történet a 119. zsoltárra

MÉM

[...]

(nagy boldogság)

A katakomba kijáratánál találkoztak. Merre? – kérdezte Dani, és Anja visszakérdezett: voltál már a házsongárdi temetőben? Dani azt mondta, nem, de legfőbb ideje. Akkor siessünk, mondta Anja, mert este nyolckor bezárják, nyitva marad ugyan a fenti kapu, de az innen messze van. Ott ment ez a két ember, végig a Deák Ferenc utcán, a bábszínháznál át a Király utcába, onnan a Farkas utcába, majd a Petőfire. A kapus rájuk köszönt, Bunã seara!, köszöntek ők is, és megígérték, hogy nem maradnak sokáig. A sírkert két nagy sétánya mentén égett az a néhány lámpa, egyébként mindenütt egyenletes alkonyati szürkeség. Az egyik padra leültek, mintha várnának. Anja egy idő után kicsit közelebb ült Danihoz, aki megint valamit mesélt. Hiába húzódott közelebb, semmit nem értett Dani szavaiból. Az ég szürkesége minden pillanatban változott: kékesszürke, bleumarinszürke, egérszürke, sötétkékszürke, sötétszürke árnyalatok. Olykor egy-egy repülő fényei látszottak. Na és, valamivel lennebb, a sírok. Közvetlenül velük szemben a Varga családé. Az égnek vöröses árnyalata lett, szürkésvörös, szürkésnarancs, narancsvörös, és különös morajlás hallatszott Dani érthetetlen szavai mellé. Aztán a moraj erősödött, mintha tenger volna, de hát hogy lenne itt, a Petőfi utcában tenger, gondolta Anja. Szólni nem szólt semmit. Dani, úgy látszik, nem hallotta, mert mesélt zavartalanul. Talán csak hallucináltam?, gondolta Anja, de amit látott, az ég színe, az is tisztára elképesztő volt. Ültek. A levegő megtelt különös alakokkal, emberek, állatok, növények, fák, egyszerre voltak kicsik meg nagyok, egyszerre volt tolongás, meg tágas hely, ott lebegtek mind a tengermorajlásban. Dani is leállt: észrevette őket. Mi lehet? Anja egyszer csak tíz éve halott nagymamáját látta, amint szokott nagyvilági mozdulatával átveti egymáson lábait, előrehajol egy fotelben, és nevet. Anja közelebb akar menni hozzá, de ahogy a padról felállna, elveszíti a teste megszokott érzékelését. Kicsit olyan, mint mikor síelek, gondolja, csak annál sokkal könnyebb vagyok. Odaszlalomozik a nagymamájához, aki éppen arra kér egy jóképű fiatalembert, hogy fújja rá a cigarettafüstöt, és mikor az a legmagátólértődőbb mozdulattal teljesíti kívánságát, a nagymama lehunyt szemmel élvezi a dohányillatot. Mami, kiált neki Anja, Mami!, de nagyanyja nem hall semmit, csak szuszog mélyeket. Anja egészen közel megy hozzá, s mihelyt kigondolja, ott is van a kezében egy csomag arany-Kent. Ezt már igenis észreveszi a nagymamája. Előbb a cigarettára néz, aztán Anjára: Aranyom, de jó, hogy látlak!, mondja, és Anja megölelné, de ahogy kitárja karját, mintha a nagymamájába kerülne. Gyorsan visszább húzódik kicsit, és azt mondja: De Mami, most már te magad is rágyújthatsz, parancsolj. Mami a homlokára csap, számozsejmé!, kivesz egy szál Kentet, ajkához illeszti, és a cigaretta magától szelíden fölparázslik. Anja kedvtelve nézi, ám egyszer csak valamit érez, de nem tudná megmondani mit is, egészen különös érzés. Mintha valahova néznie kellene. Hoppá, megvan: Dani szeme. Anja nézi, és – mi sem egyszerűbb –  belemegy. Belebújik Daniba a szemén át. És ezzel fix egy időben fordítva is megtörténik: Dani belebújik Anjába a szemén át. Tudjátok, az ember teste a pupillánál a legnyitottabb, szinte semmi sem fedi, ezért is húzódik össze nagy fény hatására. Egyébként meg úgy lehet elképzelni, mint egy csatornát, beleugrasz, és kész. Az egész csak méret kérdése, és tömegé, persze, de itt nem volt sem mérete semminek, sem tömege. És ha két ember így vagy másképp áthatotta egymást, attól még teljesen függetlenek is maradtak egymástól. Nagy boldogság, az volt. Anja körülnézett, és ujjongott: mindenki itt van! És ő? Te láttad már, kérdezte Balázstól? Balázs azt mondta csillogó komorsággal, hogy igen, látta. És milyen? De már nem Balázs, hanem Bence János volt az, aki válaszolt: olyan, Anja, amilyennek neked mutatja magát. Aha, ezek szerint ő volt az – s én megint csak utána tudom, későn, hogy ő volt, kezdett Anja elszomorodni. De Bence János hátba vágta, amivel bent is volt Anjában, s onnan bentről mondta: nehogy már sírva fakadj, itt már nincs olyan, hogy „utána“ vagy „késő“. És kapnak a mártírok 70 hurit?, kérdezte még tőle Anja. Persze, szívem, mindenki kap, aki kér.

NÚN

(a kafeteriában)

– Egyre több szolgáltatást az A.I.-kkel végeztetnek el Amerikában.

– Mi az az A.I.?

– Artificial Intelligence. Kérdezek mailen valamit, s totál általános válasz érkezik, újra kérdezek, megint – ilyenkor gyanút fog az ember: írok próbaképpen valami
értelmetlenséget. Ha nem zökken ki, tiszta, hogy géppel leveleztem. De ennél is rosszabb, amikor emberek beszélnek úgy, mint a gépek.

– Mert megtanították őket, hogy ne legyenek érzelmeik.

– Ilyenkor elküldöm őket az anyjukba, hátha, de erre ők bevetik az antipánik stratégiát: nagyon nyugodtan, nagyon lassan kérdezik, mi a probléma.

– Akkor nekem ott volna a helyem: amikor nagyon felhúzódom, i-lyen las-san kez-dek be-szél-ni-hogy-mi-a-baj-mert-ha-nem-old-juk-meg-ak-kor...

– Anyám néhány éve antidepresszánsokat szed, nem is hinnétek, mennyire megváltoztatják azok a kémiai anyagok egy ember személyiségét. Kértem tőle, ha már ez a helyzet, mutassa be nekem azt a pszichiátert, aki felírta neki a gyógyszereket, hogy mondja el, mivel segíthetek, kiderült, anyámnak csupán egy videókazettája van, amin egy pofa széles mozdulatokkal saját testén mutogatja, hogy ez a szer erre milyen fantasztikus, és az meg arra milyen csodákat tesz...

