A nemzetközi jog arra az alapelvre épül – írta Montesquieu A törvények szellemében –, hogy a nemzeteknek békeidőben a lehető legtöbb jót, háborúk idején viszont a lehető legkevesebb rosszat kell egymással tenniük, saját érdekeik károsítása nélkül. E meghatározásban a háború és a béke egymást feltételező fogalmak: az egyik csak a másikhoz mérten gondolható el. Ez a felfogás azt is tartalmazza, hogy a jelenlegi ellenfél rövidesen szövetséges lehet, vagyis nincs olyan abszolút, bűnösnek tekintett ellenség, aki ellen minden eszközzel küzdeni kell.

Grotiustól (De jure belli ac paci, 1625) Proudhonig (La guerre et la paix, 1861) alapelvnek számított, hogy a háború és a béke egyformán hozzátartozik a politikához, amely mindenkor harc és konfliktus. Háborút viselni és békét kötni csak ellenséggel lehet. Aki az ellenség fogalmát kizárja gondolkodásából és jogrendjéből, az olyan helyzetet idéz elő, amelyben a béke fellelhetetlen. „Ahol nincsenek ellenségek, ott nem lehet békét teremteni – írta a 20. század jeles francia politikai gondolkodója, Julien Freund. –  Manapság a béke azért fellelhetetlen, mert értelmét vesztette. Azért vesztette értelmét, mert tagadjuk, mert nem ismerjük el az ellenség létét. A béke attól függ, hogy a pillanatnyilag egymással harcban álló ellenségek kölcsönösen elismerik egymást.”

A nemzetközi jog mindazon szabályok együttese, amelyek az államok közötti jogokra és kötelességekre vonatkoznak. Ezt a hosszú ideje érvényesnek vélt meghatározást napjainkban megkérdőjelezi mind a nagy regionális politikai együttesek – például az Európai Unió – mind pedig a globalizáció jelensége – véli Günther Maschke. A nemzetközi jognak továbbra is államok ugyan a fő alanyai, noha az állam, mint politikai intézmény gyöngül, szuverenitása zsugorodik.

A nemzetközi jog politikai jog, noha egyesek szerint a politika feloldódott a jogban. Jelenlegi tendenciái éppen úgy magukon viselik a nagyhatalmi erőviszonyok nyomait, mint a történelem korábbi századaiban. A birodalmak fölénye alapján beszélhetünk a spanyol (1494–1648), a francia (1648–1815), a brit (1815–1919) jogszemlélet túlsúlyáról.

A hadviselés és a békekötés szabályait mindig az erősebb dönti el. Az egymással vetélkedő hatalmak saját jogfelfogásukat úgy próbálják érvényre juttatni, mint egyedül lehetségest. A Versailles-ban megkötött békeszerződésekről a franciák azért vélekedtek úgy, hogy jók, mivel azok saját jogfelfogásukat tükrözték, a németek viszont azért nem értettek velük egyet, mert ütközött a nemzetközi jogról vallott saját nézeteikkel, e mögött azonban ott állott az a tény, hogy az egyik ország megnyerte, a másik elvesztette a háborút. A nemzetközi jog bizonyos fokú korábbi egysége a 20. században többször megingott, bomlásnak indult.  A szaktudósok szívesen hangoztatják, hogy ők mindössze követik az államok közötti viszonyok alakulását. Ezzel az opportunizmussal szemben, amely mindenkor az erősebbnek bizonyult hatalom igazolása, születtek azonban valóban jogi természetű, eredeti elképzelések is, amilyen például a háború kirobbantásának bűnként történő elítélése.

A jog és az erőszak viszonyának kérdésében az első nagy törés a nagy francia forradalom idejére esik. A forradalmárok jogtalannak minősítettek minden olyan háborút, amely valamely nép szabadsága ellen irányul. Miután pedig a forradalom saját magát a szabadság letéteményesének tekintette, bármely, ellene irányuló hadműveletet jogtalan és bűnös cselekedetnek, a forradalom ellenségeivel szembeni minden fellépést pedig jogosnak deklarált. Ezért nevezhették jogosnak a girondisták az Ausztria ellen 1792-ben indított hadjáratot. A forradalom perspektívájában maga a monarchia léte „agresszió”, ami annyit jelent, hogy a másik pusztán másságánál fogva agresszor. Az a képviselő, aki ezt a hadjáratot „az egyetemes szabadság keresztes hadjáratá”-nak nevezte, első ízben élt a szabadságáért háborúzó emberiség fogalmával, beleértve azt a gondolatot is, hogy ez a háború ellen, az egyetemes béke elérése céljából viselt háború. A zsarnokok közötti háborúk helyett eljött tehát az igazságos és egyben utolsó háború ideje – ez a gondolat az első világháború kirobbanása előtt is felbukkan. Van azonban még egy fontos változás: ha egyszer a szemben álló fél az emberi nem ellensége, akkor érvényüket vesztik a hadviselést korábban érintő korlátozások, vele szemben minden megengedett. „Az ellenség kiirtása – emberiesség”, vélekedett Barrere. A „totális háború” fogalmát első ízben Robespierre használta. Ezzel kezdetét vette a hadviselés történetében az a korszak, amikor többé már nem számít a katonák és a polgári lakosság közötti különbség, megszűnik a magánjavak tisztelete stb.

