Most volna éppen túl a hetvenen – huszonegy éve halott –, és a gyorsan felejtő utókornak már alighanem magyarázni kell, hogy ki volt ő, Sorin Titel. Az irodalomtörténész (Dumitru Micu) Titel írói pályájának alakulását a már modern klasszikusnak számító költőéhez, Nichita Stãnescuéhoz hasonlítja. A román regény Sorin Titel által igazodott az európai avantgárdhoz; a narratív technikák elsajátítója, kombinálója egyaránt merített Kafka parabolavilágából, Joyce belső monológjából, a dosztojevszkiji oknyomozásból és a francia „új regényből”. Rövid pályájának útjelzője tizennégy kötet – novellák, regények, esszék. Még életében, kevéssel az eredeti után, két könyve jelent meg magyar fordításban, A fogoly hosszú utazása (a címadó kisregény és tizenhat elbeszélés, 1975-ben, a Kriterionnál, Kántor Erzsébet tolmácsolásában; A túlélés iróniája című, Domokos Géza válogatta mai román kisregények közé A fogoly hosszú utazása is bekerült, az Európa 1976-os kötetébe) és A madár és az árnyék című regény (Kolozsvári Papp László fordítása, Európa Könyvkiadó, 1981). Életének-életművének magyar vonatkozásai nem szorítkoznak e kiadói tényekre. Gyermekkorának, ifjúságának bánsági falvai és városai (Lugos, Karánsebes, Temesvár) nyitják szemét a világra; első zenei élményei például a lugosi református templom orgonájához kapcsolódnak, majd megismerkedése Ruha Istvánnal (jóval később) volt reá nagy hatással. A fiára emlékező apa leírja, hogy milyen jól érezte magát Sorin Titel Magyarországon és Lengyelországban, ahol az írókollégák szeretettel fogadták.

A mi ismeretségünk, barátságunk ugyancsak Lengyelországban kezdődött, 1969 novemberében, egy romániai (hivatalos) írószövetségi küldöttség tagjai voltunk, néhány feledhető társsal; az egyiket, az országos pártlapban, a Scînteiában is közlő, fontoskodó riportert hamar kineveztük besúgónak (a koncertek alatt is egyfolytában jegyzett!), valószínűleg nem tévedtünk. Összezártságunk (mint a fogolyé és kísérőjéé a kisregényben) a Bukaresttől Varsóig közlekedő vonatban, egy teljes napot elvevő vonatozás során, a hálókocsi közös fülkéjében kezdődött, s folytatódott több héten át a szomorú, esős-havas-latyakos lengyel őszben, kora télben, amit néhány jobb találkozás, színházi és főként filmélmény oldott. (1972-ben, az Utazás a gyökerek körül „Filmkockák” fejezetében talán sikerült valamit rögzítenem akkori hangulatunkból.) Hosszú beszélgetéseinkben sok minden szóba került, mindenekelőtt irodalom – közös kolozsvári ismerősök is, románok, magyarok –, színház, film, sok-sok film (nem tudtam még, hogy akadálypályává sikeredett egyetemi karrierjét a rendezői szakon kezdte, Bukarestben); arra viszont nem emlékszem, hogy direktben beszéltünk volna politikáról, azon belül 1956-ról.

Csak jóval az ajándékba kapott, 1973-ban, 1974-ben és 1976-ban valóban baráti ajánlásokkal ellátott köteteinek s a már halála után kiadottaknak a megismerése után kezdtem felmérni, hogy ez az év, ’56 neki mit jelentett. Mindjárt hozzáteszem, hogy az elhallgatások, a csupán homályos utalások hosszú ideig halála után is folytatódtak – szinte napjainkig érvényesülnek. Ha a Caiete Critice 1985-ös (1984. 1–2-es jelzetű!) kiadványában, a Sorin Titel emlékének, életművének szentelt fontos könyvben ezen nem csodálkozunk, annál inkább tehetjük a Clipa cea repede (Illanó pillanat) 1998-ból való kötetének, a csatolt (Elisabeta Lãsconitól származó) életrajzi összeállításnak végigböngészése során. Itt ugyanis az 1955-ös évhez kapcsoltan olvashatjuk, hogy összebarátkozik ismert írókká váló kollégákkal, Gabriel Dimiseanuval, Fãnuş Neaguval, Eugen Simionnal, Nicolae Veleával – és októberben (tehát 1955 októberében!) sor kerül a (bukaresti) diákok tiltakozó megmozdulásaira, ezt követően pedig a korra jellemző, bíráló és leleplező gyűlésekre; Sorin Titel visszautasítja a felszólítást, hogy ítélje el, árulja el legjobb barátját, mi több, nyilvánosan megvédi a diáklázadás élén állt Mihai Nicolaiét. Ezután, 1957 februárjában (!) exmatrikulálják a bukaresti bölcsészkarról, a diákfegyelem megsértése címén.