– Ismerem ezeket, anyám nővére pszichoanalitikus, ő szokott mesélni a pácienseiről. A gyógyszerek igazán kemény helyzetekben segítenek. Például vannak, akiknek többszörös identitásuk van. Ezzel is együtt lehet élni, ha beállítják a megfelelő gyógyszereket. A legnehezebb, mondja nagynéném, a különféle identitások beazonosítása a betegben.

– Ne hülyéskedj, csak nem hiszed ezt el... a pszichoanalitikus kitalál néhány szép történetet, a beteg pedig tökéletes alattvalója.

– Igen, igen, ezek valójában nem betegek, mert sokkal intelligensebbek.

– Jó is lehet a többszörös identitás, amíg nem árt senkinek.

– Már hogyne ártana? Megbeszélünk valamit, s mire találkoznánk, valaki más vagyok.

– Hát igen, de a mindennapokban is...

– Persze, szerepeket játszunk...

(az eszpresszó)

Elég sokat kellett várniuk Bence Jánosra, de valahogy – loholva – megérkezett végre. Szevasztok, mondta, gyertek, igyunk meg valahol egy teát, van egy kis időtök?, és akkor Bence János svungjával keresni kezdtek egy helyet, ahol teát lehet inni, de nem volt olyan hely, mondogatta is Bence János: nem értem, régebb ez az utca tele volt eszpresszókkal. Most viszont nem volt a legkésbé sem tele: vagy gyorsétkeztetőket találtak, ahol lábon kell állni, vagy játékautomatás sötét zugokat. Dani azon tűnödött, vajon mikor is lehettek itt „eszpresszók“? A hatvanas években? Amikor Bence János még járt egyáltalán emberek közé? Mert most vagy könyvtárban van, vagy templomban.  Jobb lenne hagyni az egész teázást a francba, de ezt sem lehet. Végül bementek egy étterembe. A szocreál stílus azóta már bizonyára eltűnt maradványa volt: lakkozott asztalok, székek zsírtól fénylő huzattal, műszálas abrosz, rajta egy további nejlon, amit csupán nedves ronggyal törölnek le két vendég között. Vendég alig volt, viszont zenekar igen: szintetizátor, elektromos gitár, ragacsos ének, na és a rózsaszín fé-hé-hé-hények. Anja leginkább Bence Jánost sajnálta, neki tényleg nincs mit itt keresnie. Amikor megrendelte a három teát, a pincér nagyot nézett, igenis, azonnal hozom, mondta. Igaz, hogy Origenész kasztrálta magát?, kérdezte Dani Bence Jánostól; közben az énekes kitartóan rezegtette a hangját: fekete szemed megigézett – a szintetizátor itt egy futammal belépett; igaz, válaszolt Bence János; fekete szemed mehegihigézett; s te hogy gondolod, János, ilyen fokú önmegtartóztatás lehetséges?; a szívemet adom – szintetizátor; bonyolult kérdés, válaszolt Bence János, Origenész késői írásaiban azt találjuk, hogy megbánta fiatalkorának ezt a visszavonhatatlan tettét, különös, éppen ő, aki a hermeneutikának egyik megalapozója, egy Szentírásbeli részletet szó szerint vett; ne hidd, hogy nem várlak, karomba zárlak –  Húsz percig tartott.

(végtelen jelentés)

Hova tűnhettek azok a jó eszpresszók? Minden lépésre volt egy, és mindig volt egy-egy jó ismerős is, vagy jó ismeretlen... Azt a tényt, hogy a Szentírást az egyházatyák előírásai szerint liturgikus használatra minden további segédlet nélkül, csak mássalhangzós szöveggel szabad leírni – s ennek során bizonyos mássalhangzókat a hagyomány által rögzített ékecskékkel kell ellátni –, Origenész, összhangban kora hittudósaival, a végtelen jelentésrétegre vonatkoztatja, amelyek ebben a magánhangzó-állományban potenciálisan benne rejlenek, s amelyek jelentésbeli gazdagságát a mássalhangzókkal kiegészített írásmód korlátozná. Ahogyan a lángnak nincs egyértelmű alakja és színe, úgy a Szentírás mondatai sem egyértelműek. Az angyalok másképpen fejtik meg, a szeráfok megint másképpen, nem beszélve a föld különféle embereiről. Egyik hagyomány szerint, mikor Mózes fölment a hegyre, hogy átvegye a Törvényt, minden egyes tételhez mutattak neki 49 tiltó és 49 megengedő okot. Mózes megkérdezte Istent, hogy akkor most már mi legyen, mire az volt a válasz: minden nemzedékben a bölcsek dolga eldönteni, hogy egy adott cselekedet törvény szerint való-e vagy nem. Törvény, törvény, törik, töröl, eltörtek a kőtáblák, zsidótörvények, 1938, a törvények eltörlése... A Tóra nem is főnév, hanem ige: a kinyújtott kéz egy gesztusát jelenti, olyasmi, mint a dobni, átadni, megmutatni. Annyira szent, hogy a haszidoknál a nők ki se mondhatták, hogy „Tóra“, helyette jiddisül mondták „Reinigkeit“, tisztaság. A főnévi forma adományt jelent. Ajándék? Eltörött ajándék. A holnapról is mond valamit, hogy ne sodorjon el az idő. Hogy holnap is úgy éljen az ember, ahogyan ma élt. A törvénnyel mindent meg lehet csinálni, de megváltoztatni nem lehet. Olyan nincs, hogy „ölni fogsz“. De van, 1933-ban, a „nincs“ van, ez a heideggeriánus homály történelmi tapasztalat. Eltörölni az időt, a múltat, a hagyományt. Ahhoz, hogy konzisztens legyen, a  legvadabb újításokról is be kell bizonyítani, hogy ezt már Mózes is így kapta a Szinájon. Isten szava jelentésben végtelenül gazdag, ámde nincs rögzített jelentése. Ő maga jelentés nélküli, mégis ő az értelmezhetőség maga.

