez, a konkret individualitás számára megfelelő célkitüzéseket kényszeritenek-e az énre vagy olyanokat, amelyek lényétől idegenek.

Nem lehet ebben az összefüggésben az új strukturális szempontnak tág perspektíváit, a psychoanalyzistől már eddig is fölfedett gazdag eredményeit még csak vázlatosan sem visszaadnunk. Összefüggésekre a lelki élet egyéb tényeivel sem mutathatunk rá. Célunk szerényebb volt, csak néhány alapvető szempontra, tényre akartunk rámutatni.