A Népszövetség átvette ezt a szemléletet, miután azt hirdette, hogy a béke „oszthatatlan”, a háborús agresszió elítélendő, aki pedig megszegi ezt a szabályt, az büntetésben részesül. Ez még nem volt szűken vett pozitív jog, de előrevetítette annak lehetőségét, és befolyásolta a nemzetközi jog további alakulását. Az egyetemes béke jelenlegi felfogása két pilléren nyugszik: egyrészt az „emberi jogok” fogalmán, másrészt az ellenséggel szembeni fellépésnek az angol tengeri hadviselésből származtatott felfogásán. A jövő szilárdnak képzelt békéje valójában olyan elveken nyugszik, amelyek ellentéteket szítanak, és fenntartják a bizonytalanságot.

Az első világháborút megelőzően minden békeszerződés tartalmazta a kölcsönös amnesztiára vonatkozó kitételt, amely azt fejezte ki, hogy a háborúért sohasem kizárólag az egyik fél felelős. A békekötés feltételének számított az is, hogy a vesztest nem szabad olyan hadisarc megfizetésére kötelezni, amely gazdasági romlását okozza. Ezzel szemben Versailles-ban Németországot 1988-ig (!) teljesítendő jóvátétel fizetésére kötelezték. (Kamatok törlesztése címén a németek utoljára 1997-ben fizettek ki mintegy hétmillió márkát!) A tartós béke megteremtése jelszavával Németországot nemcsak hosszas bűnhődésre ítélték, hanem felforgatták intézményeit és megváltoztatták alkotmányát, leszerelték hadseregét és destabilizálták belső rendjét. Azért, ami a békekötéskor és utána történt, különösen a franciák felelősek, őket lehet okolni azért, hogy a francia–német megbékélés nem jöhetett létre, és Versailles-tól egyenes út vezetett Hitlerig.  Különösen ártalmasnak mondható a békeszerződés 231. cikkelye, amely Németországot annak beismerésére kötelezte, hogy szövetségeseivel együtt ráhárul a felelősség a szövetséges hatalmaknak okozott minden veszteségért és kárért. Ez fölöslegessé tette nemcsak a háború kiváltó okainak vizsgálatát, hanem egyúttal azt is tételezte, hogy kirobbantása minden jogi alapot nélkülözött, ami az adott körülmények között teljesen értelmetlen állítás volt. A háborús felelősség kimondása természetesen a jóvátétel kérdésével függött össze, azonban egyidejűleg teret nyitott a büntetőjogilag elítélendő háború tétele előtt.

Noha a versailles-i diktátumot ma már sok bírálat éri, a belőle kinőtt Népszövetség megítélése általában véve kedvező. Bár idealista szellemben fogant és illúziókat kergetett, s nem valósíthatta meg a megálmodott világbékét, mert hiányoztak hozzá az eszközei, alapjában véve helyes célokat tűzött maga elé – mondják róla a történészek. Mindez azonban öncsalás és szemfényvesztés. A Népszövetség valódi célja a győztesek zsákmányának megőrzése volt, továbbá az új status quo fenntartása minden igazságtalansága ellenére. Ezért tagadta meg a méltányos bánásmódot a vesztesektől, ezért nem fordított kellő figyelmet a nemzeti kisebbségek védelmére. Rendkívül elutasító magatartást tanúsított például a magyarok kisebbségügyi panaszaival szemben, és egyetlen olyan folyamodvány ügyében sem hozott pozitív döntést, amelyet a németek nyújtottak be.

A Népszövetség dokumentumai ismételten kinyilvánították a háború elítélésének gondolatát. Az 1933-ban elfogadott Politis-jelentés az agresszió öt ismérvét sorolta fel, ezek bármelyike elegendő volt a tényállás megállapításához. „Csapda az ártatlan számára, figyelmeztető pózna a vétkesnek” – vélekedett Chamberlain brit külügyminiszter az ehhez hasonló kísérletekről. Ebből a meghatározásból ugyanis az következik, hogy amennyiben háborút csak önvédelemből szabad folytatni, ajánlatos előbb agressziót elszenvedni. A nemzetközi jognak ez az új felfogása károsan befolyásolta az államok közötti viszonyt, amit csak tovább fokozott a háború és a béke közötti különbség fokozatos elmosódása, a „harcias béke” (Raymond Aron) állapotának elterjedése. A béke ezentúl nem kellően rendezett viszonyokat jelent, másfelől viszont gyarapodnak azok a fegyveres villongások, amelyeket többé nem háborúnak neveznek.