Világos, hogy 1956 októberéről van szó – a magyar forradalom romániai (nem csupán Kolozsvárig és Temesvárig, hanem Bukarestig is ható!) kisugárzása éri el a román diákokat. Ennek már szakirodalma van. Ioana Boca könyvében (1956. Un an de rupturã. Bucureşti, 2001) leírja a bukaresti egyetemen 1956. szeptember 27-én sorra került IMSZ-gyűlést, a diákok életkörülményeiről elhangzó éles kritikát s az ezt követő intézkedéseket, amelyekről a Román Munkáspárt Központi Bizottsága (!) határozott. Sorin Titel is az elmarasztalt bukaresti egyetemisták közé tartozott; az október 19-i, illetve 21-i újabb IMSZ-gyűléseken nyilvános megrovásban részesült, a pártvezetés azonban nem tartotta elég szigorúnak a büntetést, másokkal együtt az ifjúsági szervezetből való kizárását rendelte el. Ezt követte aztán a kizárás az ország összes egyeteméről.

A Sorin Titelt érintő részletek a Caiete Critice idézett számából is összerakhatók. A tisztelgő pályatársak némelyike súlyának megfelelően kitér e mozzanatra, anélkül persze, hogy pontosan néven nevezné az eseményeket. Eugen Simion (ma Románia Akadémiájának elnöke) a nyomasztó évtized szigorú körülményeit említi, amelyek között a „modernista”, tehát eleve gyanús ifjú, másokkal együtt, a szellemi szabadság jegyében viselkedett (1956–1957 körül), amiért durván eltávolították a fakultásról; Sorin Titel elmeséléséből tudja, milyen cinikusan viselkedett vele szemben a dékán; miután a bukaresti egyetemről kizárták, Kolozsvárt iratkozott be – Mircea Zaciu segítségével –, de nyomon követték (az „illetékesek”), és innen is eltávolították. Egy másik emlékező (Zina Molcuþ) megjegyzi, hogy a negyedéves egyetemista bukaresti kizárására vonatkozó utalások volnának talán a legfontosabbak, de az „adott tér” nem teszi lehetővé a részletezést (Titel apjának adataira utal); beszél viszont arról a megalázó helyzetről, amelyben az exmatrikulált és az érdekében eljárni próbáló érezte magát. 1957-től 1961-ig tartott ez az időszak, akkor végre megengedték – itt Mihoc akadémikus neve tűnik fel –, hogy Sorin Titel levelezési szakon fejezze be egyetemi tanulmányait. 1964-ben tehette le az államvizsgát, Bukarestben.

A legkövethetőbben valóban Sorin apja, Iosif Titel életrajzi emlékezésében találjuk meg a karánsebesi líceum abszolvense ötvenes évekbeli kalandjainak leírását: a filmművészeti rendezői szakán és a bölcsészkaron (párhuzamosan) tett sikeres felvételi vizsgától számítva, a rendezéstől történt korai (1955-ös) eltanácsoláson át a bölcsész évek félbeszakadásáig. Az okokat alighanem az apai emlékezés is „finomítva” adja elő, az ösztöndíj-kifizetés késése miatti elégedetlenséget és egy „jótevő” (fel)jelentését említi, ezután következtek „azok” az IMSZ-gyűlések (az ifjúsági szervezet számonkérő gyűlései), ’56 novemberétől 1957 márciusáig (februárig vagy márciusig? az adatok nem egyeznek), Sorin Titel exmatrikulálásáig. De ez és ami utána következett, olvasható a Melankólia című, befejezetlenül maradt regényben.

Titel – és az önéletrajzi ihletésű regény hőse – 1956 után nem került börtönbe (mint például prózaíró társa, Alexandru Ivasiuc vagy a iaşi-i történész, Alexandru Zub), de a lefojtottság és kiszolgáltatottság éveit, a megaláztatásokat, a fenyegetettséget mélyen megélte és hitelesen, belülről ábrázolta. (Kihallgatások című novellája a Melankólia előképének tekinthető.) ’56 irodalmának figyelemre méltó része ez a regény – ha nem is éri el Sorin Titel legjobb műveinek esztétikai szintjét.

(S. T. életpályájának kolozsvári vonatkozásairól még annyit, hogy amikor ő itt próbálkozott az egyetemen, és – 1958-ban – a Tribunában is közölni kezdett, a lapnál olyanok voltak a hangadók, mint Dumitru Mircea és Teofil Buşecan, az írói-szerkesztői szürkeség és a dogmatizmus korra abszolút jellemző képviselői, az abszolút hivatalos tekintélynek pedig írószövetségi vonalon Nagy István számított. – Egy 1985-ben közölt interjúban Sorin Titel beszél arról, milyen kínt jelentett számára az iskolai kötelező olvasmányként előírt regény, A legmagasabb hőfokon és Davidoglu drámája. – Romulus Rusan emlékezik a Caiete Criticében ezekre a hónapokra-évekre.

Mi akkor Sorin Titellel nem találkoztunk. Az én diákkori, 1956–58 közti emlékeim a Bolyai Egyetemhez, a mi közvetlen dolgainkhoz kötődnek.)