(Merlin)

A Merlint évek óta renoválták. De nem csak az állványok miatt nem látszott ki az épület. A Gerlóczy utcáról egy sötét kapualjon keresztül lehetett bejutni, aztán jobbra térni, még menni egy kicsit festett plakátok, színpadképek mellett. A Körút túlsó oldaláról, ha a házak fölé nézett az ember, láthatta a Merlin görbe hátát. Anja, aki képtelen volt utcaneveket és helyüket megjegyezni, arról a púpról derítette ki, hova is hívta Danit. A Merlin kávézójában az idegen nyugodtan üldögélhetett, olvashatott, nem szólt a zene. Az asztalok sem voltak összezsúfolva. Nem mintha a pincérek barátságosak lettek volna. Semmilyenek sem voltak, fölvették és kihozták a rendelést, szó nélkül. Most ez van, ezt kell rendesen átélni. Mennyire furcsán hat Dani ebben a kávézóban. Soha nem hívná ide a barátait. Próbálta Anja elképzelni azt a helyet, ahol Dani fehér ingében és hosszú kabátjában otthon van. Mert az a szatmári ház nem tűnt olyan helynek, ahol Dani minden mozdulata természetes volna. Az anyjával mintha állandóan hadakoznának a kedveskedés leple alatt. Nyájas hadakozás. Ismerős. Dani idegen lehet a kemény bulizós helyeken is, pedig azt hiszem, mindent megtesz azért, hogy elfogadják. Persze senki nem érti egyenletesen halk beszédét. Ha netán egy-egy szó mégis kiformálódik az áradatból, az valami ódivatú kifejezés, mindent jelenthet, meg semmit. A bulizós helyeken az ilyesminek nincs sok esélye. Bár elég sok elszállt alakkal összehozza ott az embert a sors, és úgy tűnhet, a legnagyobb egyetértésben beszélnek már órák óta, de hát két külön szöveg megy, csupán a szünetek vannak tekintettel egymásra.

Míg Anjának effélék jártak a fejében, Dani vele szemben ült, és beszélt hozzá. Egyszer csak a pincér megszólította őket, rendkívül udvariasan, hogy kissé húzódjanak hátrébb, mert az Anna Dalai produkció következik, nem, nem, maradjanak, csupán kissé arrébb teszi az asztalt. És a kis emelvényre valaki széket hozott, másvalaki a mikrofont állította be, közben egyre többen lettek a kávézóban, nyilván, az Anna Dalaira jöttek. Megvárjuk?, kérdezte Anja. Persze, mosolygott Dani, és megvárták. Anna Dalai egy közepes hangú nő volt gitárral, pszeudointellektuális szövegekkel és olyan gesztusokkal, amilyeneket a popsztárok lejtenek többezres tömeg előtt. A Merlin fojtogató kezdett lenni, Anja úgy érezte, túl közel vannak a kötelességtudóan szemkontaktussal próbálkozó performőrhöz. Ráadásul ragaszkodott ahhoz, hogy a legtöbb harminc emberből álló közönség vele énekelje a refrénszerű részeket. Pár barátja, ismerőse meg is tette, annál kínosabb volt az egész. Úristen, Daninak ez tetszik?, nézett rá Anja, s azonnal elszégyellte magát finnyásságáért, hogy neki megint semmi nem jó, itt van ez a kedves nő, egészen jól pengeti a gitárt, és énekel is, és másokat is énekeltet, most megint mi a gond? Dani is tátog, ahogy kell, én miért képzelem különbnek magam? Hát tessék csak énekelni, úgyhogy a koncert végén még autogramot is kértek az Anna Dalaitól, nem lévén más Dani zsebében, egy buszjegyre írta a nő, hogy szeretlek benneteket, A.D.

(így megy le)

Elég sokan eljöttek. Bár ahhoz képest, hány embernek ment meghívó... a szokásos. Ő is itt van, csak nem azzal... Á, szia-szia... miért mindig ugyanazok az arcok láthatók mindenütt, nyilván nekik nincsen más dolguk. Akkor elkezdem... Jó estét mindenkinek!, szevasztok! Örülök, hogy eljöttetek. Ma este néhány olyan dalt énekelek nektek, amely különösen közel áll a szívemhez. Az első számot kedves barátom emlékének ajánlom, címe: A távolság... Hát ez most elkezdődött, még egy kicsit dolgozom a gitárral, aztán jön a hang, ajjaj, nem ártott volna bemelegítenem... most már így megy le ez a szám... köszönöm, köszönöm. Na így már sokkal jobb... igen, ez az, ez az igazi Anna Dalai... érzem, hogy érzik ők is... együtt vagyunk, nem számít, hogy nem ezrek hallgatnak, engem nem is érdekel az olyan zene, engem a személyes kapcsolat érdekel a közönséggel, hogy érezzem őket, és ők is engem, nem számít, hogy nem engem hívnak a tévés föllépésekre, legfönnebb matinéba, az én zeném nem a tömegnek szól, persze, tudom, kiket hívnak főműsoridőre, és hogy az mibe kerül... Köszönöm, szeretlek benneteket, köszönöm, köszönöm, viszlát...

(Turul)

Valamikor a múlt század elején egy altruista részvénytársaság léghajót hozatott Pestre. A léghajót Turulnak keresztelték el.

(mikor fordul át)

András és Samuka gyerekkori jó barátok voltak. András kövérkés gyerek volt, serdülőként ugyan megnyúlt, de azért csak nem lett belőle az a fiú, akinek mozdulnia sem kell a lányokért. Annyira meg nem érdekelte őt az ilyenkor duruzsoló szexualitás, hogy erőfeszítéseket tegyen érte. Olvasott, zenét hallgatott, filmeket nézett, mindenben komoly tekintélynek kezdett számítani az osztályukban. Samukára viszont ragadtak a lányok: szépsége egyszerre volt férfias és kisfiúsan bájos. Őt viszont valahogy taszította ez a hajsza, elég sokáig nem értette, miért, gondolta, majd lesz egy lány, aki annyira más, mint a körülötte levők, hogy az mindent megmagyaráz. Persze lett is, csakhogy egy férfi volt. A kilencvenes évek Budapestjén ez még mindig nem volt egyszerű kérdés, többnyire élethosszig tartó feladatot jelentett, hiszen mindazok, akiket szeretett az ember, a családja, a barátai, a legjobb indulattal sem szűntek meg gyanakodni, hogy mikor fordul át a történet drámába. Samukának, aki imádta anyját (apjuk régóta nem élt velük) folyamatosan kellett nyugtatnia őt, hogy semmi baj nincsen, így is lehet az ember boldog, néha, talán többször, mint ha végigalakoskodná életét, s ami ennél is több, adhat boldogságot másnak. Andrással közben észrevétlenül megtörténtek a dolgok: megházasodott, született két gyerekük. Kalandjait továbbra is a művészetekben élte, zenekritikái a legfontosabb lapokban jelentek meg, és olvasták is az emberek, mert kitűnően írt. Samuka meg zenész lett, így találkozásaik rendszerességéért nem kellett különösebben megdolgozniuk. Egyszer azonban beütött Andrásnál a krach, így mondta Samukának, hogy beleszeretett egy lányba, és fogalma sincs, mit tegyen. Eléggé el volt veszve. Samuka sokáig hallgatott. Majd annyit mondott, hogy ő mindig irigyelte Andrást, hogy esténként nyugodtan vacsorázhat, utána megihat néhány sört, pocakot ereszthet kedvére, ő viszont, Samuka, alig eszik, naponta tíz kilométert szalad, minden este hasizomgyakorlatokat végez, s így is érzi, egyre kevesebb az esélye a testek piacán. És gyorsan témát váltott.