A nemzetközi jog további alakulását két újabb dokumentum jelzi: a Briand–Kellog-paktum (1928), valamint a Stimson-doktrína (1932). Az első, amelyet hatvan állam írt alá, elítélte a háborút és elvetette annak használatát, s minden vitás kérdés békés eszközökkel történő rendezése mellett szállt síkra. A paktum nem szólt azonban semmit arról, hogy mit szabad egy államnak tennie jogos önvédelemből, és egyáltalán mi számít annak. A nagyhatalmak eleve fenntartásokkal éltek alkalmazásával szemben: az amerikaiak a Monroe-doktrínát emlegették, az angolok a tengeri közlekedés szabadságát, a franciák saját szövetségi rendszerüket. Kellog maga is úgy vélte: számolni kell az Egyesült Államok azon jogával, hogy „jogait megvédelmezze”, ami azt jelentette, hogy a Karib-tenger térségében szabad kezet kap. Mivel a paktum nem írta elő az agresszió áldozatának támogatását, a gyengéket még jobban kiszolgáltatta az erőszaknak. Megkönnyítette továbbá a hadviselést, ha annak nem háború a neve, hanem foglalás, büntetés, önvédelem. A szankciókat elkerülendő, a mandzsúriai incidens során (1931–32) mind a kínai, mind a japán kormány azt állította, hogy a két ország nem áll hadban egymással, jóllehet csapataik súlyos csatákat vívtak. Az emberiség régóta békében él – jegyezte meg akkoriban Carl Schmitt – csak nem veszi észre, mert nem ismeri a nemzetközi jogot.

Henry L. Stimson  amerikai külügyminisztere a japán kormányhoz intézett üzenetében (1932) fejtette ki: az Egyesült Államok ezentúl élni kíván azon jogával, hogy ne ismerjen el egyetlen, erőszakos eszközökkel végrehajtott területmódosítást sem. Ezzel külpolitikai doktrínává avatta azt, amit Hoover elnök négy évvel korábban így fejezett ki: „An act of war in any part of the world is an act that injures the interests of my country” („Bármely háborús cselekedet a világ bármely részén hazám érdekeit sérti”). Ez annyit jelentett, hogy az Egyesült Államok igényt formál arra, hogy maga döntse el, jogos-e vagy jogtalan valamely területmódosítás, történjék bármely részén a világnak. A korábbi nemzetközi jog, a ius publicum europaeum a konfliktusokat egy egyensúlyi rendszeren belül szemlélte és kezelte. Az egységesnek mondott világban ettől kezdve a konfliktusok is egyetemesek, ennélfogva minden fontos politikai, társadalmi, gazdasági ügyben feljogosítanak intervencióra.

A két világháború között rengeteg olyan szövetségi szerződés jött létre, amely a meg nem nevezett agresszorral szemben kívánt védelmet nyújtani egy olyan világban, amelyben mindenkire állandó veszély leselkedik. Az a tény is e rendszer ellentmondására világít rá, hogy amikor a németek megtámadták Lengyelországot, válaszul pedig Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzent Hitlernek, valójában ők is megsértették a Briand–Kellog-paktumot.

A nemzetközi jog felbomlása a koszovói háborúban érte el a tetőpontját. A NATO, amely alapokmánya szerint védelmi szövetség, és az ENSZ-dokumentumok értelmében még csak nem is regionális szervezet, a Biztonsági tanács jóváhagyása nélkül megtámadta Jugoszláviát az emberi jogok megsértése címén. Koszovó helyzete mindmáig rendezetlen, ellenben az, ami történt, ürügyül szolgálhat bármely regionális vagy multinacionális szervezetnek, hogy éljen az erősebb jogával. Az európaiaknak hagyniuk kellett volna, hogy a konfliktus magától kialudjék, majd felajánlaniuk szolgálataikat a két félnek, ahelyett, hogy legnagyobb ellenségükhöz, az Egyesült Államokhoz forduljanak. Ehhez azonban tudni kellett volna, ki a fő ellenség. A felületes megfigyelőnek jó oka volt elítélni a koszovói háborút, mivel az ellenkezett az érvényben lévő  nemzetközi joggal. Holott valójában annak volt a következménye.

(Günter Maschke 1945-ben született Erfurtban. A tübingeni egyetemen tanult, fiatal korában tagja volt az illegális kommunista pártnak. 1965-ben dezertált a német hadseregből, Bécsben a szélsőbal diákmozgalomhoz csatlakozott, bebörtönözték, Kubába emigrált, ahonnan ellenforradalmi tevékenység vádjával kiutasították. 1970 óta [Nyugat-]Németországban egyetemi és tudományos karriert folytat.) – Krízis, 2005/2.