Kiáltó szó. Kós Károly emlékezete

Ha valaki regényt akarna írni az erdélyi magyar irodalom első fél évszázadáról, valószínűleg Kós Károlyt tenné meg főszereplőnek. Nemcsak életútja, személyisége, egyénisége is megkönnyítené a képzeletbeli regényíró dolgát. Sokoldalú ember. Az írás melletti hivatalvállalás persze nem különösebben rendkívüli, a két világháború közötti erdélyi írók sem tudtak volna megélni pusztán írásból: többnyire tanárok, újságírók, ügyvédek is. Kós pedig: építész, mérnök, képzőművész, nyomdász, könyvkiadó vállalatot (Erdélyi Szépmíves Céh), képzőművész társulást (Barabás Mikós Céh) hoz létre, újságot (Kalotaszeg) alapít és ír, pártot szervez, gazdálkodik. Talán a csaknem húsz évvel fiatalabb Balázs Ferenc volt még ilyen sokoldalú, tehetségét hol ilyen, hol olyan csatornákon keresztül megnyilvánító ember. Csakhogy Balázs Ferenc naiv, idealista, akiből óhatatlanul saját eszméinek mártírja lesz, Kós Károly viszont józan, gyakorlatias, építkező ember. „A gazda.” Ő maga adta ezt a címet a hetvenéves Bánffy Miklóst köszöntő írásának. Amikor az ünnepi Erdélyi Helikon-számba Kós nem az író, a politikus, a színpadi szerző, hanem a gazda (gazdálkodó)-Bánffy portréját rajzolja meg, ahogy már ilyenkor lenni szokott, egy kicsit önmagáról is beszél…

Magas kort ért meg (1883-ban született, 1977-ben halt meg), és élete végéig aktív résztvevője volt az erdélyi kulturális és közéletnek. (Az utolsó időkben persze inkább a partvonalról, ekkoriban nem publikál, hanem beszélget, levelez. De nyolcvan körül még új, a Kolozsvári testvérek és a tizennegyedik századi Kolozsvár életét feldolgozó, végül befejezetlenül maradt regényén dolgozik.) Pályája a végnapjait élő Monarchiában indult, majd két világháború után kétszer is arra kényszerült, hogy gyakorlatilag a semmiből újrakezdje az életet. Motorja, „viharügynöke” (Ligeti Ernő jellemzése) a Trianon után kialakuló erdélyi magyar

kulturális és közéletnek, fontos, bár mindvégig háttérben maradó figurája a második világháború idején az 1940-es bécsi döntés értelmében Magyar-országhoz csatolt Észak-Erdélynek. 1945 után rövid ideig a Magyar Népi Szövetség megyei elnöke, majd nemzetgyűlési képviselője, egyaránt része van hivatalos megbecsülésben (állami kitüntetéssel, jubileumi számokkal, bemutatókkal ünneplik kilencvenedik születésnapját) és nevének post mortem meghurcoltatásában, műveinek betiltásában.

„Szinte regényfigura ez a Kós, aki hébe-korba felpattan és busa tatár arcával, szájába lógó bajuszával beletekint a keleti távolba”– írta Kós Károly ötvenedik születésnapjára készült köszöntőjében Ligeti Ernő. A Kós Károly emlékezete című kötet mintha a Ligeti-megfigyelés szellemében állna össze: a (szinte) regényfigura Kós Károly lehetne például egy töredékes, történelmi regény főhőse, ahol a cselekmény háttere (az adott történelmi kor) legalább olyan jelentőségteljes szerepet játszik, mint a szereplő a maga életének fordulataival.

Maguk a kortársak hajlamosak képekben gondolkodni, amikor Kósról vagy (irodalmi) munkásságáról beszélnek. A róla szóló írásokban feltűnően gyakran esik szó a szerző fizikai adottságairól (keleties vágású szemek, mélyen barázdált arc) és energikus viselkedéséről, szóljon az adott írás az életmű bármely szeletéről. Ezeket vagy legalábbis az ezekre való utalást különböző szerzők (a helikonista kollégáktól egészen Kányádi Sándor 1968-as verséig) fontos, megkülönböztető jegynek tüntetik fel.

A kötet az Emlékezet című („oktatási segédtankönyveknek” szánt) sorozat szerkesztési elveit követi: Kós Károly 1969-ben keltezett önéletrajza vezeti be az öt nagyobb tematikai egységbe csoportosuló, az életművet lineárisan haladó narratívába formáló írásokat és az írások közt időnként elbújó képanyagot.