(macska)

Egy macska jött velük szembe a koncertféleség után a Merlin udvarán. Dani vette észre előbb, leguggolt, és ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy Anját szokta köszönteni, mondta: Hát szia.

SZÁMEK

(kilenc seb)

A Bhagavad-Gitá az emberi testet kilenc nyílt sebnek nevezi.

(műanyák)

A metró nem lehet túl kellemes, az igaz, de sokan olvasással ütik el az időt. Még többen játszanak a telefonjukon. Akik nagyon fáradtak, azok bóbiskolnak. Vannak olyanok is, kevesen, akik nézelődnek; észrevettétek, hogy a föld felett utazók nem hajtják le a fejüket? Na és aztán a lift! Akár fölfelé, akár lefelé megy, az emberek azt se tudják, hová rejtsék tekintetüket. A metró viszont hasznos: néhány perc alatt órákat lehet nyerni vele. Mondjuk, abban a néhány percben totál out vannak, az életidő behorpad, átmegy mínuszba, nem tudom, ezt el tudjátok-e képzelni, innen mindenesetre tisztán látszik a horpadt idő. Csak nehogy ti is elintézzétek a dolgot azzal, amit ilyenkor szoktak mondani az emberek: valamit valamiért.

A Moszkva tértől kisbusz visz fel a Várba, macskaköves meredek utcákon, és ott fent már van tér, kilátás Dunával, Parlamenttel, a Széchenyi Könyvtár meg tiszta öröm. Nagy termek szabad polcokkal, a polcokról évek óta keresett könyvet vehet csak úgy le az ember, és leül egy asztalhoz, felkapcsolja a kis asztali lámpát, körülötte szintén olvasnak, mi lehet jobb ennél? Meleg van, világosság, könyvek és emberek. Anja nem értette Esztert, miért rémült meg egyszeriben ettől az életformától, annyira, hogy egy céghez szerződött, észbontóan nagy fizetésért. Pedig igazán érthette volna, mert beszélt egy kicsit a dologról, csak Anja nem jött rá az összefüggésre: hogy van egy csoporttársa, aki minden napját itt tölti a könyvtárban, senkije nincsen, így ha egyszerre mennek ki szünetre, lecsap az emberre, kikérdezi, és óhatatlanul elmondja, hogy ő nála mennyivel többet ért már el, mosolyog, s közben árad belőle a savanyú magány. Anja tudta, kiről van szó, és menekült is tőle ugyanúgy, mint mindenki. Most is ott volt a lány a könyvtárban. Anja egy másik olvasóteremben keresett helyet magának.

A büfében egy kolozsvári lánnyal találkozott, Ildikóval, aki már egy éve Budapesten tanul. Anja a katakombából ismerte, megörült, végre valaki, akinek elmondhatja, mennyire nem érti ezt a várost, vagy mit is. Ildikó azt nem értette, miről beszél Anja, annyi jó hely van itt, pénteken például pizzázni megyünk, na és ez a könyvtár... Hát persze, a könyvtárt értem, válaszolt Anja, és azon tűnődött, Ildikó vajon tényleg nem fogja fel, hogy most szeretne kicsit beszélgetni vele, vagy ha már ezt nem lehet, mert el kell mennie valahová, akkor miért nem hívja el őt is abba a drágalátos pizzázóba péntek este, még ha ő akkor nem is ehet. És az előcsarnokban azok a nagy bőrfotelek, ecsetelte tovább Budapest szépségeit Ildikó, azokba a bőrfotelekbe csak úgy bele lehet huppanni! Mi műanyáknak nevezzük őket, tette hozzá, és már búcsúzott is: szia-szia. Anja fölment a széles lepcsőkön, s az első emeleti előcsarnokban óvatosan beleült az egyik műanyába. Kemény volt és hideg. Inkább visszament a könyvéhez és a lámpájához.

Az emberek képesek a könyvekben is embereket keresni.

(Moszkva tér, aluljáró)

– Sziasztok, van egy fél percetek?

– Hát...

– Talán érdekelne titeket, nézzétek, a Bhagavad-Gitá, teljes szöveg, és ilyen olcsón sehol nem kapjátok meg, szükségem van pénzre...

– Mennyiért adod?

– Egy rongy az egész.

– Dani, szerinted ez rendben van, mármint a fordítás elfogadható?

– Azt hiszem, igen.

– Akkor megveszem.

– Biztos, hogy meg akarod venni?

– Persze, kettőnknek, jó? S ti egyébként is folgalkoztok vele a főiskolán, nem?

– Hát...

– Tessék, és köszönöm.

– Kösz, szevasztok!

(Szkandha mester)

Besötétedett, mire kijött a könyvtárból. A Moszkva téren találkoztak. Dani buddhista estre hívta el Anját, a híres Szkandha mester lesz ott. Újra metró, végig, az Örs vezérig, persze lényegesen elviselhetőbb ketten utazni, mint egyedül. Majd autóbuszra várni, aztán egy lakótelepen megtalálni egy címet, fölmenni a lépcsőkön a kivilágítatlan lépcsőházban, bekopogni egy ajtón, amin egy mandala-rajz van, más semmi –

Nem nyitott ajtót senki. Dani lenyomta a kilincset, nyitva volt. A kicsi előszobában néhány cipő, meg kabátok, hát igen, itt a cipőt természetesen le kell húzni, gondolta Anja. Levetette hát cipőjét, mellé tette a táskáját, és bementek a szobába. A többiek már elhelyezkedtek a földön, igaz, csak egy ember ült lótuszban, mindenki más sima törökülésben. A szoba semmivel sem utalt buddhista szertartásra, a bútorzat otromba szekrénysorból állt, az ablaknál televízió, a földön műperzsa. Szkandha mester már megjött, ott állt a tévétől srégen balra, mellette is állt valaki, aki rejtélyes módon tangóharmonikát tartott a kezében. Dani és Anja leültek a földre. Szkandha mester szemmel láthatóan helybéli volt. Járt Tibetben, súgta Dani Anja fülébe. Nehezen lehetett elképzelni róla: kék frottír zokniban, gyűrött sötét színű szövetnadrágban, rombuszmintás pulóverben, pocakosan álldogált, várván a lótuszban ülő házigazda jelére, hogy elkezdheti, pár szál, hosszúra növesztett zsíros haja keresztülfésülve kopasz fejebúbján, arcán az értelem, szellem legkisebb sugara nélkül. Anja körülnézett. Vagy a mesterre szegezték várakozó tekintetüket a többiek, vagy maguk elé néztek, egymásra senki. Ezek az emberek itt nem is ismerik egymást, gondolta. Aztán a tangóharmonikás rázendített. Mikor elhallgatott, a mester kezdett felolvasni egy könyvből. Újra a tangóharmonika. Anja fészkelődni kezdett. Dani ránézett, s mondta, gyere, menjünk. Próbáltak nesztelenül fölállni, kilépkedni. Kint, az előszobában éppen akkor érkezhetett egy nő és egy hét év körüli kislány, a nő a fogasnál pakolt valamit, bizonyára a házigazda felesége. Anjáék köszöntötték őket, a nő alig észrevehetően bólintott.

Nem tudtam, hogy ilyen lesz, már voltam itt egyszer, és akkor Szkandha mester olyan igazi volt, ami átlelkesít, mondta Dani mihelyt kint voltak az utcán. Most mintha nem is ő lett volna. Biztosan nem ő volt, válaszolt Anja.

(mindent én)

Persze itt vannak megint vagy ezren, senki nem kérdezi, ez mibe kerül nekünk, Sanyi, amióta belehabarodott ebbe a buddhistáskodásba, már nem is keres munkát, mindent én csináljak, ez vajon benne van az ő vallásos magasrendűségükbe?, a gyereket is én viszem-hozom, ő meg csak ül a lótuszban, mennyire elegem van az egészből, s holnap az utolsó nap, hogy a gázszámlát kifizethetem, csak tudnám, miből, semmit nem veszek a legszükségesebbeken kívül, hát élet ez? Mások meg itt nyugodtan ülnek a nirvánában, lám, egy egészen jó bőrtáska, mert van, akinek telik ilyesmire, és egész szép összeg van benne, gázszámla oké, plusz cipő a gyereknek, már rég ki kellett volna cserélni. Ezek meg minek jönnek ki?, még mosolyog is a kis nő, mint egy fakutya, ráadásul az övé a táska, hát csak menjenek, senki nem tudja rám bizonyítani, hogy én voltam, na nyomás, Patrícia, vacsora és lefekvés.

(siker)

Anja most kortárs szimfonikus zenét hallgat a rádión. Ez bezzeg tetszik neki, pedig dunsztja sincs hozzá. Aztán beszélgetés következik, egy zeneszerzőt meg egy zongoraművészt interjúvol egy riporter. A Korai siker című műsor megy, ahogy ez az első kérdésből kiderül. Az interjúalanyok a húszas éveik végén járnak, de már világszerte ismertek, ez is az első kérdésben van benne. Milyen érzés a gratulációkat hallgatni koncert után?, kérdezi a riporter. Hát, attól függ, mondanak-e valamit... a gödzseeb, gödzseeb-tól kiráz a hideg, válaszol egyikük, végigjátszott az ember egy Sztravinszkijt, s akkor jönnek, hogy gödzseeb, gödzseeb, gödzseeb. Az (ezek szerint) zongorista nagy élvezettel ejti ki – afroamerikaiasan – a „good job“-ot; a zeneszerző azt mondja, őneki ezt még nem mondták. Biztosan nem adtál elő Amerikában, gödzseeb, gödzseeb, szól közbe újra a zongorista. Velem megtörtént, veszi vissza a szót a zeneszerző, hogy senki, az égvilágon senki nem jött oda a koncert után gratulálni. És az milyen érzés volt?, így a riporter. Életem mélypontja, mondja a fiatalember, de anélkül, hogy túl nagy szünetet hagyna, folytatja: senki, de senki, egyik nyolcvanéves öregasszony sem jött oda, ahogy máskor szoktak, hogy elmondják, mire emlékezteti őket szerzeményem. Nevetés hallatszik, majd jön a következő kérdés: foglalkoznak-e ők saját promójukkal. A zongorista hangja: muszáj, nem is keveset. Ha például évente nem fotóztatja újra magát a legmenőbb fotóssal, à 2000 euró/óra, akkor kikerül a játékból. A web-site-ja is eléggé „crazy”, kitűnő web-dizájnerrel dolgozik, aki totál belelkesedett egy ötletétől, s most nem számít, hogy nem funkcionális, de gyönyörű: ugyan a hangokat reklámozza, de csak látvánnyal, az emberek totál paffok lesznek, mert a kép hihetetlenül trükkös, de a hangot már meg kell rendelni, szóval a kottából indul az egész, néhány vonal, de átalakul egy fává, nővé, várossá... Anja már régóta nem figyel a rádióra, az öregasszonyokon gondolkodik: hogy kerülnek oda egy ilyen koncertre?, kik lehetnek?, s őt tulajdonképpen érdekelné, mire emlékezteti szerzeménye az avantgárd öregasszonyokat.

(dönteni)

– Mondd, Lili, mi történt?

– El kellett jönnöm Kolozsvárról, Anja, ennyi az egész.

– De hogy kerültél kórházba?

– Kimerülés, volt két hét, hogy egyáltalán nem tudtam aludni, túldolgoztam magam, és azonkívül is...

– Azonkívül?

– Ahogy szokott lenni: részint alkati kérdés, részint minden összejött.

– Nem gondoltam volna. Miért nem hívtál fel...

– Most már oké. Csak el kellett jönnöm. És anyám abszolút mellém állt. Szerencsém is volt, viszonylag olcsón kibérelhettem ezt a lakást, nem is gondolod, mennyit számít, hogy itt vagyok a Pannónia utcában, s nem, mondjuk, a XXIII. kerületben,  nem kell százszor meggondolnom, este kimenjek-e valahová. Nagyon szeretem: figyelted, hogy egyetlen fala sem merőleges egymásra? És végre olyan emberekkel dolgozom, akik nem akarnak átverni, kemény a munka, de megfizetik. Ki tudom számítani magam. Otthon szinte ingyen dolgoztam, lelkesedésből, és ezt most se bánom, de még így is állandó feszültség... Alig van ember, aki ép bír maradni ilyen zavaros, merev, de szeszélyes közegben, mint amilyen a miénk... Nem szeretnélek befolyásolni, de nem gondoltál arra, hogy te is átjöjj?

– Megfordult a fejemben, kinek nem.

– El kell dönteni, ennyi. Persze nekem egyértelmű volt: vagy eljövök, vagy összecsapnak fölöttem a hullámok.

– Igen, értem...