Írókat, költőket bemutató sorozatról lévén szó természetesen Kós Károly irodalmi, kulturális tevékenységére összpontosít, építészi, képzőművészeti munkásságát csupán érdekes adalékként kezeli. Kós 1931-ből származó vallomásában (Hogyan lettem építészből író?) a véletlennel, kényszerítő anyagi körülmények nyomásával magyarázza íróvá válását: „le voltam sújtva, mert kitűnt, íme, hogy reám, aki végeredményben képzőművész voltam, nincsen szükség itt Erdélyben, de reám az íróra, aki tényleg nem voltam író, számítanak.” (54.) Kós munkásságának ez a szelete azonban szinte visszatérő alapmotívumként mindvégig jelen van írásainak recepciójában. Prózájának szűkszavú, enyhén archaizáló, kalotaszegi népnyelvre építő sajátos, szikár nyelvhasználatát, szövegeinek erős képiségét a kortárs recepció következetesen képzőművészi-építészmérnöki képzettségéből vezeti le, s ez a szemlélet hagyományozódik tovább. (Láng Gusztáv hívja fel a figyelmet arra, hogy ez a tömör, rövid mondatokra épülő, elliptikus prózanyelv hasonlít ugyan a balladákéhoz, de kialakításában minden bizonnyal a Kós által nagyra becsült Gárdonyi is hatott.)

A Sztánai műhely című első rész Kós Károly családi, illetve sztánai emlékezetben megőrzött alakját és munkásságának korai, a trianoni döntést megelőző szakaszát vázolja fel. Teljes terjedelmében közli a Kiáltó szó Kós által írott részét, és Ligeti Súly alatt a pálma című irodalomtörténetéből a röpiratra vonatkozó fejezetet. A röpirat a két világháború közti szellemi élet egyik „alapító dokumentuma”, amire az irodalomtörténet-írás gyakran hivatkozott ugyan, de a nagyközönség a közelmúltig csak nehezen olvashatta. (Akárcsak Ligeti könyvét.) Nagy György tanulmányában szó esik Kós Károly egy keveset említett, mert témájánál fogva az életmű egészébe nehezebben illeszkedő munkájáról, a Sztambul című Konstantinápoly-monográfiáról, amelyben a keleti kultúráról és a törökségről szólván Kós már-már Edward Said Orientalizmusának egyes megállapításaira rímelő állításokat tesz. Problematikusnak, sőt módszertani hibának tünteti fel azt a Nyugat-centrikus gondolkodást, amely a Kelet fogalmához az „egzotikum” és a „barbárság” fogalmát társítja: „Kelet hatalmas kultúráinak […] méltatása mindig a nyugati kultúrák szempontjai szerint történik, az összehasonlító anyagot mindig a Nyugat szolgáltatja.”

A második rész (Erdély mindenekelőtt és mindenekfelett) a következő évtized története: a hangsúly itt elsősorban Kós transzszilvanizmusára esik, a Varju-nemzetség, az Erdély és a Kalotaszeg kritikai fogadtatásából hoz néhány szemelvényt. A harmadik rész (Írói jubileum Erdélyben) zömmel a Kós köszöntésére titokban szerkesztett, 1933/10-es Erdélyi Helikon-szám anyagából válogat, a negyedik (Az Országépítőtől az erdélyi Tiborcig) Kós Szent István-regényének, a regény dramatizált változatának bemutatóját, illetve a Budai Nagy Antal színpadi változatának felemás recepcióját példázza korabeli tanulmányokkal.

Feltűnő, hogy a kortárs recepció mennyire hangsúlyosan kezeli a szerző személyét sokszor magának az irodalmi műnek a rovására. Ennek egyik oka nyilván az, hogy a két világháború közötti erdélyi kritika (viszonylag kicsi, belterjes irodalmi élet jelenségeként) engedékeny, az esztétikai érvekre való hivatkozást többnyire veretes, szépen gördülő, erősen impresszionisztikus esszényelvvel helyettesíti. A kötet java részét kitevő kortárs recenziók, tanulmányok közt feltűnően kevés a problematizáló, nyelvi jelenségekre, cselekményszövésre, gondolatmenetre, tehát az írásra magára figyelő. Ilyen például Szekfű Gyula szakmai szempontokat is feszegető tanulmánya Kós Erdély című könyvéről, ilyenek Gaál Gábor helyenként piszkálódó, máskor valóban érdekes kérdéseket felvető recenziói az Országépítőről, illetve a Budai Nagy Antalról vagy akár Szabédi László Kós stílusának jellegzetességeit megvilágító recenziója (ugyancsak az Országépítőről). A jubileumi Helikon-számban közölt portréjában Makkai Sándor Kós kapcsán a transzszilvanizmus mibenléte felett elmélkedik, és némi iróniával állítja: „Az erdélyiség tulajdonképpen egy hit. Az Írás szavaival: »reménylett dolgoknak valósága és nem a látottakról való meggyőződés”. Kós Károly lehetőségeket tart valóságnak hit által. […] Ha valaki hisz abban, hogy Erdélyben sajátos múlt, sajátos kultúrák folytán a humánumnak egy különleges valósága rejtőzik, s ennél fogva ebben az országrészben a különböző fajú és nyelvű népek a nekik megadott keretek között szükségszerűen létre fogják hozni az életközösségnek egy új és viruló formáját, harmóniában és szeretetben, az csak még erősebb izzással fog ebben hinni, ha időileg ez a hite önámításnak látszik.” Makkai ezzel rátalál a Kós-életmű alapvonulatára: „Az erdélyiségnek ez a nem politikai, hanem tisztán szellemi és kulturális koncepciója Kós Károly életének és munkájának legmélyebb ihletője.”