(Dani szaga)

Csak már lennék otthon. Nem érzem, mi van Danival, mi van velünk, egyáltalán nem érzem, kiáltanom kellene, hogy eljöjjön a buszmegállóba elbúcsúzni legalább, nyolc óra utazás, közben meg nyilván szólni fog a Danubius Rádió, nem kérhetem meg, hogy kikapcsolják, mert a többi utas meglincsel, ghááááá, ezt a hangtalan hangot itt bennem talán meghallja, egyszerűen nem volt kedvem megkérni, jöjjön el reggel elbúcsúzni, olyan messze is lakik, de még csak azt se említettem, mikor indul a buszom, még jó, hogy megvan az oda-vissza jegyem, mert a kéthavi ösztöndíjam eltűnt a táskából, csak ott tettem le, azon a buddhista szeánszon, most már mindegy, jogos, mit kerestem én ott, nem kellett volna odamenni, de ha ez ilyen tiszta, akkor mi van Danival, legalább látnám még, mielőtt hazamegyek, legalább elmondhatnám neki... létezik?, ő az. Eljött, ott vár az oszlopnak támaszkodva. Meghallottad a hangom?, hát persze, válaszol mosolyogva, és nem tudom, most könnyebb vagy nehezebb, képzeld, az este vettem észre, miután nagynénémhez megérkeztem, hogy eltűnt minden pénzem, nem tudom, miért mondom el neki, de igen, tudom: gyengeségből. Kérdi, sok pénz volt-e, hát eléggé, kéthavi ösztöndíj... állítsd már le magad, gondolom magamban, ennyire gyengének nem szabad lenni. Valahogy sikerül is, és mondom, nem nagy vész, megoldom. És meg is fogom oldani, az már jó kiindulópont, hogy nem Tamás pénze volt. Most már menj, Dani megölel, vigyázz magadra, kicsim, mondja, én meg beülök a kisbuszba, várom, hogy menjünk már. Még vár egy utasra a busz, nahát, csak nem Kriszta az?, de igen, régóta nem láttam, ide rohan, jó lesz vele utazni Kolozsvárig, teszi be a hátizsákját a csomagtartóba, és Danival beszélget – nem is tudtam, hogy ismerik egymást. Szia, de jó, hogy te is ezzel jössz, köszön Kriszta, s kissé előrehajol, hogy levehesse bőrdzsekijét. Nem lehet igaz, ez Dani szaga. Mindenféléről csevegtek, míg Kriszta bocsánatot nem kért, de muszáj aludnia, zűrös éjszakája volt. Anja Kriszta egyenletes lélegzését hallgatta, és a Danubius Rádiót.

AJIN

(késő)

– Valami plusz mormogást hallani. Mikor kezdődött?

– Mielőtt megkérdezted volna.

– Mikor volt vége?

– Mielőtt megkérdezted volna.

– Miért nem vettem észre?

– Mert lefoglaltad magad a szavak jelentésével.

– S most mi legyen?

– Talán próbáld meg újra.

(gyönyörű fiú volt)

– Amikor megismerkedtünk anyáddal, én éppen egy szakítás után voltam, és ő is. Nagyon gyorsan ment az egész, három hétig sem „udvaroltam”, s összeházasodtunk.

– És te miért szakítottál?

– Hát a szülei, hogy így meg úgy, még fiatal a lány, tizennyolc éves volt, hogy várjunk még, de én már 28 voltam, hova várjak, családot szerettem volna.

– Apa, lehet, hogy az a lány még mindig téged szeret?

– Hát... lehet.

– És aztán?

– Tudod, anyádnak volt éjszakai műszakja is. Már felnőtt vagy, elmondhatom, ha nem hasonlítanál ennyire hozzám, egyáltalán nem volna biztos, hogy az én lányom vagy.

– De hát akkor miért nem váltatok el hamarabb? Még mielőtt megszülettem volna?

– Más idők voltak azok. Akár a munkahelyről is kirúghattak volna ezért. Aztán meglettél te, s miattad maradtunk együtt, végül is egész sokáig.

– Jobb lett volna, ha nem.

– Nem tudod, mit beszélsz.

– Vagy, ha már mégis együtt vagytok, megpróbáltok egy kicsit jobbak lenni egymáshoz.

– Ne hidd, hogy nem próbáltam. De anyáddal nem lehetett. Mindig fogadkozott, aztán tovább csinálta.

– De te tudtad, milyen nehéz élete volt, hogy szinte utcagyerekként nőtt fel...

– Kinek nem volt nehéz abban az időben. Akkoriban a gyerekkel nem úgy bántak, mint amit te kaphattál tőlünk.

– Azért anyának mégiscsak más volt: szülők nélkül...

– Tudom, tudom, ezért is bocsájtottam meg, de hát mindig újrakezdte. Egyszer nagyon sápadtan jött haza, jóformán beesett az ajtón. Hát akkor is én voltam a megértő. Pedig előre sejtettem, miféle baja lehet. Lesegítettem a kabátját, leültettem. Alig tudott megszólalni. Végül csak annyit mondott: csúnya volt, nehéz volt, gyönyörű fiú volt. Látod, akkor is én voltam az, aki próbálta megnyugtatni, más férfi ilyen helyzetben nem kérdezget, míg lassan-lassan elmondja a felesége, hogy öthónapos magzatát kapartatta ki.

– A testvéremet.

– Á, nem tőlem volt, még jó, hogy így intézte a dolgot. Már csak az hiányzott volna, más pasas gyerekét nevelni.

– A testvérem.

– A testvéred, a testvéred, mit kell így túlreagálni a dolgot... Azt hittem, lehet veled beszélni felnőttként. Egy magzat volt, kész, ennyi, hol a poharad, töltök még egy kis bort.

(egyre ritkábban)

A mai fiataloknak fogalmuk sincs arról, milyen volt régebb az élet. Hol volt a gyerek helye. Először is nem tegeztük sem anyánkat, sem apánkat. Alig mertük megszólítani őket. Hamar megtanultuk, hogy csak akkor beszélj, fiam, ha kérdeznek. Az embert a saját lánya sem érti meg. Édesanyámnak, mert csak így szólítottuk mind: édesanyám, nem anya, vagy anyuka, vagy „mutter”, mint ma. Édesanyámnak nem sok ideje volt a gyerekekre, nem is lehetett, annyi gyerekkel, egész nap mosott, vasalt, főzött, takarított. Mi, testvérek, egymást kellett neveljük. Édesapánkat jobb volt nem felbosszantani. Ritkán történt meg, de olyankor a nadrágszíjával vert minket. Mindenben elsők kellett legyünk: tanulásban, sportban. Ha valamelyikünk rossz jegyet kapott az iskolában, „szégyent hozott a családra”. Ma persze „meg kell érteni” a gyereket, én igazán meg is értem, de nincs miért túlérzékenykedni a dolgokat, az élet kemény, s ha ezt otthon nem tanulja meg, később sem fogja. Azért sem akartam több gyereket, hogy egynek legalább mindent megadhassak. És igazán nem panaszkodhat, mert mindig ő volt az első helyen. Ahol sok gyerek van, ott nem jut. Persze nem a majomszeretetre gondolok, az anyja csak azt tudta, kényeztetni. Engem akkor csókolt meg édesanyám, ha búcsúztunk, vagy valami versenyről hazamentem. Persze mindenkit „meg kell érteni, meg kell érteni”. Azt is, hogy félrebaszik, mert szegénynek nehéz gyerekkora volt. Kinek nem volt nehéz a gyerekkora. Pokollá teszi az életem, de semmi baj, még őt kell sajnálni. Képtelen volt valamiről is lemondani. Persze, mert neki nem voltam elég. Egy búgó férfihang, s már el volt olvadva. És még csak nem is válogatott, még a szomszéddal is kikezdett. Soha nem volt neki elég. Ha elgondolom, hogy Anja akár örökölhette volna a természetét... de nem, komoly lány, szeret olvasni, most már sínen van, néha ugyan hisztérikus, de egyre ritkábban tör ki. Mit is várjon az ember valakitől, akinek olyan anyja van. Tiszta szerencse, hogy ő hozzám hasonlít.

(Tarzan)

Tiszta szerencse, hogy szombat estére hívta meg vacsorára az apját, s nem péntekre. Amilyen makacs, képes lett volna nem enni. Nem tudom, miért csinálja, de most már elég régóta. Nem érdekel, ha nem eszik, az ő baja. Legalább tartja az alakját. Soha nem adja magát teljesen. Nem jó ez az egész. Nem kell vele foglalkozni, annyit azért nem ér meg. Hat– vagy hétéves lehettem, amikor elkezdtek viccelni azon, hogy Tarzan a szeretőm. Tarzan egy nyomorék cigányleányka volt. Fogalmam sincs, miért hívták Tarzannak, lehet azért, mert fel tudta húzni karból magát a fákra. Mankókkal járt. Anyámék is vele idegesítettek. Ha megláttam, elfutottam. Lehet, hogy egyszer szóba álltam vele, s ezért szálltak rám. Amikor nagyobb lettem, mondjuk tíz-tizenkét éves, és láttam, ezt az egész szégyenteljes és frivol ügyet nem lehet megúszni, azt találtam ki, csak a legszebb lányok fognak érdekelni. Az osztály legszebb lánya, az iskola legszebb lánya, a város legszebb lánya. Plusz apám lényeges szempontja: a mellméret. Bori ilyen volt: magas (nálam, egy ideig, magasabb), szőke, iszonyúan jó mellekkel. Folyton rá gondoltam. Ő is rám, azt mondta, de ha Alain Delon jönne érte, akkor menne. Jesszus Mária, Alain Delon! Ezek ilyenek? Szóval nem érdemes komolyan venni őket, ezt viszonylag hamar megtanultam. Ez az alaindelonos évekre rá is vissza-visszatért hozzám, nem mondom, mert jó volt az ágyban, de aztán kapott magának egy gazdag svájci hülyét, s feleségül ment hozzá. Anja nem az a szexbomba, de nem is néz ki rosszul, s gondoltam, legalább lesz egy kis nyugalmam. Nahát ennek lőttek. Bár amilyen sápadt és szótlan mostanában... Biztos vége a lávsztorinak. Nem értem, hogy kezdhette el egyáltalán. Tudhatta volna.

(legalább volna)

Honnan tudhattam volna, hogy pont ezzel a busszal megy vissza. Eltűnt a pénztárcája. Biztos, megfordult az agyában, hogy én vettem el. Nem, azért ez nem, egyáltalán nem nézett kutakodva, és nem is várt semmi választ tőlem. De akkor minek a fenének hozta szóba egyáltalán. Csak ez hiányzott. Miután olyan hülyén viselkedett a buddhista esten. Nehogy valaki ne vegye észre, ő mennyire fölötte áll az egésznek, s mennyire megveti azokat az embereket. Velem igyekezett udvarias lenni, de ez az, amitől a leginkább falra mászok. Nem tudom, mit lát bennem. Ennyi vagyok, hiába erőlködünk. Nincs miért megjátszanom magam. Valami hangról beszélt, hogy meghallottam, s azért jöttem ki az állomásra. Hogy lehet valaki ennyire elszállt? Még hogy meghallottam volna a város túlsó felében az ő nyöszörgését. Vagy „megéreztem”. Ilyet is csak egy nő képes mondani. Kijöttem, hogy megcsókoljam a nőt, aki adott végre egy rendes éjszakát. Egész éjszaka, döbbenetes, mennyit számít, ha tapasztalt nővel van az ember. Éva is sokat tud, de Kriszta bámulatos. És fáradhatatlan. Anja ezt úgysem értené. Egy éjszaka, ennyi. Nem fog szólni semmit, de attól tudja, lehetetlen, hogy ne látta volna, hogy Kriszta megcsókolt, mielőtt fölszállt a buszra. Mindegy. Sikerült elérnie, hogy mocskosnak érezzem magam. Persze ő nem akarta, ő nem csinált semmit, tiszta véletlen, hogy ugyanazzal a busszal utazik, amelyikkel Kriszta. Mit csináljak, most mit tudjak csinálni. Megtörtént, kívántam, ő is kívánt engem, kellett, jó volt, ennyi volt, miért kell ebből ügyet csinálni. Nem mondana semmit. Jobb lenne, ha mondana. Ha kiabálna, ha megütne. Mint anyám. Apámat. Akkor legalább volna valamiféle homályos feloldozás.

(a személyiség rejtett struktúrája)

Homályos ügy. Kati. Nagyon fiatal még. Olykor még idegesít is, de hát leginkább fölzaklat. Mintha mindenkit túl akarna licitálni értelmességével és fölkészütségével, ami, finoman szólva, contradictio in adiecto. Mindenről van véleménye, s ezt haladéktalanul tudomására is hozza minden jelenlévőnek. Tulajdonképpen, magamnak bevallhatom, kínos nekem, ha kitátja a száját társaságban. De hát senki nem tudja, hogy valamiképpen összetartozunk. Nem is viszem sehová magammal, csak Tamásékhoz. Tamásnak nem kell magyarázkodnom. De eddig és nem tovább. Kati el van varázsolva, állandóan rajtam csüngne. Persze, állandóan: két hónapig, aztán hallgathatnám az egyre kurtább válaszait. Miért?, „csak”, ezt nagyon bírják mondani, „csak”, csakhogy nekem ehhez már nincs kedvem. Most még nem ez van, de nincs miért áltassa magát az ember. Van némi esély talán, hogy ne így történjen, hogy ne a holtbiztos következzen be, van Kati személyiségében valami azontúl is, mint amit le tudok vezetni a mostanáig óhatatlanul fölgyűlt emberismeretemből, valami megmagyarázhatatlan a szemében, amikor öntudatlanul elmereng. Vagy amikor alszik. Nagyon sokféleképpen alszanak az emberek, ilyenkor a személyiségük rejtett struktúrájából látni meg valamit. Na ez az, a személyiség rejtett struktúrája, amivel nincsen tisztában a legtöbb ember, ezért el is árulja azt: saját magát. És engem, aki őt szeretem, őt, nem a szerepjátékait. Hogy Kati valóban kíván engem, ez, bár nem magától értődő, mégsem megjátszás, tudom, a testnek nehezebb hazudni. S hogy én mennyire kívánom őt, uramisten, olyan jó még csupán csak rágondolni is az illatára, a hajára, a hajlataira, meleg, nedves hajlataira. Nem akarom elveszíteni. Nem akarom elveszíteni, de hát ez elkerülhetetlen, még akkor is elkerülhetetlen volna, ha fölbontanám a házasságom, és elvenném őt, akkor legfönnebb együtt veszítenénk el azt a derűt, bátorságot, amit annyira szeretek benne. A bőréről, melle állagáról, pinája illatáról nem is beszélve. Síelni pedig jó.