Hogy Makkai észrevétele mennyire helytálló, abból is látszik, hogy a továbbiakban (amíg egyáltalán beszélni lehetett róla) Kós minden vitában makacsul kitartott transzszilvanizmusa mellett, akkor is, amikor ez nem számított időszerűnek. 1943-ban, a Termés Elvek, gondolatok címet viselő ankétjában az „erdélyi gondolat” érvényességéről beszél, ezt alátámasztandó újra felsorakoztatja a Kiáltó szóból ismert érveit, noha belátja, hogy az adott történelmi-politikai pillanat ezt „nem hagyja érvényesülni”.

A Kósról szóló írások jelentős része voltaképpen egy öntörvényű személyiség megnyilatkozásait rögzítő írói portré. Mintha a vele való találkozás kiváltaná a mesélőkedvet, a különböző szerzők egy-egy anekdotikus történetbe ágyazva idézik alakját, ki-ki a maga hajlama szerint: Móricz kedélyesen és gördülékenyen, Nyirő Úz Bencés felhangokkal, Otto Folberth kicsit érzelmesen, Molter Károly iskolai anekdotában. Még Dsida Jenő is legényesen vidám nyárikaland-történetet kerekít ki, okos lóval, eltévedt utassal és hajnalban a dolgozószoba mosdótáljában fürdőző varjúval.

A könyv utolsó fejezete a szerző saját kifejezésével élve az „aggkor”, az 1945 után megjelenő kötetek, a hosszú pálya lezáródásának története: tisztelgő írások a nyolcvan- és nyolcvanöt éves születésnapra, tisztelgő látogatások az idős írónál, önéletrajzi és interjúkötetének elő-, illetve utószava, temetési beszédek. A fejezet legizgalmasabb írásában Dávid Gyula az 1983-as Kós-centenárium betiltásának körülményeire, a cenzúra működésére, a Kriterion lejáratása, megszüntetése érdekében indított hadművelet összefüggéseire világít rá. Kevés szó esik viszont a Kós-életmű posztumusz recepciójáról, a kicsit is figyelmetlenebb olvasó azzal a benyomással maradhat, hogy a Kós-recepció a centenáriumra készült, majd betiltott szövegek megjelentetésével, 1990-ben voltaképpen lezárult. Holott az elmúlt évtizedben nemcsak szépirodalmi műveit adták ki újra, hanem egymásután jelentek meg különböző szakmunkák, forráskiadványok (pl. Kós Károly levelezése), ezekhez többnyire bevezető tanulmány, utószó is társul, amelyekből körvonalazódhat, hogyan olvassák ma, több évtizednyi távlatból Kós Károly munkáit.

A kötet tükrében Kós Károly „szinte regényfigura”, főszereplő, aki alig szólal meg. Talán szerencsés lett volna, ha több Kós-szemelvény olvasható a kötetben. Nem feltétlenül a viszonylag ismertnek mondható szépirodalmi munkáiból, hanem a lényegesen kevésbé közismert publicisztikákból, emlékiratokból, levelezésből. Az Emlékezet kötetek anyaga főként az adott szerzőről szóló írásokból kerül ki. A kritika elsősorban Kós Károly szépirodalmi, építészeti munkásságára figyelt, így éppen közéleti, részben publicisztikájában tükröződő tevékenysége szorul háttérbe, amely a nagyközönség előtt amúgy sem nagyon ismert. Egyik-másik írás utal ugyan Kós cikkekre, például a szerző diszkreditálásában kulcsszerepet játszó, a Keleti Újság 1941-es évfolyamában megjelent írására (amelynek korábbi változata az Erdélyi Helikon egy évvel korábbi, hatalomváltást ünneplő számában is olvasható). Maguk a szövegek azonban nincsenek jelen, s ezzel a Kós-portré néhány (talán nem is a legjelentéktelenebb) vonása is homályban marad.

*Nap Kiadó, Bp., 2005. Válogatta, szerkesztette Dávid Gyula