(Beck Gyuri)

Jó, hogy megtelt a színház, remélem, Lacika fotózik, s nem cigizik valahol a takarítócsajokkal, kell az anyag a pályázati beszámolóhoz, úristen, mennyire unom azokat a beszámolókat, Judit persze megcsinálja a nagyját, de egy csomó papírt nekem kell előbogarásznom... no nézd csak, miből lesz a cserebogár... szavalni ugyan nem tud, de már jó kis alakja van... és jól választotta a verset, Wass Albert, ettől itt mindenki összepisili magát, hát szép is, meg mennyire igaza van, kurvára nehéz az élet így, hogy évszázadokon át csak elnyomtak minket, s még hazafelé vásároljak is be, egy ilyen nap után, mert Manyi egész nap ki sem mozdulhatott, a kicsinek magas láza van, persze ne is mozduljon, csak hát én esem össze, ilyenkor miért nem tudja hívni az anyját, hogy segítsen, máskor persze ott rohad nálunk egész nap, nézik az idióta sorozataikat, de ilyenkor, mikor szükségünk volna rá, se kép, se hang... de mit röhögnek ezek itt a hátam mögött, na persze, ki más volna, attól, amiért kicsivel műveltebb a nagy átlagnál, még nem kéne ilyen fenn hordja az orrát, ezek a gyerekek mindent megtesznek, hogy szépen elmondják a verseket, na jó, régi versek, nem olyan divatos érthetetlen szarok, amilyet naponta százat tudnék írni, régebb az embereknek még voltak érzéseik, nem mint ma, mire hazaér az ember, már csak beesik a fotelbe, benyomja a tévét, és örül, hogy lyuk van a fenekén, remélem, hazaérek, mielőtt elkezdődne az éjszakai akciófilm, ilyenkor már semmi máshoz nincs agyam, persze nem sokat veszítek, ha lekésem az első tíz percet, csak már lennék otthon a sörömmel, bár persze szépek ezek a szavalatok is, csak hát nem bírok odafigyelni, tele van az agyam fölösleges információkkal, mindenre nekem kell odafigyelni, ráadásul a hátam mögött sugdosnak, jó, hogy legalább nem röhincsélnek, mióta úgy
rájuk néztem, ez is valami a mai világban, persze utána még a fogadás, valahogy szóba kell hoznom annak a hülye Veresnek az unakaöcsémet, persze most még nekem kell udvarolni, amióta úgy felvitte isten a dolgát, hogy szenátor lett, de a gyerek tényleg jól felkészült, jogot végzett, beszél idegen nyelveket, csak hát itt semmire nem mész ismeretség nélkül...

(Origenész)

Istenem, te Megismerhetetlen, te Egyetlen, te Végtelen, te Megtestesült Láthatatlan Gondolat, milyen nehézzé tetted az ember létét a földön, egyetlen reménységet hagyván néki arra, hogy méltóvá váljék az annyira áhított, de soha el nem ért közelségedre: a mártíriumot! Áldott legyen Szent neved, hogy Apámat arra méltattad, hogy vértanúhalálával a Te szentségedet megtapasztalja, és áldott legyél, hogy én, tizenhét éves fiatalemberként bátoríthattam tettében, nehogy az utolsó pillanatokban az elbukásra mindig kész test, a szolgaságba visszafordulni minduntalan hajlamos emberi lélek eltántorítsa őt. Te látod Uram, ki egyedül vagy, ki mindent a legkisebb részletekig ismersz, és jobban ismered lelkemet, mint azt én fáradságos küzdelemmel valaha is ismerni fogom, te látod hát Uram, milyen megpróbáltatásoknak vagyok kitéve testem tűnékeny vágyai miatt. És nincsen mellettem mesterem, az én drága Apám, hogy támaszom legyen. Ő bizonyára egyetlen szavával elcsitítaná bennem a tisztátalan gondolatokat, melyek rám támadnak, valahányszor ifjú tanítványomat meglátom, vagy rágondolok. Milyen könnyű volna, ha csak a nők látásával szemben kellene védekeznie a léleknek: hiszen azok alig valamiben is különböznek az állati lényektől. Életüket szolgaságban töltik, nincs fogalmuk a szabadságról, így a gerjedelem is könnyen leküzdhető. De Plutarkhosz sötét, értelmes tekintete, okos figyelme, érzékenysége a végtelen szabadságot idézi bennem. Nemcsak a teste vonz, nemcsak a teste, ugye, Uram?, hanem a lelke!, azt szeretem véghetetlen szerelemmel. Tudom, Uram, Egyetlen Úr, hogy vétkesek a gondolataim, hiszen előtted nem titkolhatom, az ifjú Plutarkhosz látásakor testem az, amin nem tudok úrrá lenni. Ó, bárcsak újra gyerek volnék, ki a szeretetet tisztán adja és kapja! Apám minden este, miután elaludtam, csöndesen ágyamhoz lépett, felhajtotta takarómat, és megcsókolta a mellem, mint a Szentlélek lakhelyét. Ó, bárcsak ugyanígy történhetne most is, vagy bárcsak ugyanezt tehetném én Plutarkhosz ágya mellett, anélkül hogy a legkisebb folt is eshetne szeretetünk tisztaságán. Bárcsak újra gyermek lehetnék! „Hagyjátok a kisgyerekeket, ne akadályozzátok őket, hogy hozzám jöjjenek, mert ilyeneké a mennyek országa.” Ezt mondtad, Uram, közvetlen előtte pedig, hogy „vannak eunuchok, akik anyjuk méhéből így születtek; aztán vannak eunuchok, akiket az emberek tettek ilyenné, és vannak olyan eunuchok is, akik önmagukat férfiatlanították a mennyek országáért” (Máté 19,12). „Aki meg tudja érteni, értse meg” – teszed hozzá. A Szentírás hármas értelmét csak az előrehaladottak érthetik, az egyszerű hívők belehalnának a jelentésbe – de itt Te magad mondod el az eunuch szó hármas értelmét, Uram. Az első a születésből fakadó, a természetes állapot; a második a külső, fizikai hatásból eredő; a harmadik pedig a belső indíttatásból fakadó, önnön testi vágyaimmal való gyökeres leszámolás a mennyek országáért. A Te Bölcsességed olykor azt rendeli el spirituális jelentésnek, amely egybeesik a betű szerintivel. Nagyon fáj.

PÉ

(hé!)

Unom már ezt az apokalipszist!